A „gyermekkor története” során gyerekek és felnőttek viszonya állandóan változott. Ezt a folyamatot a társadalmi feltételek és a kultúra alakították, de természetesen fontos szerepet játszottak bennük az egyének motívumai, lehetőségei is (vagyoni helyzet, öröklés, munkaerőigény stb.). Ez ma is így van. Nagy általánosságban elmondható, hogy a szülők és a gyerekek közötti viszony egyre szorosabbá vált az elmúlt évszázadokban, hiszen a modernizációval párhuzamosan nőtt az emberek tudatossága a családtervezés, gyermeknevelés terén is; a társadalmi változások tükrében pedig más értelmezést nyertek az érzelmek, az intim kapcsolatok.
Egy fontos megjegyzés
„Bármely kultúrára, így napjainkra nézve is igaz, hogy éppen olyan könnyű a szülői szeretet és ragaszkodás tanújeleinek sokaságát összegyűjteni, mint a durvaságét és a szeretet hiányáét. Mindig voltak, vannak és lesznek gyerekszerető és önfeláldozó, illetve önző és elutasító szülők. Mi több: még az is előfordul, hogy ugyanaz a szülő időnként szeretettel, máskor indulatosan bánik ugyanazzal vagy különböző gyerekeivel. A szülői érzelmek és attitűd éppen olyan komplex viselkedés, mint minden más emberi megnyilvánulás, amelynek értelmére a kontextus ismerete nélkül csak nagyon durva becslést tehetünk.”
Részlet Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva Neveléslélektan című kötetéből
Az első nagy fordulatot a 18-19. század jelentette, amikor jelentősen csökkent a csecsemő- és gyermekhalandóság. „Meglepő, hogy a történészek nem tulajdonítanak elég nagy jelentőséget annak, mekkora előrelépés volt ez a nyugati kultúrák életében. A 15-17. század előtt a gyerekeknek kevesebb mint a fele érte meg az ötéves kort, ezért a szülők nem is mertek nagyon kötődni hozzájuk, sokszor keresztnevet sem adtak nekik. Nem arról van szó, hogy közömbösek lettek volna a saját gyerekeik iránt, sőt mindig nagy fájdalom volt, amikor elhunyt egy újszülött, és fontos politikai konfliktusok, háborúk előidézője volt, ha az uralkodóházaknak nem volt vér szerinti utóda. A mindennapi családokban azonban gyakran egymás után jöttek a gyerekek, nem lehetett túlságosan elmerülni a gyászban. Egyébként az akkori emberek túlnyomó többsége hitt az üdvözülésben, és ez vigasztalta őket” – kezdte mesélni a Skype-találkozónk során Vajda Zsuzsanna pszichológus, akinek kutatási területei a gyerekkor, a fejlődés és a nevelés pszichológiai kérdései, a fejlődéslélektan elméleti problémái, a gyermekfelfogás kulturális kontextusa, a pszichológiatörténet, valamint a tudományfilozófia.
Mikortól beszélhetünk a gyerekkorról mint megkülönböztetett életkori szakaszról?
A polgárosodás kezdetétől egyre nagyobb jelentőséget kaptak a gyermeki tulajdonságok. Az emberek mindig is tudták, hogy a gyerekek mások, mint a felnőttek, különleges tulajdonságokkal rendelkeznek, gyengébbek és elesettebbek, csak ennek a tudásnak mások voltak a következményei: adott esetben szigorú fegyelmezés vagy munkára kényszerítés – mint ahogyan ez történik sajnos ma is a szegényebb népcsoportok körében. A 18-19. század folyamán azonban, amikor a francia forradalomnak és az amerikai függetlenségi háborúnak köszönhetően előtérbe kerültek az emberi jog és méltóság kérdései, és terjedni kezdett az egyenlőség eszménye, a nyugati társadalom szakított azzal az állásponttal, hogy a gyerekek primitívebbek a felnőtteknél. Felismerték, hogy a gyerekeknek is van egy sajátos világszemlélete, ami aztán a közvélekedésben és a pszichológiában is egyre fontosabb témává vált – így születtek meg az első gyereknevelési tankönyvek a 19. században.
„Másfelől, a csecsemő- és gyermekhalandóság rohamos visszaesésével, a várható élettartam megnövekedésével, a születésszabályozás lehetőségének megjelenésével és az élet tervezhetővé válásával egyre tudatosabbá vált a gyerekvállalás és -nevelés, a szülők egyre nagyobb figyelmet tudtak szentelni utódaiknak, hiszen már nem öt, hat, hét, hanem jellemzően egy, kettő vagy három gyereket neveltek” – mondta a pszichológus.
A modernizáció egyéniségkultuszával tehát egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerültek a gyerekek, létrejött a pedagógia, a gyerekmunka fokozatos megszüntetése a fejlett világban a tankötelezettség bevezetésével társult, ami azt jelentette, hogy a gyerekek mentálisan és fizikailag is időt nyertek a felnőttkorra való felkészülésre. Egyre több szülő igyekezett a gyerek egyéniségét tekintetbe vevő bánásmódot alkalmazni. „Ennek eredményeként a 20. század elejére kibontakozott egy olyan humánus, a gyerekek megértésén alapuló nevelési kultúra, amilyen a történelemben azelőtt még soha nem volt. És utána sem: tévedés azt gondolni, hogy ma sokkal jobb a gyerekek helyzete, mint 50 évvel ezelőtt. Ha belegondolunk, évszázadok óta nem volt ennyire polarizált a társadalom, nem voltak ekkora különbségek szegények és gazdagok között, és legfeljebb a feudalizmusban öltött akkora méreteket a szegregáció egy-egy társadalmon belül, mint ma” – tette hozzá a szakember.
Milyen változások történtek a gyereknevelésben és a gyerekek helyzetét illetően az elmúlt száz évben?
Egyes gyerekkortörténészek szerint a mosógép meg a porszívó legalább annyit tett a szülők és a gyerekek közötti harmóniáért, mint a pszichoanalízis, hiszen a modern főzőberendezések és egyéb háztartási eszközök elterjedésével sokkal több ideje lett az anyáknak arra, hogy a gyerekeikkel foglalkozzanak.
„Christina Hardyment gyerekkortörténész szerint az állandó megnyugtató jelenlét, a gyerek minden szükségletének figyelembevétele, az adott fejlődési szakasznak pontosan megfelelő ösztönző környezet megteremtése és fenntartása nagyon sok időt vesz igénybe. Legfeljebb két gyerekkel és egy modernizált otthonnal lehet a gyermekgondozás teoretikusainak megfelelni” – jegyezte meg Vajda Zsuzsanna.
Mint azt a pszichológus elmondta, a gyereknevelési kultúra alakulásában az is döntő tényező, hogy milyen szerepet töltenek be a gyerekek a társadalomban. „Nyolcvan évvel ezelőtt még sokkal masszívabb réteget képviseltek a fiatalok a demográfiai korfán: sokkal magasabb volt a 25 év alattiak aránya, mint a 65 év felettieké, márpedig egészen más a társadalmi reprezentációja a fiataloknak akkor, ha sokan vannak. Ma már leginkább elöregedett társadalmakról beszélhetünk. Ezzel szemben van jó néhány szegény ország, ahol a népesség 30-50 százaléka 18 év alatti. Ez is súlyos szocializációs problémát jelent.”
Az elmúlt 25-30 évben ismét jelentős változásokat figyelhettünk meg a szülők és a gyerekek viszonyában, legalábbis ami a jómódú népességet illeti. Miközben az anyagi körülmények soha nem látott mértékben javultak, a családokban nevelkedő gyerekek száma csökkent. „A fejlett országokban ma világszerte igen alacsony a termékenység, még a kelet-ázsiai országokban is, ahol néhány évtizede még a nagy család volt az általános – ilyen ország Japán vagy Dél-Korea. A mai gyerekeknek már nem kell dolgozniuk, sőt gyakran azt sem várják el tőlük, hogy otthon segítsenek. A gyereknevelés módjában és a szülő-gyerek kapcsolatok alakulásában egyre nagyobb szerepet játszik a fogyasztásra buzdítás, ráadásul gyakran burkolt formában, azt sugallva, hogy a megfelelő árucikk a gyerekkor boldogságának záloga és a szülő lelkiismeretességének mutatója (jó példa erre a nedvszívó pelenka)” – magyarázta a pszichológus.
A mai gyermekképet a modern tömegkommunikáció alakítja
A modernizáció során felértékelődött gyermeki tulajdonságok és a valódi megértés ma már kevésbé fontos, helyettük a fogyasztói kultúra motívumai kerültek előtérbe: az élet élvezete és a materiális értékek. A „legyünk pozitívak” és a „csak az a fontos, hogy a gyereket nagyon szeressük” Vajda Zsuzsanna szerint egyáltalán nem jó és nem is őszinte nevelési elvek, a valóságban ugyanis nem azt jelentik, hogy tényleg jobban odafigyelünk egymásra, inkább csak azt, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémákat.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
„Miközben továbbra is azt hirdetjük, mennyire fontos az egyéniség, tetteink éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodnak: a kapitalista gazdaság érdekeinek megfelelően, a tömeggyártáshoz igazodva tömegemberekké váltunk. A divatos csapatépítő tréningeknek nem az a céljuk, hogy a résztvevők között valódi érzelmi, emberi kapcsolatok alakuljanak ki, hanem az, hogy a tagokat elhelyezzék egy szerkezetben. Az egyéniség a mai fogyasztói gazdaságban nem hasznos, mert minden téren tömegcikkek készülnek tömegembereknek. Nem meglepő, hogy a gyermeki egyéniség is átértelmeződött, nem szólva arról, hogy tömegcikké váltak a gyermeknevelési tanácsok is: az, hogy semmit se tiltsunk, ne korlátozzuk a gyerekeket. Gyakran csodálkozom, hogyhogy nem merül fel a szülőkben, hogy ez vajon minden gyereknél, minden helyzetben beválik-e? Megsúgom, hogy nem.”
Ami viszont ebben globalizált világban túlságosan is felértékelődött, az a verseny: hogy a gyerek mire képes, milyen teljesítményt és eredményeket tud felmutatni.
„Ráadásul a szülők teljesen öntudatlanul és jóhiszeműen szállnak be ebbe a globálisan gerjesztett és az élet minden területén zajló versenybe, mert azt szeretnék, ha a gyerekük boldogulna az életben. Igaz, azután gyakran őket is elkapja a gépszíj, szeretnék, ha az ő gyerekük győzne, nyilvánvalóan kitűnne valamiben. Mindenesetre rengeteg versenylehetőség áll rendelkezésre a babaszépségversenytől a kis szakácsok versenyéig – nem is beszélve a sportversenyekről. Eközben nagyon nehéz olyan sportfoglalkozást találni – ezt a saját unokáimnál is tapasztalom –, ahol nem kell egy héten ötször edzésre járnia meg mérkőzéseken kötelezően részt vennie a gyereknek, hanem egyszerűen a játék élvezetéről és a mozgás öröméről szól a sportolás. Mintha a sport szeretetének önmagában nem is lenne értéke, a lényeg, hogy legyen a gyerek a legjobb.”
„És ha mindez nem lenne elég, rögtönzött családi dráma kerekedik abból, hogy becsúszott matekból egy rosszabb jegy. Mindjárt megy az agyalás: oké, nem megy neki a matek, de akkor biztosan tud táncolni vagy fél lábon állni! Az, hogy kedves, jószívű, más területeken érdeklődő a kicsi, nem számít, hiszen ezekre nem kap osztályzatot. Érdekes módon rengeteg szülő hivatkozik arra, hogy a gyereke akarja így. Miért veszed meg neki a hatodik gombóc fagylaltot? Mert ő akarja. Miért jár Bálint hetente ötször focizni, miközben egy kemény elit iskolában kell helytállnia? Mert ő ragaszkodik hozzá. Fontos tudni, hogy a gyerek semmihez sem ragaszkodik különösen egy bizonyos életkor alatt – a számok és a kiváló teljesítmény megszállottjaként a szülő annál inkább. A gyerekek persze igyekeznek megfelelni a szülők és az iskola támasztotta elvárásoknak, de végső soron nem ezek az elvárások alakítják a fiatalok világképét – sokkal inkább az Instagram és társai” – magyarázza a pszichológus.
Az élet valódi kihívásaira kellene felkészíteni a gyerekeket
„A mai privilegizált gyerekek szükségletei – nem a Borsod megyei cigány szegregátumban élőkről beszélek – olyan szinten vannak kielégítve, ami a történelemben soha nem fordult elő. A középosztálybeliek nem tudják, milyen éhezni, tulajdonképpen soha nem is éheznek meg, hiszen a bőség zavarában élnek, ami elég nagy baj. A gyerekorvosok pedig panaszkodnak, hogy azért fáznak meg olyan gyakran a gyerekek, mert soha nincsenek hidegben – hol a fűtés adta kényelmet élvezik, hol légkondicionált helyiségekben tartózkodnak. Ami tehát a biológiai szükségletek kielégülését illeti, panaszra semmi okuk nem lehet. Ami miatt viszont szerintem nagyon sok gyerek önértékelésével baj van, az az, hogy túlságosan ki van párnázva az életútjuk, nem tudják próbára tenni magukat, mert anyu meg apu mindent elintéz helyettük. Ez sokszor szorongással, bizonytalansággal töltheti el a fiatalokat, hiszen nem tudják, mire képesek, mekkora potenciál rejlik bennük.”
„Nem azt akarom mondani, hogy hagyjuk teljesen magukra őket, de bizonyos nehézségi szintű feladatok és konfliktushelyzetek megoldását érdemes lenne rájuk bízni, hiszen az önértékelés szempontjából is rengeteget számít, hogy önállóan dolgoznak meg a sikerekért. Mindennapos példa erre, hogy mikortól engedik a szülők egyedül közlekedni a gyereküket. Azt látom, hogy sok szülő túlaggódja ezt a dolgot és páni félelemmel kísérgeti a kamaszát mindenhova. Ennek persze gyakran a távolság az oka, hogy messzire jár a gyerek iskolába – meg még ki tudja, hány iskolán kívüli foglalkozásra –, de egy 11-12 éves már képes lenne egyedül is közlekedni, ha a szülő következetesen rávezetné arra, hogy hogyan tud magára vigyázni” – mondta a pszichológus.
Három módja van a dolgok elintézésének: 1. magunk oldjuk meg a problémát, 2. mással végeztetjük el a feladatot, 3. megtiltjuk a gyereknek, hogy megcsinálja. (Ismeretlen eredetű mondás.)
„A másik, hogy a gyereknek is és a szülőnek is szüksége van privát szférára, éppen ezért ellenzem, hogy egy kisgyerek a szülei ágyában aludjon. Nagyon fontos, hogy legyen a gyereknek saját élettere, amit persze figyelni kell, nehogy belépjen abba egy idegen. Ennek megelőzésére a szülőknek az első perctől fogva egy olyan bizalmon és őszinteségen alapuló kapcsolat kialakítására kellene törekedniük, amelyben a gyerek magától mond el mindent, ami fontos vagy ami éppen bántja. A szeretet nem az, hogy naponta ötvenszer elmondom, hogy szeretlek, hanem az, hogy képes vagyok együttérezni, a másik helyzetébe képzelni magam, hogy próbálom megérteni, mivel küszködik, mire vágyik, vagyis a valódi ismerete a gyereknek” – figyelmeztet a szakember.
Hová lett a nevelők tekintélye?
Vajda Zsuzsanna szerint az a neorousseau-iánus gyermekkép, ami az elmúlt húsz évben különösen felerősödött a közvélekedésben és az oktatásban, részben összefügg azzal, hogy folyton az egyéniségről beszélünk, ami valójában egyáltalán nem segíti elő az egyén fejlődését.
„Nem büntetjük meg, nem tiltunk meg a gyereknek semmit, mintha támpontok és iránymutatás nélkül, magától kialakulna az erkölcsi értékrendje. Most, hogy nemrég kiderült, több száz intézményben lesznek iskolaőrök, a sajtó is elkezdett komolyabban foglalkozni azzal a súlyos problémával, ami már igen régóta jelen van: bizony előfordul, hogy a gyerekek durván viselkednek egymással, és a felnőttekkel is. Eddig csak arról hallott a nyilvánosság, ha egy pedagógus történetesen megütött egy gyereket, és a hasonló helyzetekben, ha fény derült rá, a tanárt rendesen meghurcolták, miközben senki nem firtatta, hogy mi állt a tette mögött. Az iskolaőrök bevetésének híre kapcsán mostanában több pedagógus ismerősömtől hallom, hogy hála az égnek, mert ők mennyire rettegtek. Távol álljon tőlem, hogy a gyerekverést propagáljam, de azért ezekről a kérdésekről nyíltan kellene beszélni.”
Bizonyos fokig a politikai korrektség kívánalma azt képviselni, hogy a gyerek mindig jó, nem szabad rá rosszat mondani, vagy hogy a felnőtt és a gyerek konfliktusában mindig a felnőtt a hibás.
„Ez nem így van. A felnőttnek sokkal nagyobb a felelőssége, ez tény, ugyanakkor a gyerek is emberi lény, aki ugyanúgy rendelkezik agresszív és nem agresszív érzelmekkel. Tekintettel kell lenni arra, hogy kiszolgáltatottabb és gyengébb, de az egyenjogúság jegyében emberi lényként kell kezelni, nem olyasvalakiként, aki majd magától kibontakozik” – jegyezte meg a pszichológus, majd hozzátette:
„Ez az egyik nagy problémája a mai gyermekképnek és az oktatási intézményeknek, ami miatt teljesen őszintétlen ez az egész gyereknevelési ethosz. A fegyelem kérdése tárgyszóként sem szerepel a pedagógiai-pszichológiai szakkönyvekben, és a tanárokat nemcsak arra nem készítik fel, mit tegyenek olyan esetekben, amikor a gyerekek durvaságát, adott esetben kíméletlenségét kell megakadályozni vagy leszerelni, hanem arra sem, hogy ez előfordulhat. Az oktatási intézmények és a pedagógusok teljesen tanácstalanok, a társadalmi és politikai megbecsültségük pedig olyannyira összezsugorodott, hogy nem is tudnak olyan pozíciót felvenni a gyerekekkel meg a szülőkkel szemben, ami egy jól értelmezett tekintélyt adna nekik. Ezen a problémán csak úgy lehetne segíteni, ha állami és szakmai szinten próbálnánk szembenézni vele. Persze nyilván sokkal egyszerűbb fegyveres iskolaőrséget odarendelni...”
Borítókép: Fortepan / Kovács Márton Ernő
