Meglehetősen ijesztő elképzelni, hogy a történelemben milyen sokszor került mentálisan beteg férfiak kezébe az uralkodói jogar. Caligula időszámításunk szerint 37 és 41 között csupán három évig uralkodott Rómában, ám ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy sorozatos botrányokba keveredjen. Élvezetből ölt meg embereket, vérfertőző kapcsolatban élt lánytestvérével, megkövetelte, hogy élő istenként tiszteljék, extravagáns életmódjának és építkezési mániájának köszönhetően pedig szép kis pénzügyi krízist okozott országában.
Pedig uralkodásának első szakasza még békében telt, s a nép örömmel fogadta az új császárt. Megbocsátott azoknak, akik fél családját megölték, helyreállította a szenátori rendet, adókedvezményekkel kedveskedett a népnek, tisztelte az élőket és a holtakat. Aztán 39 őszétől valami megváltozott. A császár ekkortól képzelte istennek magát, dührohamokat kapott, kegyetlenségeket követett el, gladiátorok vagy vadállatok elé dobatott harcosokat, csak hogy vért lásson, és annyira gyűlölte az embereket, hogy elkényeztetett lovát, Incitatust akarta konzultársává tenni. Nem egészen egy év alatt kiürítette az állami kasszát, ezután egyre magasabb adókkal és vagyonelkobzásokkal szerzett pénzt. Miközben népe éhezett, Caligula vígan szórta a pénzt, egészen addig, amíg 41 januárjában az első olyan római császárrá nem vált, akit meggyilkoltak.
VI. Károly, aki farkasnak képzelte magát
Nem véletlenül emlegetik Őrült Károlyként az 1368 és 1422 között uralkodó francia államférfit. Trónra kerülése után négy évvel jelentkeztek az első tünetek: amikor kíséretével a Le Mans-i erdőt járta, egy rongyos férfi elé szaladt azzal a hírrel, hogy elárulták a királyt. Károly meg sem vizsgálva a kijelentés igazságtartalmát, rárontott saját embereire, és négy testőrét is leszúrta. 1393 januárjában az Hôtel Saint-Polban rendezett „vadak bálján” négy beöltözött társával együtt meggyulladt, s bár a király életét sikerült megmenteni, a többiek még fél órán át viaskodtak a lángokkal. Sokak szerint Károly ekkor őrült meg igazán: hol őrjöngő rohamok gyötörték, hol apatikusan meredt maga elé. Idővel már meg sem ismerte hozzátartozóit, elfelejtette a nevüket, sőt a sajátját is. Gyakran képzelte magát Franciaország királya helyett vérfarkasnak, miközben üvöltözve rohangált a palotában. Nem törődött a személyes higiéniával, nem váltott ruhát, nem tűrte, hogy bárki hozzáérjen, nehogy teste darabokra törjön. Hogy miért bomlott meg az elméje, nem tudni, ám annyit tudunk, hogy szülei – a kor szokásai szerint – közeli rokonságban álltak egymással.
III. György, aki elültette a marhahúst, mert azt hitte, fán terem
Kedves Lordjaim és barackocskáim – szólította így gyakran a felsőházat III. György, Nagy-Britannia királya. 1760 és 1820 között uralkodott, ez az 59 év pedig bőséges tárházát jelenti az eszement hóbortjait megörökítő történeteknek. 1788-tól már feladatait is alig tudta ellátni uralkodóként. Hogy miféle betegség gyötörte, arról a történészek is csak találgatni tudnak, bipoláris depresszió, arzénmérgezés, és a porfíria nevű örökletes anyagcsere-betegsége is szerepel a lehetséges indokok között. A bipolaritás egyértelműen szerepet játszott viselkedésében: hol a végletekig kedves volt, hol dühöngő, őrjöngő beteg, akire kényszerzubbonyt kellett adni. Politikai értelemben a brit gyarmatok elvesztését, és az amerikai függetlenségi háborút írják rossz döntései számlájára, bár az is igaz, hogy az ő uralkodása alatt harcoltak a franciákkal, hogy aztán 1815-ben Waterloonál végső győzelmet arassanak.
Ám ekkor III. György már csak névleg uralkodott, helyét a döntéshozataloknál legidősebb fia, a leendő IV. György király foglalta el. György elkülönítve élt a windsori kastélyban, mert megállás nélkül, habzó szájjal, napokig beszélt értelmetlenül, vagy mindenáron menekülni akart egy általa képzelt londoni özönvíz elől, és kimenteni a túlélőket. Máskor egy fa előtt állva megpróbált kezet fogni a növénnyel, mert azt képzelte róla, ő a porosz király. A királynő egyik udvarhölgyét rendszeresen zaklatta, úgy vélte, ő a felesége, egy párnahuzat pedig a tőle született fia, Octavianus herceg. A marhahúsról úgy vélte, fán terem, így elültette, hogy bőségesebb legyen a terméshozam. Élete utolsó évtizedére megvakult, hallása is jelentősen romlott, járni sem tudott már, elméje pedig teljesen elborult.
Ibrahim oszmán szultán, aki saját fiát sem kímélte
Az Oszmán Birodalom élén álló uralkodó sem maradt le európai társaitól, már ami az őrültséget illeti. Az 1615 és 1648 között uralkodó szultán édesanyja szerencsére kézben tartotta az országot, de fia már saját ügyeit sem kezelte kellő gondossággal. Ibrahim mentségére szóljon, hogy testvéreit megölték, őt magát pedig egy ablak nélküli helyiségben nevelték fel, örökös halálfélelemben. Amikor hatalomra emelték, csak édesanyja tudta kicsalogatni a ketrecként emlegetett szobából. Elvesztegetett éveiért szultánként kegyetlen bosszút állt, egy alkalommal 280 nőből álló háremét mind zsákokba köttette, és a Boszporuszba dobatta.
A háremet persze gyorsan feltöltötte új szüzekkel, és meztelenre vetkőztetve a palotaudvaron kergette és ütlegelte őket, mint egy felbőszült ló. Saját elsőszülött fiát dühében a medencébe hajította, később pedig tőrrel vágta meg annak arcát. Ibrahim mindeközben meglehetősen hiú volt, vagyonokat költött különleges szőnyegekre, függönyökre, szakálldíszekre, ékszerekre, ruhákra. Az országa állapota cseppet sem érdekelte, így alattvalói és szolgái is meggyűlölték. Végül megfosztották hatalmától, és egy héttel rituális megölése előtt visszazárták abba a ketrecbe, ahonnan jött. A vastag falak ellenére napokig lehetett hallani az egykori szultán jajveszékelését.
II. Lajos bajor király, aki szellemekkel beszélgetett
Hiába irányította Bajorországot, gyakran hatalmas virágcsokrok mögé bújt a hivatalos tanácskozásokon, hogy ne kelljen szóba állnia senkivel. Már gyerekkorától kezdve foglya volt egy általa kitalált mesevilágnak, s szinte csak az érdekelte. Az emberi társaságtól igyekezett távol tartani magát, ami nem egyszerű feladat, ha egy egész népet kell irányítani. Az ellentmondást mértéktelen alkoholfogyasztással vagy bújócskázással próbálta feloldani. Kedvenc szelleme XIV. Lajos volt, ezért ráparancsolt szolgáira, hogy öltözködjenek a Napkirályhoz hasonlóan. Máskor hattyú formájú csónakjába ülve evezett talpig páncélban (ekkor kapta a Hattyúkirály becenevet), vagy kiült étkezni a hóesésbe, miközben a hőségre panaszkodott. Csónakázásáról egy másik történetet is feljegyeztek: akkor Wagner és Jozefine Scheffzky énekesnő is helyet foglalt a csónakban. A férfiakhoz vonzódó, haláláig nőtlen király megrémült, amikor a primadonna megsimította a haját, a csónak felborult, mire II. Lajos csupán azzal törődött, hogy magát mentse.
II. Lajos 1845 és 1886 között uralkodhatott, de az 1880-as években már teljesen elveszítette népszerűségét, szinte csak a zene és a költséges építkezés – ő építtette többek között Neuschwanstein kastélyát – érdekelte. Annak érdekében, hogy eltávolíthassák a trónról, hivatalosan is elmebajosnak kiáltották ki Bernhard von Gudden elmegyógyász segítségével. Miután a királyt elfogták és bezárták, mindkettejüket holtan találták, nem tudni, mi történhetett pontosan. Külön érdekesség, hogy Heinz Häfner pszichiáter, a Mannheimi Elmegyógyintézet igazgatója 2004-től hivatalos kutatást végzett a bajor királyi család archívumában. „Nincs szavahihető bizonyíték arra, hogy a szó egzakt értelmében II. Lajos elmebajban szenvedett volna. A király viselkedése időnként furcsának hathatott, és zavarodottság jeleit is mutatta, ám ezek önmagukban nem az elmebaj tünetei. Uralkodásának utolsó napjaiig kompetens módon irányította országát” – írta 2013-ban.
Nehéz eldönteni, kinek van igaza a kérdésben.
