Ha éltél vagy valaha jártál már panellakásban – ezzel nagyjából a teljes magyar társadalmat lefedjük –, biztosan tudod, hogy nem a konyha az egyetlen szinte nevetségesen pici helyisége ezeknek az otthonoknak – a fürdőszoba még olyan zsebkendőnyi méretű, mint ezek. Részben hasonló okból olyan kicsik ezek a helyiségek, de van még egy szempont, amely meghatározta a nem lakóhelyiségek méretét – az Így főztünk a 80-as években című retró gasztrokönyvből idézzük fel, miért is alakulhatott így mindez.
A gasztroszempontokat anno háttérbe szorították
Természetesen a spórolás vastagon ott szerepel az indokok között: a fürdőt és a konyhát muszáj csatornázni, illetve ezeket beépített bútorzattal bocsátották a beköltözők rendelkezésére, így magas költséggel járt felszerelésük. Márpedig adott pénzösszegből a lehető legtöbb lakást kellett előállítani, ezért nagyon nem volt mindegy, hogy mire költik a forintokat.
Nem ez volt ugyanakkor az egyetlen oka annak, hogy szűkmarkúan bántak a konyha céljára fordítható négyzetméterekkel: a második világháború utáni időkben elterjedt az a nézet, hogy
családtagonként 16 négyzetméternyi élettér az, amely mellett kényelmesen zajlanak a mindennapok.
14 négyzetméter alatt kritikus, 8 alatt pedig patologikusan kevés az élettér, ami már a mentális egészség rovására mehet, vélekedtek. A magyar panellakások leginkább 52–54 négyzetméteres alapterületű változatban készültek, ezeket négyfős családoknak javasolták, ahhoz pedig, hogy kijöjjön a matek, valahonnan le kellett csípni – szovjet példa alapján pedig adta magát a konyha és a fürdőszoba e célra.
Kuktától a partigrillig: így főzött a magyar
A szovjet panelépítészet szerint a főzés mellett a mosás még olyan hely- és időigényes tevékenység, amelyek kiszervezése segít abban, hogy több szabad tér – és szabadidő – juthasson mindenkinek. A közösségi mosodák mellett lakótelepi éttermekkel igyekeztek kicsábítani a háziasszonyokat otthonaikból: az előbbi hazánkba nem jutott el, az utóbbi pedig nem tudta elérni azt a népszerűséget, amit vártak.
Hiába hitték a szovjetek, hogy a hetvenes években már senki nem főz majd saját konyhájában, a magyar lakosság továbbra is otthon akart enni,
egy kutatás szerint az emberek 82 százaléka mindennap főzött meleg ételt. Az életidegen mikrokonyhák tulajdonságaihoz kellett hát alkalmazkodniuk mindazoknak, akik szívesen tartózkodtak volna egyszerre akár ketten, ne adj' isten, hárman is a konyhában.
Aki Kádár-kockában főzőcskézett, az persze valamivel jobban járt, mert itt akár külön nyári konyhával rendelkező háztartásban vethette be azokat a vívmányokat, amelyek a kuktától a partigrillen át a kotyogós kávéfőzőig terjedtek. Bármennyire is hitt ugyanis ez az időszak a konzervételekben – olyannyira, hogy külön étteremláncot is próbáltak ezek melegítésére szervezni –, a házi koszt mindenkinél első maradt.
Túrórudi és élelmiszer-hamisítás
Fals az a nosztalgikus tudat, hogy akkoriban minden ételhez olcsóbban lehetett hozzájutni, mint manapság: valójában ha az akkori és mai fizetéseket, valamint árakat összehasonlítjuk, még a jelenlegi infláció mértéke mellett is az látszik, hogy a Kádár-korban többe került megrakni a hűtőt, aztán meg gőzölgő ételekkel az asztalt, mint manapság. Ráadásul az élelmiszer-hamisítás ekkor élte legszebb napjait, mindegy, hogy tejről, tejfölről, kávéról vagy éppen pirospaprikáról volt szó. Voltak persze ikonikus élelmiszerei is ennek a kornak, a szovjet szirok kreatív koppintásaként megalkották a máig töretlenül népszerű túrórudit, a több ízben elérhető joghurthabot, valamint a krémtúrót, melynek ízét én személy szerint azóta se feledem, a mai tégelyekben pedig egyszerűen nem lelem.
Élelmiszeripari melléktermékekből létrehozták a magyar trappistát, mely nyomokban sem emlékeztet az eredeti változatra,
és ekkoriban született meg a sok magyar háztartásból kirobbanthatatlan Omnia kávé is.
Azt sem szabad elfeledni, hogy a mai ízléshez képest szinte ehetetlenül cukrosra hangolták a legtöbb élelmiszer ízét: talán épp ez az, ami annyira hiányzik e sorok szerzőjének a mostani krémtúróból?… A csemegék, közértek világa mindenesetre még egészen más képet mutatott, mint a mai hipereké és diszkontláncoké: bár jó nosztalgiázni ezen ételek felett, tény, hogy nem szívesen cserélnénk le a mai változatosságot a retró nosztalgia kedvéért sem.
