mackónadrág viselet torténet

Tudjuk, hogy a régi idők etikettje nem kedvezett a szabad mozgásának, a test természetes anatómiájának, de az alapvető egészségügyi igényeknek sem. Gondoljunk csak a 12. századi Kína lótuszcipőire, amibe a lábkörmöktől megszabadított kislányok lábfejét 4 lábujjuk eltörése után kötötték le szorosan. 3-4 naponta vehették le rövid időre, mert még aludni is abban kellett. 

A fűző sem volt ám sokkal jobb. A belső szervek kifejezetten megsínylették a szoros lekötést, de a darázsderék a szépség mellett a társadalmi elithez tartozás szimbóluma is volt, úgyhogy akadt, aki még éjszakára sem engedett (ki) belőle.

A mackónadrág történetének kezdete

A sokféleképpen értelmezett szépségideálok és divathóbortok mellett az illem kérdése is jelentősen befolyásolta a viseleteket, még a testrészek szabad mozgását igénylő sportolás esetében is. Az első olyan olimpián, amelyen nők is versenyezhettek, 1900-ban, még hosszú szoknyát kellett viselniük, a nyakukat is eltakaró, magasított gallérú blúzzal és magas sarkú cipővel. Több mint két évtized alatt rövidülhetett csak az olimpikon hölgyek szoknyája térdig érőre.

A fordulat

Ezek után érthető, hogy mindenkinek kicsit elege lett a „szépségért szenvedni kell” hozzáállásból. A 60-as években, a frissen elterjedt televíziózásnak hála, szem elé kerültek a kényelmes, rugalmas textíliákból készült, bő nadrágot és pulóvert viselő sportolók is a képernyőkön. A nagy nyilvánosságot kapott, laza és kényelmes öltözék az izmos és dicső sportolókon olyan látvány és életérzés volt, amivel szívesen azonosultak tömegek.

A macinaci-viselet aranykora

Ezt aztán megtetéztek Bruce Lee ikonikus outfitjei, és több se kellett a melegítőpiac szárnyalásához.

Ráadásul, nemcsak az utca emberének hétvégi, otthoni játszós ruhája vagy kirándulószerkója lett a melegítő ruha, hanem ennél sokkal több. Táncstílusok, zenei irányzatok, bandák kezdték védjegyükként kezelni a különböző macinacimutánsokat, és ezzel tovább táplálták a pamut-, gumírozott nadrágok hájpolását.

Nőies vagy szexi?

Hirtelen paradigmaváltással a szexis csaj már nem a szűk miniszoknyás, tűsarkúban tipegő nő volt, hanem a hasvillantó, popsin feszes macinacis laza és cool celeblány, aki még tréningruhában is tinibálvánnyá tud válni.

Voltak, akik pusztán munkaruhaként tekintettek erre a darabra sporttevékenységük kellékeként, mégis ráirányították a nemzetközi figyelmet, még a politikusokét is.

Jane Fonda amerikai színésznő 1982-ben piacra dobta az aerobik alapjait jelentő, nők millióit otthoni sportolásra buzdító videóját The Original Workout címmel. Az otthoni tornagyakorlatokkal és csinos hölgyekkel, no meg a gyönyörű és csinos latexnadrágos, tornadresszes színésznő instrukcióival teli videókazetta minden idők legnagyobb példányszámban értékesített VHS-e lett. A merész színésznő politikai véleményének is hangot adott olykor-olykor politikai aktivistaként, és volt, amikor ezt sportmissziójával is bátran ötvözte. Kétségtelenül ilyen lehetett, amikor a rendszerváltozás után közvetlenül az amerikai aerobikguru Moszkvába utazott, hogy ott is népszerűsítse az egészséges életmódot. A Kremlnél készült fotón melegítőben grasszáló amerikai színésznő látványa (lásd: címlapfotó) akkor, amikor a hidegháború még teljesen fel se melegedett, valóban elég figyelemfelkeltőre sikerült.

A lazaságot és kényelmet a hétköznapi streetwearbe beépítő athleisure trend a ’80-as évek óta virágzik, még akkor is, ha műszállal kevert anyaga miatt nem feltétlenül környezetkímélő viselet. A pandémia által kikényszerített új életforma a végtelenített otthoni idővel, home office-szal csak még jobban aláhúzta a viselet létjogosultságát hétköznapi ruhatárunkban.

Persze ettől még nem kell mindenkinek szeretnie, vagy beállnia a sorba. Karl Lagerfeld például így nyilatkozott a témában: „A melegítőnadrág a vereség jele. Elveszítetted az irányítást az életed felett, ezért vettél egy melegítőnadrágot.”