Aztán egyszer csak azt vetem észre, hogy valami megváltozott: arra a gondolatra, hogy az aktuális barátnőm bejelentené, hogy terhes nem vert ki a víz, nem kezdtem pánikolni, sőt… érdekelni kezdett a gondolat. Rámtört, hogy családot szeretnék. Összeházasodtunk és egy évre rá megszületett a lányunk. Azóta el nem tudom képzelni az életemet nélküle, kissé patetikusan: új értelmet nyert az „életem értelme” kifejezés. Nyilván vannak olyan férfiak, akik gyerekkoruk óta készülnek az apaszerepre és az első randin azon tanakodnak, milyen színű lenne a közös gyerek szeme, de szerintem a többség nem ilyen. Van egy elméletem, miszerint tudat alatt működik a férfiakban is a párkiválasztó ösztön, amely mindaddig nem aktiválja az „apa akarok lenni hormont” amíg nem találkozik azzal a nővel, akivel ez ideális lenne (a nőkben szerintem ez sokkal erősebben működik). Ráadásul fel kell hozzá nőni, meg kell érni szellemileg is az apasághoz. Az elméletem szerint azok a férfiak, akik „lelépnek” vagy nem értek meg még a dologhoz, vagy nem aktiválódott az „apahormon”, vagyis nem volt ideális a kapcsolatuk. Vagy egyszerűen tényleg csak sötét bunkók, de legyünk annyira jóindulatúak, hogy azt mondjuk: ez a lelépett apák elenyésző töredéke, ugyanis általában kiderül, hogy lelépés után egy másik nővel új családot alapítanak, ahol mintaapák lesznek, ami persze nem vigasztalja az előző kapcsolatban elhagyott anyát és gyereke(ke)t.
Az elméletem folytatása szerint ha aktiválódott az „apahormon”, akkor a legnagyobb szoknyapecérből is mintaapa válhat-válik, pláne az átlagférfiból. A női szerep megváltozásával az apaszerep is megváltozott az elmúlt évtizedekben. Kultúráltabb országokban (kicsit már Magyarország is ilyen, de még sehol nem vagyunk) már nem nézi le senki azt az apát, aki otthon marad a gyerekkel és anya hozza haza a pénzt, vagy nem ciki ha apa teszi tisztába a gyereket – ez utóbbinak biztos jele, hogy egyre több helyen látom: a pelenkázó nem a női mosdóban van hanem külön helységben vagy éppenséggel a férfimosdóban is van. Úgy gondolom, hogy a feminizmussal párhuzamosan beindult egy „maszkulizmus”: míg a nők kérnek helyet a munkahelyen, az életben, a szórakozásban, a tanulásban, a politikában addig egyre több férfi kér helyet a gyereknevelésben és a háztartásban. Szerintem ez nagyon helyes: nem szabad ragaszkodni a konvencionális szerepekhez, az az ideális, ha egy családban/kapcsolatban mindenki megtalálja a maga feladatait, mindenki részt vesz a munkában képességei és igényei szerint segítve ezzel a másikat. Én pl. gyerekkorom óta szeretek főzni (az első „szakácskönyvem” a Gombóc Artúr szakácskönyve volt, amiből hamburgert sütöttem – anyám nem dicsért meg érte, ugyanis a rántott húsnak szánt húst daráltam le). Anyai nagyapám, akiről a családi legendában a „hétfogásos kínai vacsora” szól azt mondta: minden intelligens férfi tud főzni. Szingliként is főztem magamra, és a saját családomban is az én feladatom a főzés. A feleségem is tud és szokott is néha, de az én FELADATom (sok egyéb mellett).
Amióta aktiválódott bennem az „apahormon”, azóta tudom és lehetőségeim szerint törekszem is rá, hogy a lehető legteljesebb módon részt vegyek a gyerekem életében. Szeretem tisztába tenni, szeretem fürdetni, szeretem etetni (bár ezt már nem hagyja mert ő akar enni) – ha csak egy mód van rá, én csinálom (nyilván nem annyiszor, mint a feleségem). Nemhogy nem érzem cikinek vagy férfiatlannak – épp ellenkezőleg. Szerintem egy férfi nem attól férfi, hogy szellent a konyhában, büfög a sörtől és a kanapén üvöltve nézi a focimeccset miközben a felesége egyik kezével takarít, a másikkal ebédet főz a harmadikkal pedig gyereket nevel. Egy férfi attól férfi, ha apa (hiszen „bizonyítéka” van rá, hogy a szó biológiai értelmében is potens férfi) és minden ezzel járó feladatot elvégez, részt vesz benne – mert részt AKAR venni, hiszen apa, vagyis: szülő. A nőtől „elvárják”, hogy legyen nőies, házias, anya és persze szerető (a férjéé, természetesen). Szerintem egy férfitól is elvárható, hogy férfias maradjon (a sörhas, zsíros haj, borosta, izzadtságszag és sörszagú lehelet nem az), apa legyen, szerető (a feleségéé, természetesen) és részt vegyen a gyerekről való gondoskodásban, felnevelésében és segítsen, gondoskodjon a családjáról amibe a házimunka is belefér.
Nem akarom fényezni magam, nem vagyok a férjek-apák gyöngye. Néha én sem bírom türelemmel a lányom hisztijét, eleinte ha kaki volt inkább szóltam anyának, hogy tegye tisztába, én is sokszor érek későn haza, gyakran nem kérdezem meg, hogy milyen napod volt, gyakran rendelünk inkább pizzát… De azt nem tudom elképzelni, hogy ne akarjak a lányommal lenni, hogy ne lássam minden nap, hogy ne szeressem és ne akarjak gondoskodni róla nem tudom elképzelni. Arra a gondolatra, hogy valaki esetleg bántaná, ökölbe szorul a kezem és horkant az apatigris. Arra a gondolatra, hogy egyszer ő is szül nekem egy unokát, bepárásodik a szemem. Azt szeretném, ha örökre én lehetnék neki „Apucccíííí” akihez gyerekkén odabújhat ha fél, odafuthat ha bántják, kinézhet rá a sportpályáról, megkérdezheti a matekleckét, titkos megbeszélést folytathat arról a bizonyos fiúról, odakacsinthat neki diplomaosztón, panaszkodhat neki a főnökéről, a karján vonulhat az oltár elé és ott meri hagyni nála az unokáját.
Lehet, hogy nem így lesz, hogy nem ilyen rózsaszín lesz de azt tudom, hogy mindent el akarok követni, hogy így legyen. Az apaság egy életre szól. Nem csak az újszülöttel pózolás a családi képen, hanem feladatok is járnak vele. Aki férfi, el tudja végezni. Aki apa, el akarja végezni. Kedves anyák: légyszíves, hagyjatok minket apának lenni.
Han Fastolfe
