Világvége

Hollywoodban elkészült a világvége legújabb verziója. Ezúttal a grandiózus katasztrófákban otthonosan mozgó Roland Emmerich rendezett szélesvásznú, globális katasztrófafilmet, amelyben a világ végét egy maja jóslat jóvoltából előre látjuk, s a leggazdagabbaknak esélye van egy szelíd naplemente keretében áthajózni egy szép, új világba. Címe: 2012. Gyűjtsük a pénzt, hogy felférjünk Noé ultramodern bárkáira, vagy van más választásunk? Világvége, most – Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) szerint.

Tari Annamária

2012 – a vége?
Talán még nem késő! Kezdjük összegyűjteni az 1 milliárd eurót – nem dollárt – igazodva a mostani világválság deviza trendjeihez! Akkor kapunk zöld kártyát, és felszállhatunk a mentőhajóra, ami az új világba viszi azokat, akik rendelkeznek a kívánt képességekkel.

Természetesen fenti sorok csak a filmben szereplő – kifejezetten fogyasztói társadalomban értelmezhető – kritériumokról szólnak. Az viszont mai életünkben is realisztikus üzenetnek látszik, hogy „ha elég sok pénzed van, megúszhatod még a világvégét is”. Mindent a pénz mozgat – gondolhatják sokan – és tagadhatatlan, erről szól a fejlett társadalmak működése.
Az elmúlástól való félelem viszont közös gazdag és szegény emberben egyaránt, csak a megélése különbözik.
A halál fogalmával mindenki gyermekként szembesül először, de a 4-5 éves kor az, amelyben a végleges elmúlás, eltávozás, mint jelentéstartalom megjelenik. A további életszakaszokban már gyakran a családtagok, rokonok halála szembesít mindenkit a realitással, de az első felismerés érzelmileg mindig akkor történik, ha egy szeretett személy hal meg.
Fontos különbség, hogy olyankor félünk-e a haláltól, mikor reális veszély, vagy akkor, ha magunk termelte szorongás. Nyilván egy vietnámi veterán, aki naponta valóban kockára tette az életét a dzsungelben, nem venne komolyan egy hipochondriás személyt, aki otthona biztonságos körülményei között küzd saját érzelmi működésével, annak ellenére, hogy szorongásuk mértéke és jellemzői egyformák lehetnek.
Vannak olyan karakterű emberek, akik folyamatos veszélykereső magatartással olyan hobbikat űznek, mellyel szinte alkalmanként teszik kockára az életüket, mint amilyen a motorsport, vagy az autóversenyzés, amit egy átlagember borzongással és tisztelettel néz. Ők azok, akik miközben kacérkodnak a halál lehetőségével, tudattalan módon arra törekszenek, hogy bebizonyítsák, hatalmukban áll megóvni magukat, ami a halálfélelem súlytalanítását is jelenti számukra. Személyenként eltérő, ki hogyan óvja magát ezektől a gondolatoktól, vagyis fékezi meg szorongását. Klinikai tapasztalat, hogy némely szorongásos betegségben jellemző a folyamatos halálfélelem, melynek a kimondása szinte óvodáskori hisztériát válthat ki, az illető szinte kiabálva közölheti, „nem akarok meghalni soha és nem is akarok erre gondolni”. A köznyelv ezt a gondolkodást a „struccpolitika” fogalmával írja le, hiszen mindenki meghal egyszer, és az ellenkezés nem mentesít senkit.

A világvége fantáziák azonban nemcsak a saját élet elmúlásáról szólnak, hanem arról is, hogy elpusztul minden. Ha a fogyasztói társadalom hajszolt és egzisztenciális szempontból fenyegetett érzelmi állapotát nézzük, a világvége képe olyan „acting out” gondolat, ami segít a kimenekülésben. Van ember, aki már most annyira hiszi a maja naptár igazságát, hogy legszívesebben a csekkjeit sem fizetné be, hiszen annyira mindegy…
Pontosan senki nem tudja, hogy meddig lehet így élni, van-e, és ha igen, mikor van vége a Föld nevű bolygó működésének. A hétköznapi ember életében nincs jelen a fizika vagy a csillagászat szakmai tudása erről, csak az érzelmek és a mindennapi életben kitermelődő fantáziák vezetik. Filmeket néz, és ijesztő pletykákat emésztget. Beleborzong az elmúlás gondolatába, de közben nem figyel az életére, önmagára.
A keleti kultúrák a halál fogalmát jóval békésebb, elfogadóbb módon kezelik. Természetes jelenségként, ami szerves része az életnek. A nyugati ember viszont hajszolja a javakat, úgy hiszi, kontrollja alá vonhatja a természet törvényeit, felülírhatja az élet hosszát. Ez a kapkodó életforma aztán benyújtja a számlát, hiába a pénz és a hatalom.
Ha a világvégétől, halálos betegségektől félünk, miközben az élet nap, mint nap zajlik körülöttünk, akkor elfelejtjük, hogy az élet szép, a barátok fontosak, és nem csak a pénz boldogít, hanem egy könyv, egy napsütötte délelőtt, vagy bármilyen apróságnak látszó dolog, ami mellett általában csak elrohanunk… „Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.” (Woody Allen)

Horváth Gergely

Nem kell a moziig menni azért, hogy világvége hangulatunk legyen, és nem is kell erre 2012-ig várnunk. Elég, ha kinyitjuk a televíziót vagy a rádiót; kéretlenül is halljuk, hogy a világban járvány dühöng, amely már nálunk is szedi áldozatait. A járvány nem titokzatos, sőt, a maga módján primitív, nem egy legyőzhetetlen típus, de épp a róla szóló hírek és információk ellentmondásossága folytán félelmetes. Az, hogy a Földön egy katasztrofális tereprendezés keretében kő kövön nem marad, kismiska ahhoz a nagyon is kézzelfogható rémképhez viszonyítva, amelyben rád tüsszentenek a buszon, aminek következtében ágynak fekszel, ki tudja, milyen kimenetellel.

De akár ezt a látványos, szélesvásznú világvégét nézünk, akár a kisebb esztétikai élvezetet nyújtó influenza járványt, közös a gyökerük; érvényes az aktualitásuk. Mintha az emberiség jó részének lenne egy közös élménye, tértől függetlenül, de az időtől nagyon is függően: az apokalipszis. Nem feltétlenül várjuk a világvégét, de nem lepődünk meg rajta nagyon, ha eljön. Az okok után sem kell túl sokat kutatnunk. Az emberi civilizáció régóta már csak a csodával határos módon képes pusztító potenciáljának kontrollálására, miközben a hagyományos közösségi életformák felbomlásával az „otthon” fogalmánál sem lehet annyira felmelegedni már. Növekszik a fenyegetettség érzetünk, és már nincs hová visszavonulnunk – ez tényleg tiszta pszicho. Ráadásul valóban nagyon kreatívan rohasztjuk saját életterünket, úgyhogy könnyű választani a Vég lehetséges forgatókönyvei közül. Kérdés, hogy melyik víziót választjuk.

Roland Emmerich rendező gigantomán alkat, eddigi filmjeiben háromszor pusztította el New Yorkot minden igényt kielégítő látványorgia kíséretében. A 2012-ben ő is megújult, ezúttal az amerikai keleti part legnagyobb városát rombolják le a tektonikus erők. Azt még nem láttuk (annyiszor). Mozis szemmel az apokalipszis pusztítása a nagyvárosokban szemléltethető leginkább, hiszen ott a legnagyobb a népsűrűség és legdrámaibb a kontraszt. A civilizáció vége az égbetörő nagyvárosok vizuális pusztulásával egyenlő. De ezúttal velük omlik a legmagasabb hegy és minden híresebb természeti képződmény; ez a kaland tényleg átrajzolja a Föld térképét, a túlélőknek pedig esélyt ad egy jobb létre. Mert a halál tudata csak úgy elviselhető, ha vele új élet jön el – vagy legalábbis a lehetősége.

Ha egy kultúrában elszaporodnak a túlvilágról és a világvégéről tudósító művek (lásd még: feltámadnak a vámpírok), az biztos jele annak, hogy ideje szembenézünk: a halállal. Nem azért, mert vágyunk rá, hanem azért, mert a haláltól való félelem az életünket mérgezi. És félünk mi eleget. Járványtól, főnöktől, szomszédtól, a társunktól, önmagunk vállalásától. A világvégétől való félelmünkben pedig egy életen át szorongathatunk, hiszen semmi ráhatásunk sincs az ügyre. Addig szoronghatunk, míg el nem jön.

De a világvégének vannak kevésbé harsány, szinte lopakodó verziói is. Pál apostol szerint az utolsó időket arról lehet felismerni, hogy nagyon megszaporodnak a romlott lelkűek, a bűneikkel kérkedők. Amikor nyakig gázolunk a lelki mocsokban, az erjedő szellemi szemétben, amikor az emberek között az odafordulás helyett az elfordulás lesz a meghatározó magatartás - ez is a világ egyik vége. Az emberileg élhető világ végéé, amely után puszta biológiai lénnyé silányulva vegetálunk a már teljesen mindegy, milyen ökológiai körülmények között. És ez a világvég jobban érint bennünket, mint a metropoliszok leomlása. Mert az a vég a jövőnk egy lehetséges képe. A előbbi viszont a jelen tapasztalata.

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek

Hozzászóláshoz klikk ide