„Gyorsabb processzort és egy jobb egeret adjál!” – mondták Sugata Mitrának mélyszegénységben élő gyerekek, akik életükben először láttak számítógépet – és angolul sem beszéltek –, miután az akkoriban programozást oktató szakember néhány hónapra egy interneteléréssel rendelkező PC-t hagyott egy indiai falu közepén. Amikor visszatért, lenyűgözve figyelte a helyi gyerekeket, ahogy egymásnak mutogatják, mi mindent lehet a számítógépen csinálni.
„Adtál nekünk egy gépet, ami csak angolul működik, ezért meg kellett tanítanunk magunkat angolul, hogy használni tudjuk, magyarázták a gyerekek. Ekkor találkoztam először a megtanítjuk magunkat kifejezéssel annak lehető legtermészetesebb értelmében” – mesélte Sugata Mitra.
Ennek lassan húsz éve, a kísérletet a szakember azóta számtalanszor megismételte – többek között Új-Delhi nyomornegyedeiben –, és rendre ugyanazt tapasztalta. A pozitív eredményeknek köszönhetően született meg aztán a minimálisan beavatkozó oktatás elve, majd jött létre a Self Organized Learning Environment, azaz a gyerekek önvezérelt tanulását minőségi internethasználattal támogató módszer. A SOLE egy globális kísérletként is felfogható, de Mitra szerint a legcélravezetőbb az lenne, ha a jelenlegi kimenetközpontú oktatás helyett átállnánk erre a megközelítésre, a módszer ugyanis igazolhatóan növeli a szövegértési kompetenciát, hasznos internethasználatra tanít, és még a feldolgozott témát is jobban megtanulják a gyerekek, mint egy hagyományos előadás révén. A miértekről és a hogyanokról is kérdeztük a professzort.
Ma már nem a jó memória az érték
Többek között a magyar iskolarendszer is pendrive-ként tekint a gyerekek agyára, hiszen telepakolja azt hatalmas mennyiségű tananyaggal, holott az emberi memória mára értelmét vesztette, hiszen a könyvtárakat a zsebünkben hordjuk és minden számunkra szükséges információt ki tudunk guglizni. Einstein is megmondta, hogy nem szükséges – és nem is lehet – mindent megjegyezni, azt viszont nem árt tudni, hogy hol keressük, vagy hogy hogyan találjuk meg a választ egy-egy kérdésre.
„Így hát joggal kérdezte tőlem egy egyetemista hallgató, hogy minek fizet be évi tízezer fontot tandíjra, ha a két szemeszter alatt megszerzett tudást egy hónap alatt elsajátíthatja az internet segítségével. Másrészt az agyunk úgyis eldönti, hogy mire akar emlékezni. A tudás lényege a tények ismételgetése: tudom például, hogy milyen messze van légvonalban Új-Delhitől Budapest, vagy tudok háromjegyű számokat összeszorozni, vagy tudom, hogy a barátom éppen nincs jó passzban. Ezek a tudásnak különböző fajtái, de az oktatásban ma már nem ezt kellene elsődleges szempontnak tartani, hanem a tanulást, aminek középpontjában az új, mély kérdések megválaszolása, valamint a kreativitás és a képzelőerő áll. Ehhez pedig kiváló eszköz az internet, ha okosan használjuk azt” – véli a szakértő, aki egyébként többször megkapta már azt a kritikát, hogy azzal, hogy engedélyeztetné az internethasználatot a vizsgákon, tulajdonképpen csalásra ösztönzi a tanulókat.
Csakhogy előbb-utóbb a kooperatív, eszközhasználattal történő problémamegoldás lesz a tanulás alapja, a jó eredményekhez, a sikerélményekhez, az életben való boldoguláshoz ugyanis erre van szükségünk, nem tankönyvekre meg rengeteg haszontalan információ bebiflázására.
„Azzal is szoktak érvelni, hogy attól, hogy utána tudunk járni az információknak, még nem feltétlenül fogjuk tudni a megfelelő választ egy kérdésre, holott maga a kutatás, az utánajárás egy praktikus tanulási folyamat. Ilyenkor egyébként mindig visszakérdezek, hogy mit is jelent a tudás, és erre senki nem tud válaszolni. De a lényeg, hogy mégis mennyire fontos az a bizonyos tudás, ha egyszer sikeresen elvégeztem a munkám vagy jól megoldottam egy feladatot?"
Fel kell készítenünk a gyerekeket az ismeretlenre
Az oktatás a múltban és a jelenben úgy folyik, hogy tessék, itt vannak a feladatok, így és így kell megoldani azokat. A professzor szerint azonban túl kellene végre lépni ezen a módszeren és arra kellene megtanítani a fiatalokat, hogy hogyan birkózhatnak meg egy olyan váratlan vagy bizonytalan helyzettel, amire nincs kész recept. Ehhez pedig olyan kompetenciákra kellene fókuszálni, mint az értés, megértés és a nagy egészben az összefüggések felismerése, a kommunikáció, vagyis a megértett dolgokról beszélgetni, vitatkozni, kérdezni kell, valamint a problémamegoldás, azaz darabjaira szedni egy feladatot, kiválogatni a szükséges elemeket, majd megfelelően összerakni azt.
„Tudományos bizonyíték van arra, hogy az emberi agy legmélyebben fekvő, legősibb és legprimitívebb része, a hüllőagy veszély esetén blokkolja az agy többi részét. Lezárja például a prefrontális kérget, ami az ismeretszerzésért felel. Márpedig a büntetést és a vizsgákat veszélyként érzékeljük. Mit csinálunk ma a gyerekekkel? Fogjuk őket, lezárjuk az agyukat és azt kérjük tőlük, teljesítsenek. A régi birodalmak korában még hasznos volt ez a rendszer: aki egyedül állt a lövészárokban és nem halt meg, az átment a vizsgán, aki meghalt, az megbukott. Ám a birodalmak kora lejárt. Vissza kell tehát billentenünk a mérleget a veszélytől az élvezet felé" – mondja az oktatáskutató.
„A vizsgákra, felvételikre gyorsabban és hatékonyabban, a felesleges anyagok kiiktatásával kellene felkészíteni a gyerekeket, és emellett az ismeretlenre való felkészítésre kellene helyezni a hangsúlyt. Nehéz munka, de megtérül, és akár a következő 4-5 évben meg is valósulhat. Indiában három éve még arról cikkeztek, hogy az iskolai vizsgák előtt - ami odahaza 30 millió gyereket érint - a tanulóktól el kell kobozni az okostelefonjukat. Egy évvel később egy hasonló cikk jelent meg arról, hogy a telefonok mellett az okosórák viselése sem engedélyezett, tavaly pedig a bluetooth fülhallgatókra is kiterjedt ez a korlátozás. Hogy mi lesz a következő lépés? Talán átvilágító berendezéseket fognak üzembe helyezni? És ha pár év múlva egy gyerek azt mondja, igen, van nálam okoseszköz, a gyomromba beültetve, akkor ott, helyben megoperálják azt a gyereket?"
„Mindez azért jó hír számunkra, mert az iskolarendszer szabályozásáért felelős emberek is rá fognak jönni, hogy nem sokáig tartható fenn ez a helyzet, és előbb-utóbb engedélyezni fogják az internethasználatot a vizsgákon. Ha pedig ez megtörténik, a jelenlegi oktatási rendszer valóban összeomlik – valószínűleg még a mi életünkben. Éppen ezért ideje, hogy elkezdjünk átállni egy modern és észszerű tanulási struktúrára. Persze nem csak az oktatásban, de a HR területén is várhatók hasonló változások, így az állásinterjúk is át fognak alakulni" – fűzi hozzá. És hogy hogyan is képzeli el a jövő iskoláját? Egy hatalmas felhőként, ahol a fiatalok intellektuális kalandokban vesznek részt.
Nagy kérdések, nagyifelhő és a jövő tanulói
Sugata Mitra szerint hagyni kell, hogy a tanulás folyamata magától kialakuljon, vagyis egyszerűen csak be kell indítanunk azt és figyelnünk, ahogy a tanulás magától életre kel. Egy olyan önszerveződő rendszerben tehát, mint a SOLE, a hagyományos tanárszerep elveszti jelentőségét. Nem, nem arról van szó, hogy Sugata Mitra professzor meg akarna szabadulni a tanároktól, és hogy miatta a pedagógusok elveszíthetik az állásukat. Éppen ellenkezőleg: nagyon nagy szükség van rájuk, csak a szerepüket kellene átalakítani.
„A tanárok feladata, hogy feltegyék azokat a nagy kérdéseket, amikre a gyerekek nem gondolnak – mert még túl kicsik, még nem elég tapasztaltak –, ezért tudni kell jól kérdezni. Persze van, hogy éppen a legkisebbek teszik fel a legmélyebb kérdéseket: Igaziak vagyunk? – ezt például egy öt éves kisfiútól hallottam. Szóval mivel különbözőek vagyunk, más-más dolgok foglalkoztatnak minket, és ez jó, hiszen így tanulhatunk egymástól. Fontos, hogy őszintén érdeklődjünk, olyan kérdéseket tegyünk fel, amikre tényleg tudni szeretnénk a választ."
„Például: Nemrég találkoztam valahol a gruffacsór szóval, de fogalmam sincs, mit jelent. Ki tudjátok deríteni, mi az? Tizenöt percen belül megkapod a gyerekektől a választ. Az idősebb korosztályt, a kamaszokat érdemes gyakorlatiasabb kérdésekkel inspirálni, például: Mi a legegyszerűbb módja annak, hogy megtanuljak hegedűn játszani? Vagy ha éppen a saját jövőjük kerül szóba: Hogyan találhatunk az elvárásainknak megfelelő munkahelyet? Ez persze mindjárt beindítja a fantáziájukat, így ők is további kérdéseket vetnek fel. Az egyik kedvencem: Hogyan lehet abbahagyni a sulit és egy hónap alatt YouTube-milliomossá válni?"
Ahhoz, hogy a SOLE rendszerben is legyenek ilyen nagy kérdések, a professzor létrehozta a Granny Cloud szervezetet, vagyis a nagyifelhőt, így született meg a Felhő Suli intézménye. A Granny Cloud olyan önkéntesekből áll, akik vállalják, hogy heti egy alkalommal Skype-on beszélgetnek gyerekek egy csoportjával, majd a beszélgetés végén feltesznek egy nagy kérdést: Nálunk most elég csúnya idő van. Tudjátok, hogyan keletkezik az eső? A következő alkalommal pedig a gyerekek elmesélik, amit kiderítettek a témáról. A nagyik másik fontos szerepe ezenkívül az, hogy egy-egy kedves szóval bátorítsák, dicsérjék a tanulókat: nagyszerű, ügyesek vagytok, tyűha, csak így tovább! Ez az apró gesztus rengeteget segít abban, hogy a gyerekek valóban élvezzék a tanulást.
A Granny Cloudhoz természetesen nemcsak nénik és bácsik csatlakozhatnak, hanem a világ bármely pontjáról bárki, aki úgy érzi, hozzájárulna a jövő tanulási modelljének működtetéséhez – aminek egyébként nem elhanyagolható mellékterméke a fiatalok idegennyelv-tudásának fejlődése. Sugata Mitra hiszi, hogy ez lehet a megfelelő kiindulópontja annak, hogy boldog, egészséges, és a társadalom számára hasznos gyerekeket neveljünk.
Sugata Mitra a Magyarországon egyedülálló iskolai hálózat, a Budapest School tanulásirányítást fejlesztő csapatának a 12 év fölötti gyerekek számára induló oktatási rendszer megtervezésében, valamint a már működő programok továbbfejlesztésében fog segíteni. A Budapest School küldetéséről és terveiről az iskola alapítójával, Halácsy Péterrel beszélgettünk. A vele készült interjút itt olvashatod el:
