Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az óvodás korú gyerekek gyakran éreznek szerelemhez hasonló érzést egyik szülőjük iránt, ami miatt a másikkal szemben elutasítóvá válnak. Ezt nevezzük az ödipális konfliktus időszakának. Megjelenése teljesen természetes, azonban ha rosszul értelmezzük, az negatív hatással lehet a gyerekkel való kapcsolatunkra.
Minden családban eljön az ideje annak, amikor egy kisgyerek fokozott ragaszkodást kezd mutatni az egyik (általában az ellenkező nemű) szülő irányába. Sőt nemcsak hogy előnyben részesíti ezt a személyt, de kifejezetten elutasítóvá is válik a másikkal szemben. Ezt nevezzük ödipális konfliktusnak. Ez történik a kisfiúval, aki folyton az édesanyjának kedveskedik, simogatja, puszilgatja, míg apja segítségét, játékát vagy a puszta jelenlétét is megtagadja. És a kislánnyal, aki az apukáját követeli a közös időtöltésekhez (meseolvasáshoz, fürdéshez), és rosszul visel minden olyan érintkezést és interakciót, amely a szülei között történik. Mintha egy furcsa szerelem és féltékenységből fakadó rivalizálás jönne létre. Az ember persze ilyenkor elsősorban önmagában (vagy rosszabb esetben a párjában) keresi a hibát. Felmerülhetnek bennünk olyan kérdések, mint: Lehet, hogy így büntet, mert nem töltök vele elég időt? Talán elkényeztettük? Rosszul bánok vele? És mi van, ha a párom hangolja ellenem? S bár az önvizsgálatot sosem érdemes hanyagolni, javasolt a feltett kérdésekhez még egyet hozzácsatolni: Lehet, hogy ez így van rendjén?
A gyerekek hároméves koruk körül kezdenek felfigyelni a nemek közötti különbségekre. Ez elsősorban talán a nemi szervek iránti érdeklődésükben nyilvánul meg, amit hamarosan követnek az „ez lányos, az meg fiús” kijelentések is. Besorolnak mindent: a színeket, a játékokat, a külsőségeket, a szülőket és önmagukat is. A nemiség és az ahhoz tartozó normák foglalkoztatják őket, ezért is hívják ezt az időszakot a fejlődéslélektanban (Sigmund Freudnak köszönhetően) fallikus szakasznak, ami nagyjából hatéves korig tart. Személyiségfejlődésük során ilyenkor az érzelmeik is megváltoznak. Az ellenkező nemű szülő irányába történő fokozott ragaszkodás, sőt imádat valójában a szeretet egy formája, ami hasonlít a szerelemhez.
Ilyenkor a kisfiúk erős belső késztetést éreznek arra, hogy kisajátítsák anyjuk szeretetét, s ehhez az apa igencsak útban van. A lányok is irigykedni kezdenek apjukra, és igyekeznek is tenni azért, hogy anyjuk helyett ők legyenek „apa mindene”. Ugyanakkor korosztályi sajátosság, hogy az érzelmek még nagyon intenzívek és a gyerekek számára olykor érthetetlenek, irányíthatatlanok is, ezért nem szabad könnyelműen azt hinnünk, hogy ez csak hiszti, amit abba lehet hagyni. Ha a gyerek elutasítást, el nem fogadást érez viselkedése miatt, könnyen fixálódhat, és az elhagyatottság érzését felnőtt kapcsolataiba is továbbviheti.
Kettős konfliktus
Ellenszenvet érezni az amúgy biztonságot, gondoskodást és szeretetet nyújtó szülő iránt igen fenyegető a gyerek számára is. Egy kislány konfliktusa tehát nemcsak édesanyjával szemben áll fenn, hanem önmagával is, hiszen tudja, hogy a viselkedése nem helyénvaló. A kisfiúknál is hasonló a helyzet, hiszen anyjuk kisajátításának vágya szembefordíthatja őket apjuk hatalmával és erejével, ami eddig őket védte. A szülők jelenítik meg a védelmet és a veszélyt egyszerre. Ezzel a kettős érzéssel ennyi idősen megbirkózni pedig komoly nehézséget jelenthet, különösen ha a szülők sincsenek tisztában a viselkedés mögött megbújó természetes fejlődési folyamattal.
Szülőként (különösen elutasított szülőként) fontos megértenünk, hogy a gyerekünk eltúlzott érzései nem a személyünknek szólnak, hanem a betöltött szerepünknek. Ha e kettőt képesek vagyunk szétválasztani, s megértők tudunk lenni gyerekünk nem kívánt érzéseivel szemben is, azzal könnyíthetünk a terhén, és elősegíthetjük, hogy önmaga találhasson rá belső konfliktusának legmegfelelőbb oldására, a velünk (a gyerek saját nemével) való azonosulásra. Ez a felismerés oldja végleg az ödipális konfliktust nagyjából hatéves korban. Ugyanakkor ez a gyerek saját felismerése kell, hogy legyen, mi nem magyarázhatjuk, irányíthatjuk vagy gyorsíthatjuk a folyamatot, mindössze türelemmel, kellő érzelmi stabilitással és jó példával járhatunk elöl.
Csak fogadd el, ahogy érez!
Tisztában lenni azzal, hogy a gyerekünk milyen nehézségekkel néz éppen szembe a személyiségfejlődésben, nem jelenti, hogy mindent az ő vágyaihoz kellene igazítani. Apa nem küldhető minden este a kanapéra, ha kisfia csakis anyával szeretne aludni, nem mehet minden nap a lányáért az óvodába, ha anya épp kitaszított, és anya sem vállalhatja mindig a munkából való kiesést, ha megfázott kisfia őt akarja ápolónak.
Nem az a feladatunk, hogy a végkimerülésig alárendeljük magunkat a gyerekeink igényeinek, de még csak az sem, hogy helyettük oldjuk meg a problémáikat. Az élet mindig tele lesz kihívásokkal, a célunk pedig, hogy a gyerekeink is felkészüljenek erre. Valódi szükségletüket nem az elégíti ki, ha pillanatnyi hangulatukhoz alakítjuk a napirendünket (hiszen ez valahol a biztonságérzetüket is csökkenti), hanem hogy elfogadjuk és megértsük azt, ahogy éreznek. Ezzel ugyanis meg is nyugtatjuk őket. Azt sugalljuk, hogy ösztönös érzéseik miatt nem kell bűntudatot érezniük, tehát önbizalmuk erőre kaphat, és maguk találhatnak rá a megoldásra.
Ha mi elfogadjuk a megpróbáltatások állandó felbukkanásának lehetőségét, és bízunk az ember képességeiben, a gyerekeinkben is ez fog erősödni. Szülői elfogadásunk segíti őket az önelfogadásban (érzelmek, konfliktusok), és a képességeikbe vetett hitünk erősíti meg őket abban, hogy valóban képesek megbirkózni az élet adta nehézségekkel.
A fantázia és a mese itt is segít
Azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy a gyerekek másképpen dolgozzák fel a belső konfliktusaikat, mint a felnőttek. Míg mi képesek vagyunk a feszültségeinkre valamiféle magyarázatot találni és kibeszélni vagy kiírni őket magunkból, addig a gyerekeinknek hiányzik az ehhez szükséges racionális gondolkodás és szókincs. Sőt, velünk ellentétben, ők még álmukban sem tudják feldolgozni a tudattalanjuk „elfogadhatatlan”, kielégítetlen vágyait.
A gyerekeknél ezt a hiányosságot pótolja a fantázia. A játék, a képzelet és a mese helyet biztosít a gyerek bonyolult, összetett érzelmeinek egyszerű elemzésére, értelmezésére és oldására. Megfogalmazni és bevallani önmagának vagy a szüleinek erős negatív érzéseit egy gyerek számára felfoghatatlanul rémisztő lenne, éppen ezért ők a fantáziájukban keresnek oldást, magyarázatot és megoldást.
Miután az ödipális konfliktusban nagy hangsúlyt kap a velünk való kapcsolatuk, a feszültség oldását megkönnyítheti a meseolvasás. Különösen a népmesék rendelkeznek azzal az összetett és szimbolikus világgal, ami segít a gyerek értelmi szintjén feldolgozni az említett kettős konfliktust. A gyereknek szüksége van arra, hogy fantáziavilágában megélhesse azt, amit a való életben elnyomni kénytelen. Ha pedig a sárkánnyal vagy a boszorkánnyal való megküzdésben asszisztálunk (mi olvassuk fel), bizonyítjuk számára, hogy ebben a formában nincs oka bűntudatot éreznie a negatív érzései miatt. Az elfogadásunk és a közös mesélések pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek fejlődésének megfelelően eljusson arra a felismerésre, hogy az ellenkező nem elnyeréséhez valójában az azonos nemű szülővel való azonosulás a kulcs.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
