Annyi helyen olvastam már a házi szaloncukor-készítésről, hogy elhatároztam, kipróbálom. Azt már régebb óta tudom, hogy van marcipános, és diós-darált kekszes alaprecept, (ld. később) ezeket aztán kedve szerint ízesítheti az ember.
Ha már szaloncukor, legyen kövér, olyat szeretnék csinálni, amit boltból nem lehet beszerezni. Mondjuk valami jó kis alkoholosat, minden családtagnak azt, amit a legjobban szeret, csupa igazi alapanyagból, nem sajnálva belőle az alkoholt.
Anyukám a rumos meggyet szereti, de rumos meggy van desszertben, és biztosan kap majd valakitől, szóval az kilőve. Az apukám az Unikumot. Ezen nagyon sokáig gondolkoztam, hogy vajon hogyan lehetne az Unikumot csokival vagy marcipánnal párosítani, de szerintem sehogy. Nem véletlen, hogy nincsen Unikumos bonbon. Kísérletképpen egy felespohárnyi Unikumba belemártottam egy marcipángolyót, de nem volt finom.
Végül egy kevésbé fantáziadús rumos-diós-mazsolás mellett döntöttem. (Azt is szeretik.) Ha jól sikerül, akkor készítek marcipánosat is. Az pedig kandírozott narancshéjdarabkákkal, étcsokoládéval és Grand Marnier likőrrel lesz ízesítve. (Végül ez elmaradt.)
Lássuk az előkészületeket. Először is kihurcolom a laptopot a konyhába, mert a recept az interneten van, a nyomtatóban pedig nincs tinta. Ráadásul az események rögzítéséhez is kelleni fog.
Idén télen ma először esik a hó, én pedig imádom a hóesést, végre igazi karácsonyi hangulat van. Ezt is lefényképezem, de sajnos a fotón egyáltalán nem láthatóak a hópelyhek. Olyan, mintha a kertben álló két nagy fát fényképeztem volna le egy különösen ronda délelőttön.
Szóval én a Dolce Vita blog receptjeit használtam kiindulási alapként. Az egyik alaprecept marcipános, a másik diós-kekszes.
A rumos-diós mazsoláshoz előkészítem a hozzávalókat:
10 dkg dió, 5 dkg búzacsíra, 5 dkg darált keksz, 10 dkg porcukor, rum, barna cukor, egy narancs, mazsola, citromhéj, narancshéj,
A narancshéjcsíkokhoz legkönnyebben egy speciális eszközzel lehet hozzájutni, amit nem tudom hogy hívnak. Végül mint narancshámozó kést találtam meg. Itt a készletben a bal alsó eszközt kell nézni, a peremén lévő sorozat lyuk oldalai élesek, és hajszálvékony csíkokat lehet velük vágni a narancs héjából. Narancslekvár készítésénél is jól jön.
Elkezdem összekeverni a száraz hozzávalókat, ez idáig tényleg nagyon egyszerű. A narancs héját az eszközzel lekaparom.
A rumot (tetszés szerinti mennyiség) olyan két evőkanálnyi barnacukorral megmelegítem, (ez hosszabb ideig tart a vártnál, mert a barna kristálycukor elég nehezen oldódik fel). A lehéjcsíkozott narancs levének a felét is bele lehet csavarni a rumos cukoroldatba.
Hozzáöntöm a szirupot a por alapú keverékhez és összekeverem. Az állaga olyan lesz, mint mondjuk egy kókuszgolyóé, de azért valamivel sűrűbb.
Gondolkoztam, ne tegyek-e bele vajat is, de aztán úgy döntöttem, hogy miden olyan hozzávalót kihagyok, ami könnyen romlik.
Mi legyen szegény narancs megmaradt héjatlan másik felével? Azt hiszem erre a problémára is sikerült megoldást találni, mindjárt vidámabban folytatódik a szakácskodás.
Egyébként most már tudom, hogy sem fotós nem lesz belőlem, sem pedig szakácskönyvíró. A fotókat illető averzió gondolom nem szorul különösebb magyarázatra a képek láttán, a szakácskönyvírás pedig azért lehet roppant idegesítő, mert mindig munka közben derül ki, hogy a hozzávalók mennyisége más, mint az eredetileg tervezett. És ha az ember lelkiismeretes, akkor ezt meg kell osztania a szakácskönyv olvasóival is, ami azt jelenti, hogy fülig szaloncukormasszásan jegyzetelni kell. A szaloncukor még ráadásul a jobbik eset, mert mi van akkor, ha valami a forró sütőben sül, vagy a gázon éppen azalatt ég oda, amíg mi a jegyzeteket írjuk.
Most következik a formázás. A recept mintha azt írta volna, hogy 30-35 szaloncukor lesz a megadott mennyiségből, hát nálam ennél szerényebb eredmény született, 28 darab, ami azért is lehet, mert a vége felé, ahogy fogyott a türelmem, egyre kövérebb cukrok születtek. (Meg azért, mert a keverék egy része kóstolgatás áldozatául esett, ugyanis nagyon finom. Elég édes, és kicsit olajos a dió miatt. Aki nem szereti a nagyon geil dolgokat még karácsonykor sem, annak több búzacsírát javaslok, vagy több kekszport, a diómennyiség hátrányára.)
Az alaprecept a kakaóporban való hempergetést javasolja, az olvasztott csokoládéból készült bevonat a marcipánoséban szerepel. De szerintem akkor igazi a szaloncukor, ha csokibevonat van rajta, így elkezdtem felolvasztani egy tábla étcsokit, vízfürdőben.
Azt gondoltam, hogy majd jól megolvad, én pedig rácsurgatom a szaloncukrokra és kész. Hát nem. Nagyon sűrű maradt, csurgatásról szó sem lehet. A recept szerint villával kellene rákenegetni a szaloncukrokra. Megpróbáltam, de az első után kiderült, hogy ezzel a módszerrel csak szilveszterre leszek kész a cukrokkal. Mi legyen?
Nem nagyon mertem felhígítani a csokiszószt, mert mi van, ha nem szilárdul vissza. Egy kis rum nem árthat, azt öntöttem még hozzá. Sajnos nem lett folyósabb, többet pedig nem akartam hozzáönteni, mert így is komoly ereje volt már.
Végül villával és kézzel kentem a cukrok oldalára a csokit, és végül egész jól nézett ki (az aljak kimaradtak), de emiatt az egyébként nem hosszú készítési idő egy órával megnövekedett.
Végül a csomagolás következett. Erről azt hittem, hogy nehezebb lesz, de gyerekjáték. Csak egy vékony selyem, vagy fóliapapír kell hozzá, de ha nem túl vékony, az sem baj, könnyen megoldható az ügy a cukrok két végének megkötözésével. A kötözők egyből akasztóként is funkcionálhat. Krepp papírral ne próbálkozzunk, mert a festék kioldódik és összefogja a szaloncukrokat.
Összegzés:
Ezentúl sokkal jobban fogom tisztelni a szakácsokat és gasztrobloggereket. Nekem a szaloncukor kísérlet és a fotók plusz jegyzetek elkészítése fél napig tartott, a szövegírás és fényképfeltöltés nélkül. Szóval nem olyan könnyű, még egy rántottát sem blogbejegyzésként betenni.
Azt hiszem a most elkészített példányok nem jutnak el az ajándékként való átadás stádiumába, mivel addigra el fognak fogyni (azt hogy különlegesen és nagyon finomak, nem is próbálom tagadni). És mert szerintem úgy néznek ki, mintha egy hétéves gyerek készítette volna őket.
Én magam úgy döntöttem, hogy hacsak valami miatt nem lesz nagyon sok időm, ezentúl is inkább a boltban fogom vásárolni a szaloncukrokat, mert az otthoni készítés elég pepecselős. Nyilván egész más lett volna, ha van egy egész szabad délután-estém direkt erre, barátnőkkel nekiállunk, dumálunk közben, de sajnos idén úgy alakult, hogy erre nem volt idő.
Ugyanakkor, aki gyerekekkel szeretne konyhai karácsonyi programot, viszonylag alacsony rizikófaktorral (nincs forró sütő, éles kés, stb.) annak feltétlenül javaslom, mert tényleg jó kis családi program. (Természetesen az alkoholos helyett más ízeket kell választani, hacsak nem szeretnénk, hogy a gyerkőcök utána hamar elaludjanak.)
Zárásképpen még annyit, hogy bár az üzletekben kapható szaloncukrok nagy része kifejezetten rossz, és még a legjobbakban is túl sok helyettesítő és adalékanyag van, azért lehetséges igazi, finom szaloncukrot vásárolni. Idén egy ismerős körbeküldött egy emailt házi szaloncukor-rendelésről, amiről kiderült, hogy nem teljesen házi, hanem egy cukrászati kisüzem, a Bakos Marcipán készíti őket. Viszont a cukrok igazi mandulamarcipánból vannak, a csomagolásuk szépséges és nagyon finomak, de tényleg. A karácsonyi fűszeres és a barackos egyenesen hihetetlenül. (Merthogy természetesen meg kellett kóstolni őket még Karácsony előtt.) Egyedi árajánlatot kell kérni, mi sokan, nagy tételben rendeltünk, így a fél kilós mennyiség 1150 ft-ba került.
