Lehet egy zsidó lány a legszebb magyar lány?

„Rájött az ember arra, hogy a nőknek lábszáraik és combjaik vannak. Aztán eltűnt a fürdőruha és jött a trikó. Két éve tudjuk, hogy a nőknek nemcsak lábszáraik és combjaik, de derekuk is van, amely valahol nagyon lent végződik. ”  (Részlet Kosztolányi Dezső 1932-es sajtójegyzetéből)

A női test alakváltozatai címmel jelent meg dr. Czingel Szilvia kulturális antropológus, muzeológus, néprajzkutató legújabb könyve a Jaffa Kiadónál. Az izgalmas munka az 1880 és 1945 közötti időszak Magyarországát kutatja; a vizsgálat középpontjában a nőideál és a női testhez fűződő sokszor ellentmondásos viszony áll. A könyvből kiderül, hogyan változott 1880–1945 között a testideál, hogyan hatottak az ekkor lezajlott óriási társadalmi és kulturális változások a női testkultúrára, és fény derül arra is, hogy mekkora utat tettek meg a nők a fizikai és képletes bezártságtól a monokinikben mérhető szabadságig.

A szerzővel menstruációs havikötőről, átpolitizált szépségversenyekről és Sissi radikális alakformáló módszereiről beszélgettünk.

Korábbi két könyved a zsidóság történetéhez-kultúrájához kapcsolódott. Honnan jött az ötlet, hogy ezúttal a női testtel kapcsolatos elvárásokat, a testkép történetét kutasd?

A higiénia és a tisztálkodás két világháború közötti történetével már a doktori disszertációmban is foglalkoztam, és alapvetően ehhez kapcsolódva jött a női testről való gondolkodás is. A másik ihletforrás az a több mint 15 évnyi alapítványi munkám, amelynek keretében holokauszt-túlélőkkel beszélgettem családtörténetekről. Ott nagyon sok olyan nővel találkoztam, akik megélték ennek az időszaknak egy részét, és bennük rengeteg, a nőiességhez, a testképhez, a szépségideálhoz kapcsolódó élmény gyűlt össze. Aztán ehhez jött egy csaknem hároméves kutatómunka, aminek során körvonalazódott, hogy melyek azok a fejezetek, amelyekről írni szeretnék.

A könyvedben a Monarchia végi és a II. világháború vége közti időszakot vizsgálod. Ahogy fogalmazol, ez a 65 év döntő hatással volt a női testkultúrára, hiszen ekkor alakultak ki azok az elvárások, amiknek a nők még ma is meg akarnak felelni. Nekem viszont nagyon messzinek tűnik még a korszak vége is, hiszen azóta is óriásit változott a szépségideál és a szép női testről való elképzelésünk. Hogy kapcsolódik mégis az akkori forradalom a mindennapjainkhoz?

Tény, hogy azóta is nagyon sokat változtak az elvárások, és külön misét érne meg a háború utáni Magyarország nőiességről alkotott elképzelése is. De ezzel együtt úgy gondolom, hogy az emancipáció felé vezető út itt indult, és innen jutottunk el addig, hogy ma már szinte mindent megmutatunk a testünkből. Ez egy számomra nagyon izgalmas átmeneti kor aközött, ahogyan 2020-ban gondolkodunk a női testről, és aközött, hogy 150 évvel ezelőtt a nők még szinte eldugva és egész nap fűzőbe szorítva éltek. Az 1880-as évektől kezdve egyfajta rajzás figyelhető meg: elkezdtek házon kívül is látszani a nők.

Mi indította el csaknem 150 évvel ezelőtt ezt az óriási változást?

Meggyőződésem, hogy a folyamat gyújtópontjában a fűző, illetve annak elhagyása áll. Nemcsak azért, mert enélkül kényelmesebb és egészségesebb lett az élet, de azért is, mert fűző nélkül minden jobban látszott, és ezzel kezdeni kellett valamit. Ameddig fűzőbe voltak szorítva, sokkal egyformábbnak tűntek a lányok, asszonyok, amikor pedig lekerült, az egyfajta sokk volt mindenkinek. Kiderült, hogy a valóságban rengetegféle test van, és már nem is volt olyan könnyű eligazodni abban, hogyan is illene kinéznie egy nőnek.

Aztán megjelentek a divattervezők, akik ebből a sokféle alakból épp a karcsú, balerina-manöken testeket mutatták be, és nagyjából innen datálódik az az őrült fogyókúra, amit még ma is, mi is csinálunk. Kivált, megkülönböztetett lett a szép nő, az ideális alak, ami frusztráló cél lett. Olyan cél, amit nem érhet el mindenki. 

A nők azért korábban is sanyargatták magukat, nem? Könyved bevezetőjének főszereplője az 1889-ben elhunyt Wittelsbach Erzsébet, azaz Sissi. Az ő szépségápolási szokásairól, őrült fogyókúráiról, diétáiról sokan hallottak már. Az ő idejében még inkább egyedi jelenség volt, hogy valaki ennyit foglalkozzon a testével?

Én azt gondolom, hogy mai szemmel nézve Erzsébet királyné beteg volt. Anorexiával küzdött, és nagyon sajátos volt a testéhez, a szépségéhez fűződő viszonya. Az, hogy naponta több órát sportolt, különböző diétákat tartott, cseppet sem volt általános, már csak azért sem, mert nem is tehette volna meg mindenki, hogy ennyi időt, pénzt áldozzon a külsejére. A Monarchia királynőjeként Sissinek ugyanakkor nem jelentett problémát, hogy narancsot vegyen a narancskúrájához, vagy épp fürdőszobát építtessen, ha ezzel tudta szolgálni a szépségét.

Az már viszont más lapra tartozik, hogy ezt akkoriban hogy fogadta a közvélemény, vagy mit szóltak mindehhez a Burgban. A fürdőszoba-építtetésből például óriási botrány lett, mert akkoriban még úgy tartották, hogy a „fene nagy tisztálkodások” mögött valami szégyenletes dolog van: a prostituáltaknak kell ennyit mosakodni, hogy elkerüljék a betegségeket és hasonlók. Ezzel az előítélettel homlokegyenest szembement a királynő hóbortja.

Ma már tudjuk, hogy higiéniai szempontból, egészségünk megőrzéséhez is mennyire fontos a megfelelő tisztálkodás, de Sissi korában ez még aligha volt szempont. Ebben az időszakban az volt a fontos, ami látható: a kúrák a vékony alakot, a mosakodás a szép bőrt szolgálta. Az számított, hogy a ruha, a „toalett” rendben legyen, az pedig, hogy mennyire egészséges vagy beteg test van a ruha alatt, másodlagos volt.

Szépen illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe a már emlegetett fűző kérdésköre is. Sokszor használod a felszabadulás kifejezést arra, amikor a nők megváltak ettől az eszköztől, ami megint csak a felszínen mutatott szépnek, valójában megnyomorított. Tényleg ilyen revelációerejű volt, amikor a 19. század végétől lassan eltűnt a míder?

Mindenképpen. Az, hogy a nők végre levehették a fűzőt, több évszázados kolonctól szabadította meg őket, és óriási megkönnyebbülést jelentett. Fűző nélkül sokkal egészségesebb és teljesebb életet élhettek, jobban bekapcsolódhattak a különböző aktivitásokba: fürödhettek, kirándulhattak, sportolhattak, és ez óriási változásokat generált: újra meg kellett találni a nő helyét a mindennapokban. 

A fogadtatás persze nem volt egyértelműen pozitív egy férfiak uralta világban, de ez a változás indított el egy olyan folyamatot, amiben a nők lépésről lépésre előre tudtak haladni abban, hogy láthatók legyenek. Ennek a folyamatnak az óvatoskodó jellegét szépen példázza az, hogy hogy jutottunk el addig, hogy ma már abban és ott strandolhatunk, amiben és ahogy szeretnénk. 

A 19. század közepén még elképzelhetetlen volt, hogy a nők strandoljanak?

Volt idő, amikor egyáltalán nem lehetett szó arról, hogy a nők nyilvánosan fürödjenek, valóban. Ehhez képest már az is előrelépés volt, amikor csak a kezüket nyújtották bele szimbolikusan a Balatonba vagy a tengerbe. Később már az úgynevezett fürdőkabinon keresztül, tetőtől talpig beöltözve mehettek a vízbe, úgy, hogy a vízbe menet sem látszottak. Még később már lemehettek a lépcsőn, nem kellett kabinostul betolni őket, aztán pedig végigsétálhattak a parton is, de persze még akkor is ott volt a rendőr, aki megmérte a fürdőruhájuk hosszát. A fejlődést, változást segítette, hogy bár Magyarország meglehetősen konzervatív szemléletű ország volt (főleg a Monarchia után volt jellemző egyfajta bezárkózás), a nyugat-európai és amerikai divat itt is tudott hatni, legalábbis a városi polgárság köreiben. De fűzőben ez sem ment volna.

Hogyan jutott el a változás szele a konzervativizálódó Magyarországra?  

Kutatásaim alapján három forrást találtam. Az egyik, hogy a magyar orvosok sokat utaztak, rendszeresen részt vettek konferenciákon, ahol figyelték a trendeket, nyilván az egészség és a higiénia szempontjából. Akkoriban azért nagyon sok olyan betegség volt, ami a rossz higiénés viszonyokkal függött össze, és a fűző is több mint 40-féle betegségért felelt. Elhagyásában az orvosoknak nagyon erős hatásuk volt, mert ők tudták, hogy ezzel valamit kezdeni kell egészségügyi szempontból.

A másik forrás, hogy voltak több nyelven is olvasó arisztokrata hölgyek, akik hozzájutottak kifejezetten nőknek szóló külföldi magazinokhoz, és az ebben megjelent cikkeket lefordították. Ilyen volt például a Brunszvik Terézzel baráti kapcsolatot ápoló Wohl Janka. Ő úttörő volt abban, hogy a 19. század végén, főleg franciából és angolból, kifejezetten nőknek fordított.

A harmadik forrás pedig, hogy itthon is megjelentek a magazinok, a Tolnai Világlapja vagy a Magyar Lányok, illetve a Színházi Élet, amiben már voltak reklámok, és ezek már eljutottak a középosztálybeli és annál módosabb hölgyek szélesebb rétegéhez is. A divat elől nem lehetett elzárkózni, és az újdonságokat, például a rúzst vagy a körömlakkot legalább akkora izgalom, mint megbotránkozás övezte.

A szépségversenyekről külön fejezet szól a könyvedben. Röviden összefoglalva hogyan katalizálták a szépségversenyek ezt a folyamatot?

A külföldi szépségversenyek hatására a húszas években itthon is valóságos őrület kezdett kibontakozni: a nők meg akarták mutatni a testüket. Az igazi szépségversenyek előzményei a korzó szépe, a strand szépe típusú megmérettetések voltak, és jól mutatták, milyen igény volt a nőkben arra, hogy láthatóvá váljanak.  Az első ilyen események kis híján botrányba fulladtak, ugyanis olyan óriási tömegben tódultak a polgárlányok és akartak mind szépségkirálynők lenni, hogy az kezelhetetlen volt. A nők évszázadokon át el voltak dugva, majd pár évtized alatt eljutottak egy ilyen lehetőséghez, és ez nagy izgalmat okozott mindenkinek. Látszódni és a legszebbnek lenni akartak a lányok. 

Mit reméltek ezektől a versenyektől a polgári középosztály lányai?

Az úrilányok ebben az időszakban még nem dolgoztak, a karriercél a jó házasság volt. Ehhez jó ajánlólevél lehetett például egy ilyen verseny, ezek a megmérettetések pedig a nagy érdeklődés miatt hamar ismertté tettek arcokat, neveket. Ez persze nehézségekkel is járt. Már a korai szépségversenyeknél is abszolút megjelentek azok a hangok, amik kétségbe vonták egy-egy verseny tisztaságát, „miért pont ő nyert, miért nem más”. Ennek egy jellemző és szomorú példája az első magyar szépségkirálynő, későbbi Miss Európa, Simon Böske esete.

Miért lett Simon Böske győzelméből ideológiai kérdés?

1929-ben, amikor Simon Böske szépségkirálynő lett, Magyarországon már nagyon erős antiszemita közeg volt, innen nézve tulajdonképpen nem meglepő, hogy zsidókérdés lett egy szép lány ügyéből is. Az már viszont igen, hogy mekkora súlyú dolog kerekedett belőle. Egy tulajdonképpen jelentéktelen esemény kapcsán (azért ez mégis csak egy szépségverseny volt, nem valamilyen művészeti, esetleg politikai rendezvény) megszólalt többek között Klebersberg Kunó, Móricz Zsigmond és mások, mert a közvélemény úgy gondolta, jóval többről volt itt szó, mint szépségversenyről.

Egy zsidó lány győzelme komoly kérdéseket vetett fel, és a nacionalista légkörben hazafias választ vártak ezekre a kérdésekre is. Milyen a szép magyar nő? Lehet egy zsidó lány a legszebb magyar nő? Ha ő nem, akkor ki? Elkezdtek a női szépségről antropológiai oldalról gondolkodni, hogy ha nem a zsidó lány, akkor vajon milyen „fajta” lehet a szép magyar lány. Egy székely vagy egy palóc? Messzire vezető polémia lett mindebből.

Az ideál akkor is nehéz kérdés, ha félretesszük az ideológiát. Hogyan alakult ebben a 65 évben az, hogy mit tartunk szépnek, milyen a vonzó nő? Ki vagy mi alakította az ezzel kapcsolatos elvárásokat?

A különböző korok szépségeszménye egyrészt mindig az uralkodó osztály gyakorlatában gyökerezik, másrészt a divat és a divatot működtetők mondták meg már akkor is, hogy mi a szép. A felkapott divatszakember kitalált valamit, és az (különböző szinteken) adaptálódott a hétköznapi életben. Ma sincs ez másként.

El tudja nyomni a társadalmi konstrukció azt, amit ösztönösen vonzónak látunk? Korábban olvastam kutatásokat arról, hogy szinte számszerűen is kifejezhető, hogy milyen testarányok a vonzók a két nem számára. Például hogy a női vonzerő egyik kulcsa egy pontosan meghatározható derék-csípő arány, aminek például a húszas évek fiús alkata nem biztos, hogy megfelel.

Megint a fűzőt tudom mondani, az mindennek az az alfája és ómegája. Amíg a fűző le nem került, addig arra a formára kellett a ruhákat kitalálni mindenkinek. Amikor lekerült, nagyon erős lett a divatipar hatása, és a nők az onnan jövő elvárásoknak akartak megfelelni. Ott pedig a vékonyabb alkat volt az általános. A változás drasztikus volt. Néhány évtized alatt teljesen megváltozott a nők felé irányuló elvárás.

A francia Votre Beauté és a Marie Claire írásai alapján 160 centiméteres magassághoz az ideális testsúly 1929-ben még 60, 1932-ben 54, 1939-ben már csak 51 kiló. E változás alól nem vonhatták ki magukat a nők. Nálunk az ehhez való alkalmazkodás azért volt ez kicsit még nehezebb, mert itt a testkultúrának, testedzésnek nem volt olyan hagyománya, mint például Amerikában. A Hyppolit, a lakáj című film vonatkozó jelenetét, amiben az úriasszonynak javasolt torna a széttépkedett papírfecnik összegyűjtése, mindenki ismeri. A fogyasztásból, karcsúsításból hamar üzlet lett. Jött a sport, jöttek a szanatóriumi fogyasztó kezelések. Ismerős, nem?

Ha a női test felszabadításáról beszélünk, a menstruáció témakörét is érinteni kell, nem véletlen, hogy könyvedben is részletesen foglalkozol az ehhez kapcsolódó tabuval. Mint írod, a menstruációkor használt anyagokat még az úrinők is maguknak mosták, nem adták oda a cselédnek, annyira magánügynek tekintették...

Így van. Nagyon sok interjút készítettem, beszélgettem sokakkal, és úgy tűnik, hogy a menstruáció kérdésköre ebből a szempontból nagyon demokratikus volt. A lányok, akár polgári vagy előkelő családban, akár falun nőttek fel, úgy lettek kamaszok, hogy erről a témáról egyszerűen nem beszéltek velük. A női test működése tabu volt.

A lányok döntő többsége számára ezért az első menstruáció sokk volt, nem tudták, mi történik velük, azt hitték, halálos betegek. Ez egyébként még bőven a háború után is így maradt. Mindeközben az újságok tele voltak a szinte rejtjeles hirdetésekkel, amikben a nőknek „felfázás ellen” ajánlottak segédeszközöket, amiket postán lehetett rendelni teljes diszkréció mellett. Annyira kínos volt ilyesmit vásárolni, hogy egy kezdetleges betéteket készítő amerikai cég azzal a forradalmi ötlettel állt elő – minimalizálva a kockázatát, hogy ilyesmiről kelljen beszélni a jellemzően férfi patikusokkal –, hogy egy perselyt tettek ki a patikában, ebbe lehetett sutyiban bedobni a termékek árát.

Mit használtak a menstruációjuk során ezekben az évtizedekben a nők?

A kifejezetten a menstruáció idejére tervezett textilek, pamuttekercsek, majd az övvel rögzíthető felkötő szintén a 19. század végén jelentek meg. Utóbbi, bár ma már rendkívül körülményesnek tűnik a használata, forradalmi volt, mert többé-kevésbé a helyén tartotta a nedvszívó anyagot egy olyan korban, amikor a nők még nem hordtak a mai értelemben vett bugyit. 

Addig, illetve a szegényebbek, a vidéken élők később is, különféle barkácsmódszereket alkalmaztak: rongyokat, anyagdarabokat használtak. Ezekből az eszközökből (falun rongyokból, városban például a kötőbe való betétekből) néhány darab a kelengye részét képezte. Akár nagyvárosban, akár vidéken: ezek nyilvánvalóan nem voltak bombabiztos darabok, és a csodaszép ruhákon  bizony keletkeztek foltok, így néha a férfiak is szembesültek a dologgal. De a nehézségek ellenére a menstruációval kapcsolatban is abszolút ehhez az időszakhoz köthető egyfajta felszabadulás. Még mindig óriási tabu maga a téma, de egyre jobban használható megoldások könnyítik meg a nők életét. 

A felszabadulás – a könyvedből úgy tűnik – nemigen érintette ennek a korszaknak egy speciális rétegét,  a cselédlányokét. Több könyv, film mutatja be, milyen kiszolgáltatottak voltak ezek a vidék és a város közt lebegő fiatal lányok, és milyen természetes módon használták (ki) őket a módosabb családok fiai. Hogy illeszkedett a bornírt erkölcsökbe a cselédlányok rendszerszintű kihasználása?

Az, hogy a nőknek sokáig a család volt a fő terepe, azzal is járt, hogy sokkal nagyobb volt a női kontroll a család életén. Főleg a higiénián, az érzelmi dolgokon, de még a férfidivaton is a ház asszony tartotta rajta a kezét.

Tudjuk azt is, hogy akárkihez nem lehetett férjhez menni, akárkit nem lehetett elvenni, ezért ebben a korban sokszor nem szerelmi házasságok köttettek. Az összehozott házasságok viszont nem feltétlenül voltak jók, kielégítők. Épp ezért a kor sokkal megengedőbb volt például a bordélyházakkal kapcsolatban: nagyon sok ilyen működött, nem volt tabu. A feleségek úgy voltak vele, hogy inkább oda menjen a férj.

De még akkor is ott volt az a kérdés, hogy az úrifiúk hol szerezzék az első tapasztalatokat egy olyan időszakban, amikor a házasság előtti szex nem opció. A bordély az ugye veszélyes hely, mégis össze lehet ott szedni valamit, meg hát nem is túl etikus dolog egy anyától oda küldeni a fiát. És volt itt egy piaci rés, amiben a mama az úrifiú és a cselédlány dolga fölött szemet hunyt, sőt finoman intézte is. A cselédlány teste ugyanis nem volt tabu.

Milyen következményei voltak ennek?

A veszély elsősorban abban volt, hogy sokan terhesek lettek, ami után nagyon nehéz lett ezeknek a lányoknak. Arról szó sem lehetett, hogy ebből házasság legyen, a falu pedig nem fogadta őket vissza. Nagyon érdekes kettősség volt a korban, hogy a fent említett módokon lehetett szexuális életet élni, de a védekezésre nemigen fordítottak nagy gondot. Ha terhes lesz, hát terhes lesz, gondolták. A szegény parasztlányoknak meg aztán végképp semmi fogalma nem volt az intimitásról, és nem is tudták hova tenni, ami velük történt. Volt, aki úgy élte meg, hogy erőszakot tettek rajta, más meg úgy, hogy ez szinte szerelem, mert mondjuk amíg egy adott családnál szolgált, addig végig volt egyfajta viszony a cselédlány és az úrfi közt. Az anyák hallgatólagos beleegyezése pedig jóváhagyta mindezt.

A fűző elhagyásával kezdődő felszabadulás tehát nem ért el mindenkihez?  

A Pesten dolgozó cselédeknek nagyon nehéz volt a helyzetük, velük kapcsolatban a városban és odahaza is sok előítélet volt. A városban új higiénés szokásokat ismertek meg, a ház úrnőjétől néha ruhákat, levetett selyemharisnyát, tisztálkodószereket kaptak, és az új szokásokat és ezt a sajátos „cselédlányos” megjelenést nehéz volt otthon elfogadtatni. Pesten viszont továbbra is fájóan vidékiek voltak. Az ő életüket nem a fűző nyomorította meg, hanem a társadalmi igazságtalanság, aminek a lebontására még nagyon sokat kellett várni. 

Borítókép: Fortepan/Del Medico Imre, a címlapképi montázs fotóinak forrása Fortepan, adományozók: Nagy Beatrix Julianna/Vojnich Pál/ Fortepan