A pandémia számos dolgon változtatott az életünkben, de ezek közül az egyik legmeghatározóbb egy újfajta magányosság érzetének kialakulása.
Mindenki tudja, hogy társaságban is lehet az ember magányos. De az talán jobban meglephet, hogy még akkor is lehetsz magányos, ha a társaság éppen a szerelmed, és történetesen szuper párkapcsolatban éltek. Na és mi köze mindehhez a világjárványnak?
Szakítás vagy tartós alap?
A vírus miatti otthon ülés, a bezártság és az elszigeteltség nagyon erősen rásegített, hogy elszokjunk a társasági élettől, a random baráti programoktól, vagy éppen a szimpla, csajos kávéházi délutánoktól. Otthon nem ér minket annyi inger, mint kint, és így a tudatunk is elkezdhet beszűkülni. Számos szerelmespár esett áldozatul például annak a jelenségnek, hogy mivel gyakorlatilag csak egymást látják személyesen 0–24-ben a home office miatt, így ráunnak a másikra, és a beszédtémáik is egyre fogynak az ingerszegény környezetben, sőt, egy idő után annyira nem tudnak mit mesélni a párjuknak, hogy inkább nem is beszélgetnek.
Egy „normális” párkapcsolatban azok a külső ingerek, élmények, amelyek érnek minket a párunk nélküli életünkben, remek beszédtémaként jönnek elő egy közös vacsora közben,
de ezek hiányában a közös vacsorák némává válhatnak. Sajnos a gyakoribb viták, a türelmetlenség, a frusztrációink másikon való kirobbanása és olyan dolgok idegesítővé válása, amelyek eddig nem zavartak minket, szintén ennek a társas magánynak a jelei. Ezért ment tönkre sok kezdődő szerelem, de az évek óta összeszokott párok közül is rengetegen szakítottak. Akik viszont kibírják ezt az időszakot is egymás mellett, és kapcsolatuk csak erősödik ettől, ők nagyon tartós párkapcsolatra tehetnek szert.
Panel-Insta és TikTok a konyhában
A különböző social media felületeknek is nagy szerepük van az elmagányosodásban, hiszen mások színpompás feedjeit görgetve akarva-akaratlanul összehasonlítjuk magunkat velük, és tudat alatt elraktározódik bennünk egyfajta kisebbségi érzés emiatt. A barátainkkkal, ismerőseinkkel való kapcsolattartást nem pótolják az online platformok, hisz a valódi emberi interakciókra és társas élményekre mindenkinek alapszükséglete van.
A csökkent személyes találkozások miatt pedig akár a barátainktól is elidegenedve érezhetjük magunkat egy idő után.
Olyan ez kicsit, mint hosszú idő után visszatérni a civilizációba egy lakatlan szigetről. Emlékezzünk csak vissza, milyen érzés volt több hónapnyi otthonlét után újra villamosra ülni, és érezni a velünk szemben ülő néni vizslató szemeit magunkon. Ez természetes! Elszoktunk egymás látványától, és idegenként nem szívesen engedünk be senkit a személyes szféránkba.
Elmaradt szerenád
A gyerekekre is óriási hatással van az elidegenedés, hisz gondoljunk bele, hogy azok a meghatározó közösségi élmények és emlékek maradtak ki sokaknál a bezártság miatt, amelyeket mi már rég átéltünk, és magától értetődően az életünk részei voltak. Helló, középsulis ballagás!
Csak pozitívan!
Jó hír viszont, hogy (részben) van megoldás. Ne felejtsük el, hogy attól, hogy a négy fal közé szorultunk, még nem kell elveszíteni identitásunkat, és igyekezzünk megtalálni azokat a dolgokat, amelyek feltöltenek minket, stimulálnak, és nem hagynak véglegesen eltunyulni. Szinglin, párosan vagy családban, mindegy is.
A külső ingerekre mindenkinek szüksége van,
így ez a probléma mindenkit érinthet. De most, hogy már remélhetőleg végleg „visszatérhetünk” a mindennapi civilizációba, és a kedvenc helyeinkre a barátainkkal és a családdal, nem ősemberként kell majd újratanulnunk beszélni és megölelni egymást.
