állatkert

A millenniumi ünnepségek az egész Városligetet fellendítették

A Városliget már az 1800-as évek elejétől a pestiek egyik legnépszerűbb kirándulóhelyének számított, egy ott létesítendő állat- és növénykert ötlete pedig már a reformkorban felmerült, a megvalósításra azonban − a forradalom és szabadságharc, illetve az azt követő zavaros politikai viszonyok miatt − évtizedeket kellett várni. Az állatkert ügyének legjelentősebb támogatói Xántus János zoológus és neves utazó, Szabó József geológusprofesszor, Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója és Gerenday József, a Füvészkert igazgatója voltak, tevékenységüknek köszönhetően 1864-ben a helytartótanács megadta az engedélyt az Állatkerti Részvénytársulat megalapításához.

A Pest városától megvásárolt 18 hektáros földterületen két évvel később, 1866. augusztus 9-én nyitotta meg kapuit az állatkert, melyben ekkor 11 épületben mintegy 500 állatot láthatott a közönség. A következő évtizedekben az állatállomány és a létesítmény infrastruktúrája is rohamos bővülésnek indult, majd az igazi nagy fejlesztésre a millenniumi ünnepségek alkalmából, 1896-ban került sor, amikor az egész Városligetben grandiózus építkezéseket hajtottak végre, felépült például az Ős-Budavára elnevezésű mulatónegyed.

Egy teljes afrikai falut Budapestre költöztettek

A rengeteg látogatót vonzó millenniumi puccparádé alkalmából került az állatkertbe addigi történetének legkülönösebb látványossága, egy teljes afrikai falu bennszülött lakóival együtt. A Vasárnapi Újság beszámolója szerint 250 „néger atyafi” (korabeli szóhasználat) érkezett Budapestre az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából, akiket egy francia vállalkozó, a haditengerészet korábbi tisztje, bizonyos Gravier úr szállíttatott attrakcióként a magyar fővárosba a mai Ghána területéről.

Az úriember Nyugat-Afrika partjainál teljesített szolgálatot, majd, miután visszavonult a katonaélettől, kereskedőként a fekete kontinensen maradt, és jövedelmező vállalkozást épített ki magának; az 1889-es párizsi világkiállítás alkalmából úgy döntött, toboroz egy csapat bennszülöttet, akiket Afrikából hazája fővárosába hajóztat, és jó pénzért mutogat az érdeklődőknek. A látványosság sikeresnek bizonyult: a kereskedő időközben a trópusi betegségek miatt hazatelepült Lyonba, azonban továbbra is fenntartja afrikai kapcsolatait, helyi összekötői segítségével évről évre toboroz bennszülötteket, akiket a „civilizált világban” turnéztat. Az előző években Chicagóban, Lyonban, Bordeaux-ban szerepeltek, a millenniumi kiállítás alkalmából pedig Budapestre érkeztek.

Az Akkra vidékéről gyűjtött, mintegy 40 bennszülött család számára igyekeztek a lehető leghűségesebben rekonstruálni az otthoni körülményeket, autentikus afrikai falut építettek fel az állatkertben, ahol a lakók eredeti foglalkozásukat űzték, saját maguk készítette ruhákat viseltek, eszközöket, dísztárgyakat és bútorokat használtak. A férfiak egyebek mellett kovácsolással, ötvösmesterséggel foglalkoztak, a nők ételt készítettek − leginkább burgonyából − és a háztartást vezették, a gyerekek a riport szerint gyakran a vízben lubickoltak, illetve azt a pár csónakot bújták, melyet a falu lakói egy-egy fatörzsből vájtak maguknak.

A falu vezetői tisztjét egy Betcsi nevű férfi, foglalkozását tekintve ötvös látta el, aki Monsieur Gravier megbízottjaként és „üzlettársaként” a csoport begyűjtéséért és Európába utaztatásáért is felelős volt; egész háznépét, 18 főt elhozott Budapestre, köztük cselédeit, szolgáit és a neki dolgozó kézműveseket, illetve nővérét, aki a hagyományok szerint halála után örökébe lép. Betcsi mellett − írja a lap − egy másodfőnök is volt, egy Kuaku nevű ács személyében, emellett 16 európai „osztotta meg a kormányzás gondját” Gravier úrral, 11 francia és 5 magyar.

A századfordulóra csőd közelébe jutott az állatkert

A Vasárnapi Újság riportere nem mulasztja el − a korabeli európai felfogásnak megfelelően − kiemelni az afrikaiak és magyar vendéglátóik közötti kulturális különbségeket: „ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ráncokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testük egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert − aránylag − igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, aki nagy hévvel mosakodik a vízérben, mely telepükön át csörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajcárnyi belépti díjat”.

„Nem éreznek semmiben sem hiányt; jó húsban vannak, elégedettek; s csodák csodája, nem koldulnak!” − folytatja a néhai újságíró. − „Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; néhányan beszélnek angolul is.”

Az afrikai falunak − miként az állatkert és a Városliget egyéb látványosságainak − nagy sikere volt a millenniumi ünnepségek idején, a századfordulóra azonban a helyzet a visszájára fordult, a főváros annyira megemelte a bérleti díjat, hogy Ős-Budavára kénytelen volt bezárni, és az állatkert is csődközeli állapotba jutott. 1907-ben az állatkertet üzemeltető részvénytársaság eladta az intézmény tulajdonjogát a fővárosi önkormányzatnak, akik a régi épületek nagy részét lerombolták, és teljesen újakat építettek a helyükre, így jött létre az állatkert ma ismert arculata.