pszichoszociális fejlődés

Ha krízisekre gondolunk, akkor váratlan és megrázó események juthatnak eszünkbe, mint például egy szakítás vagy a munkahelyünk elvesztése.

A pszichoszociális fejlődési modellt kidolgozó Erik Erikson szerint a személyiségfejlődésünk egymásra épülő életszakaszokon keresztül megy végbe. Minden egyes szakaszban egy „fő feladat” testesül meg, amelyet teljesítenünk kell, hogy a fejlődés következő szintjére léphessünk. Ezeket a feladatokat nevezi Erikson kríziseknek, mivel ezek konfliktusokat és feszültséget eredményeznek, azonban a krízisen való továbblendülés által fejlődik a személyiségünk.

A pszichoszociális fejlődés nyolc szakasza

Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nyolc állomást határozott meg, és mindegyik életszakaszhoz társított egy megoldandó feladatot (krízist), és egy pozitív, valamint negatív kimenetelt is. Mindegyik szakasz az előzőre épül, és abból emelkedik ki, azt szervezi újjá és gazdagítja. 

I. Első életév: Bizalom vs. bizalmatlanság – „Bízhatok-e másokban?”

Életünk első évében teljes mértékben másokra vagyunk utalva, így megtanulunk megbízni abban, hogy mások gondoskodnak az alapvető szükségleteinkről, és figyelnek az igényeinkre, ellenkező esetben bizalmatlanok leszünk.

II. Második év: Autonómia vs. kétely – „Rendben van, ha én vagyok?”

A második év megoldandó krízise a saját autonómiánk kialakítása. Ha erre képesek vagyunk, akkor elsajátítjuk az önkontroll és az akaraterő képességét, ha nem, akkor kételkedni fogunk abban, hogy mi magunk önállóan is képesek vagyunk dolgokat megcsinálni, ezáltal sérülhet az éntudatunk.

III. Harmadik–hatodik év: Kezdeményezés vs. bűntudat – „Rendben van, ha én kezdeményezek?”

Óvodáskorban megtanulunk kezdeményezni, örülni a teljesítményünknek, felfedezni azt, mitől lehetünk hasznosak. Ha ezeket nem engedik, akkor az egyébként teljesen természetes függetlenségi kísérletezéseink miatt bűntudatot érezhetünk.

IV. Hetedik évtől a pubertásig: Teljesítmény vs. kisebbrendűség – „Értékes tagja vagyok a világnak?”

Iskolába lépéskor új feladatok, új célok kerülnek előtérbe. Hétéves kortól nagyjából a tizenkettedik életévig a felnőttek és kortársaink által becsült készségek elsajátítását tanulhatjuk meg. Ha nem járunk sikerrel, az alkalmatlanság és a kisebbrendűség érzése lehet úrrá rajtunk.

V. Serdülőkor: Identitás vs. szerepkonfúzió – „Ki is vagyok én, és mi lehet belőlem?”

Serdülőkorban jelentős változásokon megy keresztül a testünk, ami mentálisan is kihívások elé állíthat minket. Ráadásul a kisiskoláskorban elsajátított készségekre és stratégiákra sem támaszkodhatunk a felnőttek világának küszöbén. Ebben az életszakaszban felértékelődik mások véleménye, kialakul a saját elképzelésünk arról, kik vagyunk. Amennyiben az, ahogyan magunkról gondolkodunk, és az, ahogyan a környezetünk lát minket, nincs összhangban, akkor összezavarodhatunk, hogy kik is vagyunk, és mit akarunk az életben.

VI. Fiatal felnőttkor: Intimitás vs. izoláció – „Képes vagyok szeretni és szeretve lenni?”

Ha az előző életszakaszban kialakítottuk a saját identitásunkat, akkor azt készek vagyunk összeolvasztani másokéval. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk biztonsággal elköteleződni, megélni az intimitást, kapcsolatokat kialakítani másokkal. Ugyanakkor a bensőséges kapcsolatok kerülésének következménye az elszigetelődés és a magány.

VII. Felnőttkor: Alkotóképesség vs. stagnálás – „Értékessé tudom tenni az életem?”

Felnőttként fontos, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, és hasznos, termékeny tagjai vagyunk a társadalomnak. Megéljük az alkotóképességünket a munkában, és aktív szerepet vállalunk a következő generáció felnevelésében. Ezeknek az életfeladatoknak a megélése kulcsfontosságú, elmaradásuk belső elszegényedést és korábbi szakaszokba való regressziót eredményezhet.

VIII. Időskor: Integritás vs. kétségbeesés – „Úgy és olyan életet éltem, ahogy és amit szerettem volna?”

Életünk utolsó szakaszában minden addigi tapasztalatunkat összegezzük és értelmezzük. Pozitív kimenet esetén elégedettséggel lehetünk képesek visszatekinteni az életutunkra, és értelmesnek látjuk az életünket. A szakasz veszélye a félelem a haláltól, és a kétségbeesés, hogy az időnk már túl rövid ahhoz, hogy bepótoljuk azt, ami kimaradt az életünkből, amit nem éltünk meg.