Ha nem készült róla kép, akkor olyan, mintha nem is vacsoráztál volna? Nincs olyan reggel, hogy ne posztolnál a napindító kávédról? Lehet, hogy egy food stylist veszett el benned! Merthogy bár hivatalos képzés nincs, ettől még tényleg van egy ilyen szakma, és meg is lehet éni belőle ma Magyarországon. Csigó Zita food stylisttal, ételfotóssal beszélgettem a szakma rejtelmeiről, a kajafotózás trendjeiről egy MOM Parkban tartott rögtönzött food styling workshop után.
Kezdjük az alapoknál: egészen pontosan mivel foglalkozol?
Ételfotós és food stylist vagyok. Ételfotósként kezdtem, ezt úgy kell elképzelni, hogy eljött hozzám egy séf, elkészítette az ételeket, én pedig lefotóztam a végeredményt. Idővel úgy éreztem, sokkal szívesebben csinálnám én az egész folyamatot. Mindig egy kicsit máshogy gondolkodtam, mint ahogy az adott séf, ő más edényben készítette el az ételt, mint amiben szerintem a fotón jól nézett volna ki. És ezekbe a dolgokba akkoriban nem volt beleszólásom.
Ekkor kezdtem el magam tudatosan képezni, eljártam séfekhez pl. késhasználatot tanulni, az ételdizájnt pedig teljesen autodidakta módon tanultam meg. Aztán kiírtam a honlapomra, hogy az ételfotózás mellett receptfejlesztést, food és prop stylingot is vállalok.
Food styling? Prop styling? Receptfejlesztés? Az mi az?
"A food styling az elkészült ételek dizájnolását, még szebbé, kívánatosabbá és fotóképesebbé tételét, a prop styling pedig az adott képhez használandó kellékek összegyűjtését és elhelyezését jelenti. Tehát ha például meggyes rétest fotózunk egy szakácskönyvbe, akkor a food stylist vágja fel, porcukrozza meg, tálalja ki a tányérra és biztosít például friss meggyszemeket a képi designhoz, de a tányér, a porcukorszóró szita, a fotófelület, a textilszalvéta és az egyéb kiegészítők kiválogatása, összehangolása és a fotón kompozícióban elhelyezése már prop styling feladat. Mindehhez kapcsolódik a fotós, aki beállítja a fényeket, meghatározza a képkivágást, a fotózás szögét, majd elkészíti a fotót, és általában megcsinálja az utómunkát. Nálam ezek a részterületek egy kézben összpontosulnak.
A receptfejlesztést pedig úgy kell elképzelni, hogy megkeres valaki, hogy szüksége lenne tizenhat különböző almás sütire. Én ezeket kitalálom, lefejlesztem, megsütöm, megstylingolom, lefotózom, utómunkázom és így megy az anyag a grafikushoz, tördelőhöz. Aki tud főzni, tisztában van az alapanyagokkal, melyik hogyan viselkedik. Ha sokat csinálod, magától értetődik, hogy mondjuk egy sült tészta hogyan viselkedik. Ehhez rakod hozzá a saját kis jegyeket, amitől egyedi lesz a recepted. Persze annyira egyedi recept ma már nehezen születik, valaki már biztosan előttem is kitalálta, hogy a kakaóscsiga kínai ötfűszerrel megbolondítva milyen egzotikus, de attól még ad egy kis csavart az alaprecepthez. Van ami elsőre jól sikerül, van amit hosszabban kell tesztelgetni. Mindig jegyzetfüzettel a konyhapulton főzök, és leírom miből mennyit tettem az adott ételbe, hány darab jött ki belőle, bevált-e a fűszerezés vagy még finomításra szorul."
Bejött a dolog, azóta a teljes folyamatot én csinálom. Van egy műtermen a konyhám mellett, a kész ételeket itt fotózom le. Kellékem van bőven: plafonig érnek a különféle edényekkel, kézműves kerámiákkal megpakolt polcok. Persze néha előfordul olyan extrém kérés is, amit saját készletből nem tudok teljesíteni, ilyenkor kölcsönözni szoktam.
Mit szólnak az emberek, amikor megtudják mi a munkád?
Nagyon változó. Általában olyan kérdéseket kapok, amiből az látszik, hogy egy átlagember egyáltalán nem tudja elképzelni, mit takar ez a munka. Sőt, eleve azt nem, hogy ez egy létező foglalkozás. Sokan egyből visszakérdeznek, hogy "oké, de mi a rendes foglalkozásod"? Ilyenkor általában elmagyarázom, hogy fotós vagyok, csak nem megyek helyszínre, esküvőkre, hanem ételekkel foglalkozom. Az pedig, hogy itthon nincs hivatalos food stylist képzés, attól még ez egy létező szakma.
De előfordult olyan is, hogy egyszer vállalkozói fórumon egy amúgy tájékozott, intelligens pszichológusnő meglepődött, hogy egyáltalán minek létezik ilyen szakma. Amíg nem találkozott velem, fel sem merült benne, hogy az interneten, magazinokban látható ételfotók valóban úgy készülnek, hogy valaki megfőzni a recepteket, és lefotózza az ételeket.
A kedvenc, állandóan visszatérő kérdésem, hogy "ugye megeheted a fotózás után az összes ételt?". Ilyenkor mindig elmondom, hogy napi 14 tál ételt valahogy annyira nem kíván az ember, pláne, hogy össze vannak fogdosva. És a másik örökzöld: "jó, de tényleg meg is lehet ebből élni?". Erre annyit tudok mondani, hogy én ezt szeretem csinálni, rendesen fizetem az adót a vállalkozásom után, rengeteg megrendelésem van, 32 éves koromra több sikeres saját szakácskönyvem jelenhetett meg. Én ezekre nagyon büszke vagyok. Aki ezek után is szkeptikus, annak a véleménye lepereg rólam.
Hányan foglalkoznak még ezzel itthon?
Szerintem nyolc-tíz ember van, akik benne vannak most ebben a dologban. Viszont ha jól tudom, többségük általában csak stylingol, és külön fotós is szerepel ezekben a projektekben. Én mindent egyedül csinálok a főzéstől a fotózásig.
Ha valaki most kedvet kapna, és szeretne ő lenni a tizenegyedik magyar food stylist, annak nincs más lehetősége, mint önmagát képezni, igaz? Te pl. hol tanultál?
Van ugyan egy civil diplomám, de annak semmi köze a munkámhoz. Már az egyetem alatt is fotózással, majd később stylinggal foglalkoztam. Édesapám fotóművész, ő is csinált sok szakácskönyvet, így én gyakorlatilag ebbe nőttem bele. Az alapokat tehát tőle tanultam, később eljártam műhelygyakorlatokra, megnéztem más hogyan csinálja.
A food styling részhez egyrészt a főzéstechnikát egy séf ismerősömtől tanultam el. Olyasmiket is megtanított, hogy hogyan kell szétbontani egy csirkét – mert simán kaphat az ember olyan melót, ahol erre van szükség, és jó, ha nem a fotózás napján próbálod kitalálni hogyan állj neki.
Ami ezen felül szükséges ehhez a munkához, az a kreativitás, a játékosság, ez szerintem vagy van az emberben, vagy nincs – én örököltem egy jó adagot belőlük. Inspirációt különböző művészeti ágak alkotásaiból, külföldi magazinokból, könyvekből gyűjtöttem, és már a kezdetektől igyekeztem kialakítani a saját stílusomat. De ez persze az aktuális trendek hatására folyamatosan változik is.
Az ételfotózásban is vannak divathullámok?
Persze. Szerintem az ételfotózás divatjában itthon három nagy korszakot lehet elkülöníteni. A nyolcvanas évektől beszélhetünk hazai ételfotózásról, ekkoriban – vagyis a gulyáskommunizmus idején – azt akarták sugallni az embereknek, hogy itt aztán marha nagy jólét van. Ezt képileg úgy ábrázolták, hogy egy harminckét centi átmérőjű tányért agyonpakoltak étellel, és még a biztonság kedvéért a háttérben négyszer-ötször annyi alapanyagot halmoztak fel, mellette kosarakból omlottak ki a gyümölcsök. Aztán jött a kilencvenes évek, komor sötétzöld, lila, bordó színekben játszó ételfotókkal.
A kétezres évekre érkezett meg hozzánk a francia konyha divatja, hófehér, óriási tányérokkal, mini ételekkel a közepén. Ekkoriban jelentek meg egyébként az első magukat food stylistnak nevező szakemberek Magyarországon. Ők habokkal, vegyszerekkel, műanyagokkal készültek a fotózásokra. Ekkoriban minden volt a fotókon, csak ehető ételek nem. A tortákat például sokszor úgy fotóztak cukrászdáknak, hogy egy hungarocell alap volt feldíszítve – így nyilván tovább lehetett vele dolgozni, más kérdés, hogy nem a valóságot mutatta, és nem csinált kedvet ahhoz, hogy meg akard enni.
Ezt a művi légkört változtatta meg a gasztroforradalom beindulása, az első gasztrobloggerek (pl. Mautner Zsófi) megjelenése. Innentől teljesen heterogén a kép, van aki a mai napig a nyolcvanas évek hangulatában fotóz, van aki a francia művi letisztultságot keresi, és van aki a legfrissebb trendeket követi.
Ami a legmarkánsabb különbség, hogy a bemutató jellegről egyre inkább a hangulati jellegre térnek át a fotók, már nem tökéletes ételeket akarunk mutatni, hanem olyat, amitől megéhezel és kedved támad elkészíteni.
Mi a legdivatosabb stílus ma, itthon az ételfotózásban, stylingban? Van olyan trend, ami külföldön már nagyon pörög, és szeretnéd ha nálunk is hangsúlyosabban jelen lenne?
Itthon a vintage nagyon hódít, és szerintem még jó ideig maradni is fog. A külföldi fotósok már egy picit továbbléptek az egyediség, természetesség felé. Nem muszáj minden kelléknek száz évesnek, és iszonyatosan rozsdásnak lennie. Inkább az egyedi, kézzel, korongon készült kerámiák, természetes anyagok használatával operálnak.
Ahol a megrendelők engedik, ott én is szívesen mozdulok efelé a stílus felé. Itthon még mindent nagyon ural a vintage, de jó lenne ha ez a természetesebb, kézművesebb, egyedibb vonal nagyobb teret nyerne. Én ezen dolgozom.
A folytatásban konkrét tippeket kaphattok Csigó Zitától, hogy a legjobb formáját hozza a vacsorátok az Instán, de arról is kifaggattam, mik azok a leggyakoribb hibák, amiket mindannyian elkövetünk ételfotózáskor.
