Több pénzzel boldogabb lennél?

1. rész: utak az önsorsrontás felé

Mit tehetünk, ha valaki, aki közel áll hozzánk, depressziós? Hogyan segítsünk?

Tari Annamária: A valódi depresszió kezelése gyógyszeres és pszichoterápiás kezelést igényel, tehát otthon és spontán nem várható a javulás. Vagyis csak az „átgondolás” nem mindig hatékony. Nehezíti a helyzetet olykor a külvilág reakciója is, amit szintén megérthetünk. Ha egy családban van depressziós beteg, az nagyon megterhelő mindenki számára, mert hiába tesznek sorozatos erőfeszítéseket, hogy kibillentsék a hangulatát, kudarcot vallanak. Általában az a jellemző, hogy a családtagok valamelyike viszi el a beteget orvoshoz, mert belátják, hogy semmit nem tudnak kezdeni az otthoni feltételek között. A megfelelő gyógyszeres/pszichoterápiás kezelés viszonylag gyorsan eredményeket hoz.

A legnehezebb, amikor a segítőkészség és a lendületes „gyere, mozduljunk ki” javaslatok elutasítást kapnak, és ez indulatot válthat ki. Sokszor mondják el a környezet tagjai, hogy az a legborzasztóbb, hogy a szemük előtt rosszabbodik a helyzet és mégsem tudnak segíteni. Hiába akarnak jó programokat, nevetést és jókedvet varázsolni, minden lepereg a betegről. Nem lesz kedve a megszokott dolgokhoz sem, képtelen nekiindulni valami újnak, még enni sincs kedve, nemhogy moziba menni. A jótanácsok tehát nem mindig segítenek, mert a depresszió olyan fekete szemüveg, amin keresztül az ember mindent sötétnek és változtathatatlannak lát. Abban kell tudni segíteni neki, hogy elhiggye, képes a változtatásra, ha képes a segítségkérésre.

Gergő, előzőleg említetted a stabil világkép hiányát, ami ahhoz vezet, hogy az ember bizonytalannak érezze magát. Az már több beszélgetésünkben elhangzott, hogyan alakítottad ki a saját világképedet. Most jobban meg vagy óvva attól, hogy időnként kilátástannak érezz bizonyos helyzeteket, mint korábban?

Horváth Gergely: Igen. Pontosabban letargikus és erőtlen vagyok is, leszek is, de reménytelen talán már sosem. A világképemet azonban nem én munkáltam ki, hanem elfogadtam azt, amit sokáig direkt kerültem, és amikor ezt megtettem, a világnézetem helyreállt, kiderült, hogy nem én vagyok az ufó, hanem az, ahogy a dolgok mennek. Már többször említettem a Bibliát, hadd osszam meg egy új felfedezésemet. A depresszióról azt mondtam, hogy alapvetően a meggyőződés hiánya, vagy legalábbis az aktivitásra ösztönző jóban való meggyőződés hiánya. Nemrég olvastam az Első Zsoltárt, ami úgy indul, hogy "Boldog ember az, aki ...az Úr törvényében gyönyörködik, és az Ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal." Az Írás szerint tehát már a gondolkodásunk tárgya és iránya is döntő lehet abban, milyen a lelkiállapotunk.

Ebből mi következik?

HG: Abban a pillanatban, hogy a hiábavalóságok (tévtanok, felesleges okoskodások és meddő tevékenységek) határozzák meg a gondolatainkat, le is kapcsoljuk magunkat a lényegről. A szeretet úgy, ahogy Jézus hirdeti és mutatta saját példáján, cselekvő szeretet, és ez a mások felé irányuló cselekvés ki is mozdít az üvegburábánkból való kudarcos kitörési kísérleteinkből. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kereszténynek lenni szerintem korántsem jelent problémamentes non-stop happy hour-t a mindennapokban. Viszont tényleg boldog lehet a vég, és a vég már elkezdődött...

Válságos időszakok az emberek életében bőven vannak. Melyik a gyakoribb: az, hogy a depresszió a válságos helyzetek megoldatlanságából, elhúzódásából szokott kialakulni, vagy az, hogy adott egy depresszióra hajlamos karakterű ember, akinek az életében  bizonyos, drámai események előhívják ezt az állapotot?

TA: A környezet és külső feltételek okán a reaktív depresszió alakul ki, ami valóban egyfajta érzelmi válasz a történésekre. De nem mindenki esik ilyen lelkiállapotba, ahogy nem lesz mindenkiből alkoholista sem, ha iszik egy pohár bort. A sorozatos drámai események, vagy állandó stressz, sorozatos túlzó munkavállalás esetén kifáradás, exhaustív érzések jelentkeznek. Először csak enyhe intoleranciában, feszültebb érzésekben és érzékeny, érzelmi készenléti állapotban nyilvánulnak meg.

Ebben a szakaszban a problémák még megbeszélhetők, és az érzések kifejezése egymás felé még látható. Ha azonban szinte folyamatos a sikerélmény hiánya, viszont a stressz napi szintű, akkor számítani lehet az érzelmi kapacitás kimerülésére. A napi kommunikációban kérdések helyett ironikus megjegyzések, fájdalmas szóviccek tűnnek fel, maszkolt depresszív érzelmek állandó jelenléte érződik a hevesebb indulatokban, végül megjelenik a hallgatásba burkolózás.

Ennek a képnek a hátterében valójában tudattalan elhárító mechanizmusok állnak, melyek az ént hivatottak megvédeni a fájdalmaktól, kíntól, miközben a szociális izoláció elmélyülése mellett álságos nárcisztikus megelégedettséget okoznak.

Több, magát depressziósnak tartó ember azt mondja „ha lenne több pénzem, akkor az életem megoldódna”. Látsz közvetlen összefüggést az anyagi helyzet és a depresszió között?

TA: Ma sokan szűkülő érzelmi térben élik a napjaikat, hajszolják a pénzt és az általa megszerezhető vélt jóérzéseket. És nem figyelnek fel arra, hogy már nem érzik jól magukat a bőrükben, egyre kevesebbet mosolyognak és „túlélik” a napjaikat. Pedig ez nagyon fontos lenne.

A változástól való félelem egy olyan társadalmi helyzetben, ahol már nincs alanyi jogon megszerezhető garancia a biztonságra, érthető pszichés jelenség. A személyiségfejlődés során fontos tényező, milyen érzelmi kötődések alakulnak ki, azok mennyire terhelhetők, mennyi konfliktust és kompromisszumot tartalmaznak. Sorsfordító lépéseket tenni sosem könnyű, hős sem lehet mindenki, mégis úgy tűnik, egyre nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy akár a társadalmi mobilizáció lépcsőin elmozdulás történjen. Nem minden esetben érzékelhető, hogy az elért javak, megszerzett tudás birtoklását egészséges önbizalom övezi. A sodródás és a szerencse szerepe mintha felértékelődne, az emberek „passzív csodaváró” attitűdje egyre jellemzőbb.

Visszatérek a klasszikus kérdéshez, hogyan lehetne megelőzni a depressziót?

TA: A megelőzés mindig olyan folyamat, amiben elsődlegesen az érzelmi jelenségekre kell figyelni. Aki például életvidám és jókedvű, annál látványos lesz, ha egyszer csak morcos, vagy maga elé meredő emberré válik. Azonban a depresszió sokszor simul egy depresszív karakterű embernél a meglévő alaptulajdonságok mellé, amikor jóval később lehetséges a klinikai depresszió tüneteinek a felismerése. Nincs tehát egyértelmű recept a prevencióra, különösen nem akkor, ha komoly genetikai vagy élettani okai vannak a depresszió megjelenésének.

De a reaktív forma (vagyis az életeseményekre megjelenő állapotok) esetén érdemes azonnal segítséget kérni, meghallgatni a barátok vagy a család véleményét az érzelmi jelekről. Azért nem jó hosszasan arra várni, hogy majd „magától” rendeződik a helyzet, mert tényleg énerő, karakterhárítások és tudattalan érzelmek is belejátszanak abba, milyen módon és formában maradnak fenn a tünetek.

Ha valakinek elég jó az önismerete, akkor tudja például, hogy mit és mennyit bír a nehézségekből, mikor van az a pont, ahol már térdre rogy. Ez olyan tudás önmagunkról, amit jó kamatoztatni, tehát felkészülni azokra a periódusokra, amik várhatóan kiválthatnak ilyen érzelmi reakciókat. Nem a gyengeség jele, ha valaki nem tud megküzdeni a depressziós tünetekkel.

HG: Maradjunk szeretet üzemmódban. És ez most nem szépelgés, hanem a legpraktikusabb életvezetési tanács. A probléma persze az, hogy hogyan szeressünk, ha teljesen sivárnak érezzük magunknak, és érdektelennek a világot? A szeretet valójában nem egy érzelmi áradás, hanem egy tudatosan hozott döntés. Ez a döntés arról szól, hogy a másik javát és örömét keresem. Eltökélten, csalódásaimat és sérelmeimet legyőzve. Ez egy gondolat, nem egy felbuzdulás, tehát bele lehet kapaszkodni. Ha magunkra figyelünk, talán mélyül a válságunk, ha másra, már elindultunk fölfelé.

Címlapfotó: Kasey Ann