Képzeljük el az alábbi jelenetet: egy zsúfolásig tömött stadionban a szurkolók zászlókat, zsebkendőket lengetnek, és rekedtre kiabálják magukat kedvencüket biztatva. Fogadásokat kötnek, miközben szakértők módjára elemzik a sportolók erőnlétét és teljesítményét. A 19. században rendszeresen tartottak ilyen rendezvényeket, ám nem egy foci- vagy kosárlabdameccs lelkesítette ennyire az embereket:
azt figyelték ilyen szenvedélyesen, ahogyan emberek gyalogolnak.
A gyaloglás mint látványsport mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában roppant népszerű lett egy darabig a 19. században. Robert Barclay Allardice – Barclay kapitány – tekinthető a sportgyaloglás atyjának, aki 1809-ben fogadásból ezer óra alatt legyalogolt ezer mérföldet. Mégsem ezen 41 nap alatt véghez vitt, kétségtelenül elismerésre méltó tett miatt lett a legnépszerűbb látványsport a gyaloglás. Ez egy másik emberhez és egy másik fogadáshoz kapcsolódik.
Fogadásból sportág
Edward Payson Weston – egy sovány, 19 éves fiú – a New York Heraldnak dolgozott. Őt ugrasztották, ha valamit gyorsan el kellett vinni valahova, így őt bízta meg főnöke azzal is, hogy vegyen át egy csomagot – egy virágcsokrot –, és kézbesítse is az ajándékot. Weston azonban megfeledkezett feladatáról, a futárkocsi elhajtott – a fiú pedig utána. A fél városon át üldözte, míg végül utolérte. Munkatársai jót mulattak az egészen, Weston erőfeszítését pedig másnap dupla fizetéssel jutalmazta főnöke. Talán ekkor fogalmazódhatott meg a gondolat a fiúban, hogy a gyaloglás népszerű, akár jövedelmező tevékenység is lehet.
Megérzése be is igazolódott, amikor egy évvel később fogadást kötött egyik barátjával az amerikai elnökválasztás eredményére – a vesztesnek tíz nap alatt Bostonból Washingtonba kellett gyalogolnia a beiktatásra. Weston John Breckinridge-re tette a voksát, így neki kellett a hatalmas utat megtennie. Ám előtte közzétette a helyi újságokban, hogy mire készül, valamint azt is, hogy mikor hol várható az áthaladása.
Talán maga sem számított arra a lelkesedésre, amit vállalása kiváltott: hatalmas tömegek vártak rá olykor órákon keresztül egy-egy településen, hogy megnézzék, ahogy gyalogol.
Noha 4 órával és 12 perccel túllépte a határidőt – egy tartozásbehajtóval való szerencsétlen találkozásnak köszönhetően –, gyaloglása így is átütő siker volt. Még Abraham Lincoln is figyelemmel kísérte, és Washingtonban felajánlotta neki: fizeti a hazautazás költségeit (Weston ezt köszönettel visszautasította).
Az amerikai polgárháború kissé megakasztotta Weston terveit, ám a békekötés után ott folytatta, ahol a harcok kirobbanásakor abbahagyta: gyaloglóversenyeket szervezett, amelyeket belépőjegy ellenében lehetett megnézni, az eredményre pedig fogadni lehetett. Rövidesen egyre-másra érkeztek a kihívói, és ezzel párhuzamosan a nézők is egyre lelkesebben követték a versenyeket. A New York Times 1878-ban például véleménycikkben méltatta a jelenséget, és egy Staten Island körüli útvonalat ismertettek. Írtak a javasolt viseletről – könnyű, de erős, fűzős csizma széles talppal és alacsony sarokkal –, a megfelelő elemózsiáról – egy szendvics és néhány kemény tojás –, és a felkészülés fontosságáról – egy héten keresztül gyakoroljon, aki nincs hozzászokva a hosszú gyalogláshoz, mielőtt egész napos túrára indul.
Megőrültek a sportért a szurkolók
A legnagyobb versenyek szenzációs eseményeknek számítottak: tömegek ünnepeltek vagy épp keseredtek el például, amikor Westont legyőzte ír származású kihívója, Daniel O’Leary – a hatnapos összecsapás végén ő lett „a világ gyaloglóbajnoka”. Az ilyen maratoni versenyek akkoriban nem mentek ritkaságszámba, rendszeresen rendeztek hasonlókat, például a New York-i Madison Square Gardenben.
Több ezer ember gyűlt össze ilyenkor, hogy drukkoljon az ekkoriban már világhírű sztárokként ünnepelt sportolóknak. Amikor Sir John Astley brit politikus kezdeményezésére 1879. szeptember 21-én megrendezték az ötödik Nagy hatnapos versenyt (Great Six Days Race), a szurkolók mindent elkövettek, hogy bejuthassanak az arénába. Aki nem tudta kifizetni az 1 dolláros belépődíjat, a legkülönfélébb trükköket vetette be. Egy kétségbeesett nő például a New York Herald beszámolója szerint ezt kiabálva próbált bejutni stadionba:
„Engedjenek be! Én vagyok Pancho lábápolója!”
Hogy sikerült-e elhitetnie, hogy az egyik versenyző csapatához tartozik, ma már nem tudni, ám az elképzelés nem volt teljesen légből kapott. A sportolóknak ugyanis valóban volt nemcsak szponzoruk, hanem komplett segítőcsapatuk is orvosokkal, dietetikusokkal, szakácsokkal, masszőrökkel és edzőkkel. A nézőtéren sült gesztenyét és savanyított tojást, valamint sört kínáltak, a hangulatról pedig egy teljes katonazenekar gondoskodott.
Nem hagyhatták el a gyaloglók az arénát
A gyaloglóversenyeket egy darabig mindenféle szabályok nélkül bonyolították le, ám 1879-re már kialakult a többnapos rendezvények menetrendje. A résztvevőknek hat napon keresztül körbe-körbe kellett gyalogolniuk, legalább 725 kilométert megtéve. Hogy hogyan haladtak, az nem volt megszabva: lehetett szaladni, megállni, akár kúszni is, ám a pályát nem hagyhatták el. Az győzött, akinek a megadott idő alatt a legnagyobb távolságot sikerült megtennie. (A fent említett versenyt egyébként Charles Rowell nyerte, mögötte George Hazael és Frank Hart végzett – utóbbi később a sportág egyik legnagyobb színesbőrű sztárjává, sőt egy időre Amerika leghíresebb sportolójává vált.) Az arénában a versenyzők számára apró – ám olykor fényűzően berendezett – sátrakat állítottak föl, amelyekbe visszavonulhattak pihenni, enni, inni, aludni, valamint egyéb testi szükségleteiket kielégíteni. A győztes 25 ezer dollárt kapott – ez ma mintegy 670 ezer dollárnak felelne meg.
A híres sportolóknak saját gyaloglási stílusuk volt, a gyerekek pedig utánozták bálványuk jellegzetes mozdulatait. Weston például dülöngélő járásáról volt ismert,
O' Leary dugattyúként mozgatta versenyzés közben a karjait, markában pedig kukoricacsutkát szorongatott, amely elmondása szerint remekül beszívta az izzadságot.
Kettejük versengésén kívül más híres rivalizálások is létrejöttek. Az amerikai John Hughes például hangoztatta, hogy simán legyőzné O' Learyt, ha lenne pénze Nagy-Britanniába utazni. Mire az ír sportoló az óceán túloldaláról üzent: „akkor építek neked egy hidat”. Ettől fogva Hughes minden adódó alkalommal úgy hivatkozott ellenfelére, mint
„az a csirkefogó, aki felajánlotta, hogy épít nekem egy hidat”.
Botránysporttá vált a gyaloglás
Ahogy a sportág népszerűsége nőtt, relatív szabályozatlanságának köszönhetően sokasodtak körülötte a gyanús, olykor kifejezetten sötét ügyletek is. Weston doppingbotrányba keveredett: egyik versenyén kokalevelet rágcsált – ez nem volt kifejezetten tiltva, ám sportszerűtlennek tartották.
Mentsége azóta klasszikussá vált: a serkentőszer fogyasztását az orvosa írta neki elő.
Egymást követték a bundabotrányok, csalások, szabotázsakciók – például üvegdarabokat és szögeket szórtak ki versenyzők elé. Zsarolási ügyek robbantak ki; az egyik az érintett sportoló menedzserének tragikus halálával végződött. Ahogy Matthew Algeo, a gyaloglás amerikai történetéről írt könyv szerzője fogalmazott: „sajnos a gyaloglás lényegében kinyírta magát”.
Mindezek után nem csoda, hogy amikor az 1880-as években egyre népszerűbbé váltak a kerékpárversenyek, a gyaloglás mint látványsport rövid idő alatt eltűnt. Könnyen elképzelhető azonban, hogy 19. századi virágkora nélkül ma nem lenne olimpiai sportág és az atlétika egyik ága.
Tudod, ki volt az első ember, aki körbegyalogolta a Földet?
