A hivatalos oldalad kezdőlapján egy nagy fehér bugyi fogadja a látogatót, amelyre a „Today is another chance” felirat van hímezve. Úgy tudom, mostanában többször is foglalkoztál alsóneműkkel.
Igen, egyszer például egy olyan, 2 X 2,5 méteres függönyt csináltam, amit rengeteg bugyiból varrtam össze. Most egyébként olyan képeket csinálok, amelyek többrétegűek, széttépem őket, pakolom a részleteket. A bugyik vizuálisan ugyanilyenek. Fiú, lány, nagy, kicsi bugyi: ezeket mind a turkálóból kellett beszerezni. Ez azért érdekes, mert azt hinné az ember, hogy nagyon egyszerű kétméternyi bugyit összeszedni, pedig nem. Ez nem csak a beszerzés szempontjából, hanem függönyként is iszonyú nehéz: csak gázcsőre lehet felakasztani, mert csak az bírja el.
Itt nem az a lényeg, hogy csinálj egy egybefüggő függönyt, hanem hogy látszódjon, hogy a mindennapi szükségletünk részeként bugyija még a legszegényebbeknek is van. Hogy egy ember bugyija milyen, az egy más kérdés, mert nagyon sokat elárul, hogy ki milyet hord. Szerintem valakinek a jellemét úgy is meg lehet vizsgálni, hogy megnézed a bugyiját. Már az is jellemzi az embert, ha válogatós, vagy csak egyszerűen van három bugyija és azt mossa. Egyébként nagyon durva volt, mert mindegyiket ki kellett hipózni, fertőtleníteni, mert eredetileg turkálóban nem is árulhatnak alsóneműt, csak ezek valahogy átjöttek az országba (nevet). Elég undorítóan néznek ki először.
Mindenáron ragaszkodtál ahhoz, hogy valakinek a „lenyomata” már rajta legyen ezeken?
Vehettem volna újakat is, de nem lett volna értelme. Sokkal fontosabb, hogy valaki hordta. Ez olyan, mintha embereket lógatnék föl: őket látod a bugyikban.
A nőiség központi szerepet tölt be a munkáidban. A 2008-as Fátyol, függöny, fólia című kiállításod kapcsán úgy fogalmaztál: a fátyol egyszerre igazság- és nőszimbólum. Nőként valamiféle misztériumnak éled meg ezt és keresed a nőiség igazságait, vagy egy határozott kép van erről a fejedben, amit közvetíteni szeretnél?
Az ember eleve magában is keresi a nőiséget, és amikor különböző életszakaszokhoz ér, vagy kihívásokkal találja szemben magát, folyamatosan vizsgálja magát, hogy mi lehet ennek az oka. Nagyon fontos kérdés, hogy az egyéni identitásod mellett a női identitás mennyire befolyásolja a hétköznapjaidat. Itt van például a vágódeszka: nagyon ritkán vág a férjem, kivéve, amikor példálózik, hogy „majd én megmutatom, hogy hogyan kellene csinálni” – de amúgy nem csinálja meg. Egy művész, aki bármilyen alkotómunkát végez, vagy csak egy gondolkodó ember, sokszor csak később lát rá, hogy végig ezen a vonalon mozgott, legyen szó például a nőiségről, vagy hogy örökké pakolom a múltat, ezeket a rétegeket oldogatom meg. Mindig egy rendszert akarok felállítani, és ha hibázik, akkor kétségbe vagyok esve, kezdem újra, és boldog vagyok, amikor le tudok zárni egy percre valamit.
Egyszer azt mondtad, leginkább az foglalkoztat, hogy mi van a dolgok mögött, ezzel együtt a téma mindig egy kicsit te is vagy. Az alkotás valamiféle önfeltárás is a számodra?
Igen. Itt van például a festés: már nagyon régóta festem magam. Az is érdekel, hogy a festék mögött mi van: hogy saját magunkat mennyire ismerjük. Amikor rosszul vagy, legszívesebben nem is nézel tükörbe, nem mész arra, de van olyan alkat, aki mindennap tükörbe néz. Én nem ez a fajta vagyok, viszont mindig érdekelt az a nő, aki nem ilyen.
Szerinted mindannyian titkolunk valamit, sokszor még magunk előtt is. Volt olyan, hogy valamire festés közben jöttél rá?
Persze, de a legváratlanabb pillanatban, például amikor alkotás közben teljesen másra figyeltem. Ilyenkor jön rá az ember a munkamódszer furcsaságaira is. Én egyébként nem nagyon állítanám piedesztálra az alkotást. Mostanában jöttem rá, hogy egész életemben úgyis csinálom: mindegy, hogy festek, gondolkodom, vagy reflektálok. Az utóbbi időben elkezdett idegesíteni a konkrét alkotás, amikor ott az üres vászon, és előre lehet ugye tudni, hogy festeni fogok rá. Mostanában úgy érzem, hogy egy kicsit tágult a számomra a világ, keresem a különbségeket alkotás és a hétköznapi tevékenységem között. Kezdek úgy gondolkodni, hogy egy témát bármivel meg lehet fogalmazni, bármilyen médiummal, ami éppen érdekel. Ez lehet egy hang, vagy csak egymás mögé rakott pislogások, amiket videóra rögzítek.
Sokféle technikát használsz. Min múlik, hogy milyen módszerrel látsz neki egy képnek? Már az első pillanattól megvan a fejedben, hogy mit szeretnél látni, és hogy ehhez mit kell tenned, vagy a spontaneitásnak van fontosabb szerepe?
Volt egy korszakom pár éve, amikor az volt a célom, hogy minél spontánabb legyek, de az utóbbi időben egyre inkább tervezek. Ahogy öregszem, egyre többet gondolkodom (nevet), viszont sokkal lazábban kezelek mindent. A technikákhoz már nem olyan mereven állok hozzá, mint eddig, mert az alkotómunkában a legfontosabb a szabadság.
Több helyen úgy emlegeted a festést, mint játékot: hogy a képeid akkor lesznek jók, ha játszol. Volt már olyan, hogy valamit annyira akartál, hogy a játék elsikkadt?
Volt ilyen, általában jellemző, hogy amikor görcsösen akarok valamit, elvesztem azt a lazaságot, ami a hétköznapokban jellemző rám. Ilyenkor a humorérzékem is elveszik, és akkor az is merev dolog lesz, amit csinálok. Egyébként én ezért szeretem kiemelni a hétköznapokat: érdekes, hogy éppen ezek adják meg azokat a kiindulási pontokat, amikor elkezdhetsz elszakadni a valóságtól, valamiféle transzcendens állapotba kerülhetsz. Így nyer többletjelentést az adott egyszerű dolog, hogy például kinyitom az ajtót, tépem a papírt, vagy vágok a vágódeszkán – amin amúgy nem gondolkodnál el, mert egy automatikus folyamat.
Valahol azt mondtad, hogy reszketsz, hogy legyen elég időd megvalósítani az ötleteidet. Honnan meríted ezt a rengeteg inspirációt?
Igen, kényszeres vagyok. (nevet) Valami mindig inspirál, azt is mondhatnám, hogy szinte minden. Régen írtam naplót, most pedig újra elkezdtem, mivel csinálok egy 10 méteres naplótekercset, amit majd lehet tekergetni a kiállításon. Egyébként folyamatosan az van bennem, hogy „kíváncsi erre valaki”? Csináltál valamit, de azt úgy ellepi a köd. Pont ezért készítem ezt a naplót, magamnak. A művész arra vágyik, hogy legyenek kiállításai – és mekkora dolog, hogy akár csak egy ember is eljön rá és megnézi. Én mindig is hálás voltam azoknak az embereknek, akik eljöttek, hogy kíváncsiak arra, amit gondolok. Ezért gondoltam, hogy csinálok egy ilyen naplót, ahol el lehet olvasni azokat a részeket is, amik kimaradnak. Mint a blogokon. Én is kíváncsi vagyok mások dolgaira.
Akkor valamennyire ez is az oka annak, hogy legalább nyolc blogod, illetve honlapod van? Mindegyik egy kis darab belőled?
Igen, aztán lehet, hogy letörlöm. Vannak témaköreim, amelyekhez lehet, hogy évig nem nyúlok, de ha az adott témában éppen valami történik, akkor azt felrakom. Szeretem átvenni az irányítást, ez is egy ilyen visszatekintés: hogy már korábban is ugyanazt csináltam, vagy ugyanoda lyukadok ki, csak máshogyan. Érdekes lenne, ha például mindenki írna blogot és mindenki egyszerre gondolna ugyanarra – mi történne: megmozdulna a Föld, vagy semmi?
Korábban elmondtad, hogy van olyan kép, aminek aurája van, elkezd élni és jó vagy rossz energiákat közvetít. Mondanál erre példát?
Sokszor félek is megcsinálni egy-egy ilyen képet. Például a tépetteknél is ez volt: amikor először téptem, tényleg széttéptem valamit, belefúrtam egy lyukat annak a nőnek a fejébe, akinek az arcába beletéptem. Sokszor elmentem mellette és megrémültem, hogy ez már egyfajta mágiaszint. Végülis a művészet is mágia: a színház, vagy éppen a szekták is azért tudnak működni, mert egy nagy tömegben egy azonos dolgot kántál mindenki, a színházban pedig van egy aura. A képnek is van, de az említett képnél nem tehettem mást, bár rosszul éreztem magam és próbáltam színekkel kicsit belesegíteni, vagy nem a szembe tépni direkt. De aztán rájöttem, hogy akkor megerőszakolom önmagam, mert ha nekem most ezt kell megfestenem, oda kell beletépnem. Én soha nem akarok direktben hatást elérni, ennek ellenére sok képem révén erős hatások értek másokat. Mivel végletes vagyok, ezeket a végleteket nagyon jól ki tudtam fejezni. Szerintem ez a sorsom, hogy ezek mentén folyamatosan mozgok, nagyon ritkán jutok a középállapotba, amikor higgadtan tudok egy munkát megcsinálni. Most ezért a tépések összepakolások.
Egy-egy képedre tudsz úgy tekinteni, mint tőled független egyéniségre?
Persze, amikor már megcsináltam, az egy tőlem független egyéniség, beszél velem, valamelyik például szeretné, hogy még fessek rajta. (nevet)
A Children's Artworks elnevezésű projekted keretében egy blogon gyűjtöd azokat a munkákat, amiket a gyerekek egyedül, vagy az egymással való játék közben alkottak. Ezzel pusztán dokumentálni szeretnél, rámutatni, hogy az ösztönös alkotás már egészen kiskortól jelen van, vagy esetleg inspirációt is gyűjtesz?
Azt, hogy milyen sok irányba mehetsz, csak a gyerekektől látod. Azelőtt engem sok minden befelé fordított, már nagyon befelé néztem. Ők pedig annyira kifelé néznek, hogy a tudatod kitágul tőlük. Ez nyilván inspirál is, de a blogot azért indítottam, hogy a művészeknek megmutassam ezeket, hogy lássák, a gyerekeket figyelni kellene, miket tudnak. Direkt szelektálom az olyan hagyományosabb munkákat, mint a rajzolás, színkompozíciók, vagy hajtogatás, inkább azokra koncentrálok, amikor a gyerek leül és önállóan csinál valamit, például összerak két széket. Ezzel kifejez, mondani akar valamit és meg is mondja, hogy mit. Hogy az egy vár, vagy amit el se tudnál képzelni, hogy az. Ha ránézünk, mindenki mást gondol róla – ugyanez van nagyban is. Az, hogy a művészek inspirálódnak, teljesen természetes, konkrét esetekről tudok, hogy hatottak rájuk a honlapon látottak.
Amikor gyerekekkel foglalkozom, ösztönösen csinálnak dolgokat, de közben igazán tudatosak, mert van arról egy konkrét gondolatuk, hogy miért azt csinálják. A művésznek tulajdonképpen mindig ugyanezt a szintet kell produkálnia, csak van a kezében egy szakmai tudás. Amikor a néző, aki megnézi azt a művet, pont ebbe a szabad, önfeledt állapotba kerül, akkor tud igazán azonosulni a látottakkal.
Milyen kiállításokra készülsz a közeljövőben?
A Várfok Galériában lesz egy tömény tépett, összepakolós kiállítás sok színes, durva, tépett képpel, tartalmilag a jelentések síkjait mozdítom el, és ezeknél a konstruktív képeknél nagy szerepe lesz a véletlenszerűségnek is, amit nagyon szeretek. Illetve ennek pont az ellentétét, egy nagyon minimális metafizikus installációt állítok ki a Kiscelli Múzeumban, amely azt a kérdést veti fel, hogy van-e másik tér, van-e másik lehetőség.
