ízérzékelés habituáció

A főzés megosztó téma tud lenni. Sokak számára egy kikapcsolódást, feltöltődést nyújtó és kreativitást serkentő tevékenység, mások számára egy kötelező rossz, amit akarva-akaratlanul muszáj megcsinálni, ha nem szeretnénk, hogy rendelt pizzán éljen a család. A hétköznapokon túl a főzésnek közösségteremtő ereje lehet, és fontos emlékként őrizhetünk egy jól sikerült közös vacsorát vagy egy ünnepi ebédet. Főleg abban az esetben, ha nem a mi fejünkre kerül a szakácssapka!

Túltelítődött érzékelők

Amikor főzünk, hosszasan ki vagyunk téve a hozzávalók illatának, a sűrű kóstolgatás által az étel ízének, és tulajdonképpen az étel vizuálisan is hat ránk. Minden érzékszervünkkel jelen vagyunk az étel elkészítésének mozzanataiban. Főleg ez okozza azt, hogy amikor már készen van minden fogás, a szakács eszik mindig a legkevesebbet. A pszichológia a tanuláselméletek irányából magyarázza a jelenséget. A tanulás legegyszerűbb formája a habituáció, ami első olvasásra idegenül hathat, mégis mindennap hatással van ránk.

Habituáció során azok az ingerek, amik gyakran és intenzíven érnek minket, egyszerűen elveszítik a hatásukat. Főleg akkor, ha annak semmilyen következménye nincs. A habituáció felelős azért is, hogy egy idő után nem érezzük már a parfümünk illatát, vagy nem tűnik fel a radiátorcsövekben futó víz enyhe zaja. Amikor pedig ránk jut a szakács szerepe, könnyen hozzászokunk a hozzávalók illatához és az étel ízéhez is. Pont annyira, hogy mire az asztalhoz érünk vele, már kevésbé kívánjuk azt. Ellenben amikor vendégségbe érkezünk, vagy betérünk a kedvenc bisztrónkba, a készen elénk érkező étel maximális energiabedobással képes hatni ránk. Finomabbnak tűnhet, így nagyobb elégedettséggel távozunk. Ezért is nehéz olykor megállni, hogy ne együnk máshol, miközben otthon tele a hűtő.

Már elképzelni is elég!

Izgalmas kutatási eredmények szerint, már elképzelni is elég egy ételt, hogy utána kevésbé kívánjuk meg, vagy kevesebbet fogyasszunk belőle.

A fantáziánkban fel-feltűnő rakott krumpli képe már elkezd minket hozzászoktatni az ingerhez, felidézve bennünk annak ízét, illatát. Ha többször is magunk előtt gőzölög a kolbásszal megpakolt tejfölös krumpli, utána valószínűsíthetően kevesebbet fogunk fogyasztani belőle, amikor lehetőségünk van rá. Gondoljunk csak bele, a csokoládéból is az első harapás mindig sokkal kívánatosabb, mint az ötödik.

A desszertgyomor létjogosultsága is ebben a jelenségben keresendő. Minél többet gondolunk, majd eszünk valamilyen ételből, egyre kevésbé élvezzük. A főétel után éppen ezért tud extrém kívánatossá válni egy desszert alakjában az új íz és illat fantáziája. Ennek reményében szorítunk még helyet neki a sokszor már kevés szabad hellyel bíró gyomrunkban.

A maradék varázsa

Ha már a frissen elkészített étel varázsának csökkenését érintjük, érdemes megemlíteni azt is, hogy miért van az, hogy a maradék sokszor másnap finomabbnak tűnik, mint amikor gőzölögve a tányérunkra került. Ennek az az oka, hogy másnapra már nem lesznek olyan ismerősek az ingerek az érzékszerveink számára, mint amikor órákra kitettünk magunkat nekik. Az idő elteltével így új ízeket és illatokat fedezhetünk fel még a korábban többször kóstolt, majd elfogyasztott fogásokban is.

Ha oldani szeretnénk a habituáció hatását, mert szeretnénk akkor is jót enni, amikor mi voltunk a séfek, csak adjunk egy kis időt magunknak. Mielőtt leülnénk ebédelni, tegyünk egy sétát, lépjünk ki a konyhából, és hagyjuk, hogy az érzékszerveink más irányba terelődjenek.