régi szakmák

Bűnbak

A gyerekek természetüknél fogva rakoncátlanok, és szívesen követnek el csínytevéseket, ezalól a középkori földesurak és királyok sarjai sem voltak kivételek. A nemesi fiúgyermeket azonban nem szívesen tették ki testi fenyítésnek a szüleik és nevelőik, ezért inkább felfogadtak egy, általában a birtokukon lévő falvak egyikéből, paraszti sorból származó fiút, aki viselte a büntetést helyette. A hivatásos bűnbakokat fenekelték, pofozták, olykor ostorozták a nemesi sarj helyett, a pozíció ugyanakkor kiváltságosnak számított, hiszen az illető fiú bekerült a földesúri vagy királyi kastélyba, ahol remek ellátásban volt része, gyakran együtt is tanulhatott „barátjával”, biztosítva jövőbeli előremenetelét. A falusi szülők sorban álltak a lehetőségért, hogy az ő fiukat válasszák ki a jeles feladatra.

Ablakkopogtató

Az ébresztőóra feltalálása előtt jóval nehezebb dolga volt az elalvásra hajlamos embereknek, ha időben szerettek volna felkelni és beérni a munkahelyükre vagy (önálló iparosként) elkezdeni a napi munkát. A megoldást az „emberi ébresztőórák”, vagyis az ablakkopogtatók jelentették, akik reggelente körbejártak a városban, és hosszú botjukkal megkopogtatták a fizető kuncsaftok hálószobájának ablakát, akik a zajra felébredtek, és kikászálódhattak az ágyból.

Szandálvivő

Az ókori Egyiptomban és a feudális Japánban is fontos pozíciónak számított a szandálvivői munka, melynek betöltője az uralkodók és földesurak lábbelijét volt köteles cipelni és tisztítani, gondozni, továbbá gondoskodott ura és parancsolója lábhigiéniájáról, például megmosta a nemesi lábat, és levágta a körmöket. A szandálvivők pozíciója igen irigyeltnek számított, hiszen az állást betöltők a földesúr közvetlen személyi asszisztenseként dolgoztak, és remek kapcsolatokra tehettek szert; a 16. században élt, paraszti sorból származó Tojotomi Hidejosi szandálvivőként kezdte pályafutását, idővel pedig Japán birodalmi kancellárjává emelkedett.

Virágszóró hölgyek

A régmúlt korokban korántsem volt olyan fejlett állapotban a köztisztaság, mint napjainkban, a városok utcái szó szerint bűzlöttek a szeméttől, szennyvíztől, emberi ürüléktől, patkányoktól és egyéb kellemetlen szagokat árasztó dolgoktól. A probléma mérséklésére többféle megoldást kitaláltak, ezek közé tartozott a főként az újkori Angliában népszerű virágszóró asszonyok foglalkoztatása. A szigorúan csak hölgyek számára nyitott munkakör betöltői az utcákat járták, és különböző illatos növényeket és virágokat, például zsályát, rozmaringot szórtak szét a különösen szagosnak ítélt pontokon, abban a reményben, hogy sikerül kellemesebbé tenni a városi levegőt.

Fáklyás fiúk

A közvilágítás sem volt mindig annyira kiépítve, mint manapság, a régi városok az est leszállta után gyakran kifejezetten sötét helynek számítottak, ahol könnyű volt eltévedni. A problémára megoldást jelentettek az ún. fáklyás fiúk, általában gyerekek vagy fiatal kamaszok, akik esténként az utcasarkokon, épületek oldalánál álltak szolgálatra készen egy meggyújtott fáklyával vagy gyertyával a kezükben, és aprópénzért cserébe elkísérték az arra bóklászókat rendeltetési helyükre.

Piócagyűjtő

Az orvosok évezredeken keresztül használtak piócákat pácienseik vérének lecsapolására, ezért ezek a kissé riasztó külsejű, lapos testű férgek igen kelendő portékának számítottak egykoron. A szegényebb parasztok, gyakran parasztasszonyok, akiknek nem jutott igazán más megélhetési forma, gyakran adták piócavadászatra a fejüket: a közeli tavakban, mocsarakban, nagyobb pocsolyákban gyűjtötték zsákszámra a piócákat (gyakran saját magukat használták fel csalinak), majd megfelelő áron eladták őket az orvosoknak, javasembereknek.

Lámpagyújtogató

Az Antoine de Saint-Exupéry regényéből, A kis hercegből is ismerős lámpagyújtogatók feladata szintén a közvilágítással volt kapcsolatos, abban az időben, amikor a nagyobb városok utcáit már olaj-, később gázlámpásokkal világították meg. A lámpagyújtogatók hosszú botjaikkal esténként meggyújtották, reggel pedig eloltották a magas utcai lámpásokat, a foglalkozás egészen a 19. század végéig, az elektromos világítás elterjedéséig mindennaposnak és fontosnak számított.

Bowlingbábu-felállító

Bowlingozás közben ma már teljesen természetes, hogy a bábukat egy automata gépezet állítja fel újra és újra, miután ledöntöttük őket, a 19. század végén Amerikában feltalált sport kezdeti időszakában azonban még nem állt rendelkezésre hasonló technológia, ezért a bowlingcsarnokok külön dolgozókat (általában fiúgyerekeket) alkalmaztak, akik csekélyke fizetésért cserébe minden egyes menetet követően a helyükre rakták a bábukat. Persze vigyázniuk kellett, nehogy egy kósza bowlinggolyó véletlenül eltalálja őket.

Alagútellenőr

A vasút hőskorának egyik furcsa foglalkozása volt az alagútellenőröké, akik a sötét és éppen ezért fokozottan veszélyesnek számító alagutak biztonságára ügyeltek. Feladatuk annyiból állt, hogy meghatározott időközönként − az alagúton áthaladó vonatok menetrendjének megfelelően − lámpással a kezükben végigsétáltak oda-vissza az alagútban, és megbizonyosodtak róla, nincs odabent semmilyen váratlan akadály vagy egyéb probléma. A monotonnak, ugyanakkor veszélyesnek is számító munkakört olykor gyerekek is betöltötték.

Emberi számítógépek

A 20. század első felében, a modern számoló- és számítógépek elterjedése előtt a tudományos laboratóriumok, mérnöki fejlesztésekkel foglalkozó vállalatok kiváló álláslehetőséget kínáltak azoknak a (többségükben) nőknek, akik az átlagosnál jobban értettek a matekhoz. A munkakör betöltői naphosszat egy irodában ültek, és fejben, papíron végezték a fontos és bonyolult számításokat, melyek például a repülőgépek és a rakéták kifejlesztéséhez voltak szükségesek. Az emberi számítógépeket először a NASA kezdte el komputerekre cserélni az 1950-es években, hamarosan pedig az egész szakma meghaladottá vált.