Amikor az ember elképzeli milyen lehet egy elegáns étterem konyhafőnöke, általában egy nagy darab, szigorú férfira gondol. Nem véletlenül, kevés a nő ezen a pályán. Az idén tavasszal Michelin-csillagot szerzett Onyx étterem vezető séfje, Szulló Szabina határozottan vezeti a szinte csak férfiakból álló csapatát.
Kitől tudtad meg, hogy az étterem megkapta a Michelin-csillagot?
Hamvas Zoltán hívott fel. Annak idején az ő tanulója voltam, most pedig ő az F&B igazgató a Gerbeaud házban. Csak annyit mondott: gratulálok, séf asszony.
Ez az első Michelin-csillag, amit magyar szakács kapott Magyarországon, ráadásul nő.
Azt gondolom, hogy ezt ketten a Tomival (Széll Tamás), séfpárosként értük el. Hivatalosan én vagyok az executive séf, Tomi pedig a sous-séf, de ez egy csapatmunka, a Tamás és az én vezetésemmel. Ketten kevesek lennénk ahhoz, hogy egy ilyen tettet véghezvigyünk, de a vezetői érdem sem az enyém egyedül. A világban több helyen vannak séfpárok – testvérek vagy alkotópárok. Hivatalosan a csillagot az Onyx étterem kapta, a séfek pedig a Tomival mi ketten vagyunk.
Széll Tamás: Nemcsak a konyha fontos, hanem a vendég kezelése is
„Eddig, ugye, mindig az alapanyag meg a technológiai hiányosság volt a fő probléma, és bár az alapanyagok tekintetében még mindig súlyosan le vagyunk maradva a nemzetközi mezőnytől, azért én úgy látom, hogy meg lehet oldani a beszerzést. Kínkeservesen, de meg lehet. Nagyon komoly fejlődés látszik a szakácsok technológiai tudásán is. Úgyhogy most már azt is ki kell mondani, hogy a vendégek fejében is szükség lenne komolyabb szemléletváltozásra - mondta korábban Széll Tamás a Díványon. A teljes interjú itt.
Hogyan dolgoztok együtt?
Amikor az ételeket kitaláljuk, nagyon sokat konzultálunk egymással. Van, hogy nekem jut eszembe valami, és amikor elkezdem mondani, Tomi átveszi a szót és együtt alakítjuk tovább. Van, hogy ez fordítva történik. Nagyon nagy segítség így dolgozni. Inspiráljuk és nagyon jól kiegészítjük egymást.
Ez szerencsés helyzet, lehetnétek vetélytársak is. Ehelyett inkább az életben is egy pár vagytok.
Itt vagyunk egész nap összezárva... ennek így kellett történnie. Már csak praktikus okokból is: hol találkoznánk bárkivel, ha nem itt? Szoktunk itt bent is morgolódni, ha erre gondolsz. Annyira nem kerek a történet, hogy erre ne lenne példa, de pont az visz előre, hogy nem értünk mindenben egyet. Azt nem tudjuk elképzelni, hogy ne együtt dolgozzunk. Aki nem vendéglátós, nem tűri el ezt a fajta életvitelt. Minden nap ½ 2-kor érünk haza, ezt egy úgymond normális életbe nem igazán lehet beilleszteni. Miről beszélgetnék egy irodista férfival? Nem lenne közös témánk. Szerintem ez így nagyon rendben van.
Egyébként elég családias a hangulat a konyhán, Hamvas Zoltán kezdte el felépíteni a csapatunkat még a Kempinskiben, együtt jöttünk át a Gerbeaud-ba és erre a magra stabilan lehet számítani.
Neked jut az anyaszerep ebben a családban? Azért ez inkább egy férfias szakma.
Nem, nem szabad, hogy ez előtérbe kerüljön. Nincs nagyon hely a nőiességnek - egy simogatós, megértő stílussal nem jutnánk itt egyről a kettőre. Én alapvetően nem vagyok mondjuk hisztis alkat, de nagyon másra van szükség. Ahhoz, hogy rend legyen, rendesen ki kell engednem a hangomat. A vasfegyelem és a szigor sokkal jellemzőbb, de ez leginkább azért van így, mert ehhez vannak szokva a kollégák, ebből értenek. Nem arról van szó, hogy nagyon kellene fegyelmezni - akkor bajban lennénk - mindenki tudja a dolgát, de amikor olyan a helyzet, akkor egy határozott kemény vezetőre és nem egy dédelgető anyukára van szükség.
Mitől annyira férfias ez szakma?
A stressz és a fizikai leterheltség az oka. Nagyon feszített a tempó, nagy a nyomás, rengeteg dologra kell egyszerre figyelni. Egy időpontban rengeteg minden fut: az érkező vendégnek készül a kenyere, de közben már van, aki a harmadik, negyedik fogásánál tart– hidegkonya, desszertpálya, elődesszertek, amuse bouche, minden egyszerre működik és az egészet felülről kell látni, mindenre odafigyelni, felügyelni. Azt hiszem, én ebben pont jó vagyok – talán ez egy olyan erősség, ami a nőkben jobban megvan.
Hogy állsz azzal a klasszikus női törekvéssel, hogy a férfinak legyen tele a hasa? Vagy akár azzal, hogy a férfihoz a hasán keresztül vezet az út?
Ez utóbbi biztos így van. Összességében az, hogy teletömjem egy férfi hasát engem egyáltalán nem mozgat meg, valójában ilyesmi eszembe se jut, de még csak tudatalatti törekvésként sincs meg. Én ebbe a szakmába születtem úgymond bele, az édesanyám is szakács, ezért ezt a mintát nem is láttam otthon. Majdnem, hogy adott volt az utam a csúcsgasztronómia irányába – abban az időben a Kempinski volt a legjobb iskola, volt szerencsém ott tanulni, dolgozni. Aki abban az időben a Kempinskiben volt, ha akart és figyelt, nagyon sokat megtanulhatott. Jöttek-mentek a kiváló külföldi szakácsok a világ minden tájáról, sok éves tapasztalattal, ötletekkel.
Származott valaha hátrányod abból, hogy nő vagy? Meg kellett jobban küzdened azért, hogy elfogadjanak? Végül is a férfiak pályáján focizol.
Ezen még soha nem gondolkodtam. Valószínűleg azért, mert nem volt min. Hátrányom nem származott a női mivoltomból soha, de azt sem mondhatnám, hogy előzékenyebbek lettek volna velem a férfiak. 15 évesen, tanulóként, bekerültem ebbe a közegbe és megtanultam benne létezni, tanulni, dolgozni, érvényesülni. Innentől kezdve a szorgalom és a tehetség számít, nem az, hogy fiú vagy-e vagy lány.
Mit csináltok a szabadidőtökben? Ilyenkor otthon esztek vagy eljártok étterembe?
Pihenünk, néha kirándulunk, kikapcsolódunk. Rengeteget utazunk. Persze főzünk is, de egyszerű ételeket és ezeket általában, kb. 70%-ban, a Tomi szokta elkészíteni. Kicsi a konyhánk, ketten el se férnénk benne és jobb, ha a többi házimunkát nem bízom rá. Amikor utazunk, szeretünk egy-két kis remek éttermet beiktatni a programba. Olyan jó dolog étteremben enni! Egy jó vacsoránál nem igazán kell jobb program. Ilyenkor tényleg csak az élvezetek számítanak, nem szakmázunk. Vagy csak nagyon kicsit (nevet).
Mi volt az első étel, amit elkészítettél és mikor?
Úgy emlékszem, 9- 10 éves koromban a palacsintasütés volt az első, és segédkezés a rakott burgonya összeállításában.
Mi a kedvenc alapanyagod?
Minden szezonban más és más, jelenleg a rebarbara, spárga, turbolya, házinyúl, bárány.
Mit szeretsz otthon a legjobban főzni?
Nagymamám tanyasi csirkéjéből készült pörköltet.
A családodból kinek a főztjét szereted a legjobban?
Hosszú a lista. Nagymamám csirkepörköltje, tyúkhúslevese, isteni szilvalekvárja, burgonyás lángosa. Anyukám burgonyasalátája, gulyáslevese, töltöttkáposztája, padlizsánkrémje. Apukám bográcsban készült, csülkös pacalpörköltje. A húgom salátái, és vitaminbomba zöldséglevesei. Tomi anyukájának isteni krémese, pogácsái, tormás céklasalátája.
Végül visszatérve a Michelin-csillagra: hogyan tovább most? Van kijelölt cél?
Nincs. Ez majd csak úgy jön. Az ember szeret fejlődni, legalábbis mi Tomival mindketten maximalista beállítottságú emberek vagyunk, érezni, látni fogjuk magunkon, hogy mi a következő lépés. Most még nem tudjuk. Azt igen, hogy körülbelül hol tartunk. Van egy saját magunknak felállított mércénk, amihez folyamatosan mérjük magunkat, ez egy pontrendszer, amin lemérjük, hogy mennyit sikerült fejlődnünk és hol lehet még erősíteni.
Nagyjából éreztük azt, hogy eljött az ideje a Michelin-csillagnak és elmondhatatlanul jó érzés, hogy ezt nem csak mi gondoljuk így. Amikor megtudtam a hírt, onnantól nem volt nagyon sok idő gondolkozni. Folyamatosan csörögtek a telefonok, fogadni kellett a gratulációkat, az étteremben már kamerákkal vártak az újságírók. Belekerültünk egy forgatagba és onnantól nem volt pihenő. Talán a második nap tisztult le a fejemben igazán, hogy mit is jelent ez. Csodálatos, leírhatatlan érzés. Főleg az, hogy ezt tényleg magyarként, magyar kollégákkal, konyhai személyzettel, managementtel és tulajdonosokkal tudtuk megvalósítani.
Fotó: Hernádi Levente
