"Időnként végignézem a gyerek telefonján, kivel miről beszél, miket néz meg. Egy tábor után egy másik iskolába járó gyerek karvagdosós fotókat küldött magáról a fiamnak, és arra biztatta, csinálja ő is." - tette közzé egy kétségbeesett budapesti anyuka az egyik zárt, anyáknak szóló Facebook csoportban. Kiderült, szólt a másik gyerek anyjának, mindkét iskolának, korlátozta saját fia telefonhasználatát, és még szigorúbb ellenőrzést vezetett be. Az is kiderült, a másik gyerek valószínűleg kamuzott, és innen-onnan letöltögetett képeket küldözgetett, ő maga nem vagdosta saját karját.
Megmondom őszintén, egészen eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy ellenőrizzem a gyerek telefonját. Rosszul gondolom? Kéne? És mit csináljak, ha hasonló történik nálunk is? Arra kértem pszichológusunkat, segítsen, mit tegyen a szülő, aki ilyen helyzetben találja magát. Íme:
A szülők félnek, mert a virtuális térben kevésbé látnak bele, mit csinál a tini. Ráadásul nemcsak a barátaival kerül kontaktusba, hanem bárkivel, olyanokkal, akiket ő sem ismer.
Időről időre hallunk híreket arról, hogy valamilyen tragédiához vezetett egy Interneten terjedő őrület. Legutóbb az úgynevezett Kék bálna kapcsán vizsgálták, valóban létezik-e egy csoport, ami szisztematikusan próbál kamaszokat behálózni, és lépésenként öngyilkosságba kergetni.
Vannak kevésbé ártó szándékú, ám néha mégis rossz kimenetelű játékok, mint a ragasztószalag kihívás (duct tape challenge), amiben a vállalkozó kedvű tininek az a feladata, hogy kiszabaduljon, miután társai körbetekerték ragasztószalaggal. Volt, aki szabadulás közben olyan szerencsétlenül esett, hogy életveszélyes sérülést szenvedett.
Szintén súlyos sebekkel járhat a só és jég kihívás, melynek lényege, hogy a bőrre sót kell szórni, jégkockát tenni rá, és minél tovább bírni a fájdalmat, ami abból jön, hogy a jég képes nulla fok alá hűteni a sós vízet, és akár fagyási sérülést is okozhat. És persze a kihívás lényege: fotózni, videózni, feltölteni, megosztani.
Nem véletlenül kamaszokat érintenek ezek a tragikus ügyek. Ma már az idegrendszeri működés szintjén mutatják ki ezzel foglalkozó kutatók, hogy bár a serdülők (szemben azzal, amit korábban feltételeztünk) ugyanannyira fel tudják mérni a veszélyeket, mint a felnőttek, mégis kevésbé tudnak ellenállni társas helyzetekben egyes veszélyes izgalmak csábításának. Az idegrendszer az a szervünk, ami a legkésőbb fejezi be érését, serdülőkorban még rengeteget változik. A kamaszoknál a prefrontális kéreg éretlensége felel a gyengébb önkontrollért, az önszabályozás tökéletlenségéért.
Ráadásul a kamaszok különösen kiszolgáltatottak annak, hogyan ítélik meg őket a kortársak. Kirekesztettnek lenni egyenlő a halállal, vagy még annál is rosszabb. Ha a tini úgy érzi, ez határozza meg a népszerűségét, olyasmibe is belevihető, amit a felnőtt döbbent értetlenséggel szemlél.
Egy kísérlet bemutatta, hogy serdülők és felnőttek ugyanannyira vállalnak kockázatot egy autóvezetést szimuláló helyzetben. Igen ám, de ha párban vannak egy kortárssal, az a felnőttek viselkedését nem befolyásolja, a kamaszok viszont sokkal kockázatosabban kezdenek viselkedni, különösen, ha úgy tudják, hogy a másik figyelni őket.
Nyugi, a barátok csak segítenek!
Remélhetőleg ebből senki sem azt a következtetést vonja le, hogy jobb, ha a gyereknek nincsenek is barátai, azok úgyis csak veszélyt jelentenek. Épp ellenkezőleg! A valódi barátságok éppen, hogy védőfaktort jelentenek: arra is sok példát tudunk, mikor valakinek a barátai vették észre, hogy depressziós, hogy öngyilkosságot fontolgat, és szóltak olyan felnőttnek, aki segíteni tudott.
A baj éppen az, ha nincsenek olyan igazi kapcsolatok, amikben megélhetné a fiatal, hogy elfogadják őt esendőségeivel együtt. Akkor válik igazán kiszolgáltatottá azzal szemben, hogy jópontokat szerezzen a virtuális térben.
Az ellenőrzés eredménye a rabló-pandúr játék lesz
Felmerül, hogyan lehet megvédeni a gyereket? Az első kézenfekvő megoldás, ami a legtöbb szülőnek eszébe jut, az ellenőrzés. Ennek azonban nagyon korlátozott a hatása, és többet árthat, mint használhat. Ugye, nem olvasnánk bele a kamasz naplójába vagy privát leveleibe? Ugyanígy joggal elvárhatja, hogy a szülő ne nézzen bele chatbeszélgetéseibe.
Ráadásul értelme sincs, hiszen amit el akar titkolni, azt el is fogja. Nem érdemes a tinivel való kapcsolatunkat rabló-pandúr játékká alakítani, mert akkor megszűnik a bizalom, és semmit nem fog elmondani nekünk.
Holott a legértékesebb forrás ő maga. A szülő-gyerek kapcsolatnak kell olyannak lenni, hogy tudja a fiatal, bármikor bármivel fordulhat hozzánk. Ennek előfeltétele, hogy ne a kontrollálás uralja a viszonyunkat, hanem az érdeklődés, a kamasz világára való nyitottság. (Ez nem jelenti, hogy nincsenek szabályok, és hogy a tini haverjai vagyunk!)
Mindenki hallott olyan esetekről, mikor az Internetes zaklatásból és megszégyenítésből nem láttak egyes fiatalok más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ezekben a történetekben az a legszomorúbb: úgy érezték, egyedül vannak a problémájukkal, nem hitték, hogy érdemes a szülő segítségét kérni.
Az igazi védelem tehát a virtuális tér veszélyeivel szemben, ha a szülő kapcsolatban van a gyerekkel. És ez munkás dolog, mert valódi figyelmet igényel: hogy lássuk, ha zaklatott, ha szeparálódott, ha nem érzi magát jól a bőrében, ha baj van az önbizalmával.
Mindannyian ismerünk jópár tizenévest, akit nem lehetne bevonni veszélyes őrültségekbe. Bár ők is serdülők, és nekik is fontos, hogyan vélekednek róluk a kortársak, de egész más színvonalon próbálják kielégíteni ezeket az igényeket. Például, hogy olyan szuper túrát szerveznek az osztálynak, hogy azt évek múlva is emlegetik, vagy, hogy értékes tagjai a rockegyüttesnek, esetleg ötletes fülbevalókat készítenek kávékapszulákból. Őket nem vonzza, hogy jéggel és sóval sebesítsék meg magukat.
Az viselkedik éretten, akiben megbíznak
De az, hogy valaki ezt vagy azt választja, nem kamaszkorban dől el, hanem egészen kicsi kortól, attól kezdve, hogy kapnak-e a szülőtől elég tükrözést azzal kapcsolatban, milyenek ők, hogy értékesek, hogy vannak belső kincseik. Mire valaki eléri a tinédzserkort, kialakulhat egy védőpajzs, ami még a zaklatottabb időszakokban is óvni fogja. Annak a mély hitéről van szó, hogy értékesek, akkor is, ha erre nem minden pillanatban kapnak azonnali visszajelzést.
A tinivel való kapcsolaton kívül még a szülőtársakkal való együttműködés jelenthet nagy segítséget. Van olyan iskola, ahol közös döntést hoznak a szülők, mikor kapnak a gyerekek először okostelefont, és tartják is egymással a kapcsolatot, így sokkal hamarabb kiderül, ha valami őrület van elterjedőben. Ehhez persze élő, bizalommal teli közösségként kell működnie a szülőknek, és ez nem mindenhol alakul ki. De ha legalább a gyerek barátainak szüleivel jóban vagyunk, akkor is hamarabb kiderül, ha baj van.
Jó, ha a szülő megteszi, ami rajta múlik, például tájékozódik, hogy egyáltalán milyen oldalakat látogatnak a gyerekek, de nem szerencsés, ha mindent kontrollálni akar, és mindenről tudni szeretne, mert éppen a bizalom teremti meg a talajt arra, hogy a gyerek éretten viselkedhessen éles helyzetben.
Tudomásul kell venni, lesz egy pont, amikor a tini dönt. Amikor épp nincs ott a szülő, amikor nem látja, mibe akarják belevinni, mikor nem ő írja meg a választ. Ezért csak úgy védhetjük meg a gyereket, ha arra próbáljuk felkészíteni, ő maga legyen képes nemet mondani. És hogy tudja, fordulhat hozzánk, ha baj van.
Cziglán Karolina
pszichológus
