érzelmi érettség

Sokféle éretlenség létezik: fizikai, mentális, sőt akár szociális is. Nagyon sokféleképpen térhetünk el a nagy átlagtól. Az érzelmi éretlenség is egy külön kategória. A legfontosabb jele az érzelmek nehézkes kifejezése és szabályozása. Ahelyett, hogy az érzelmeinket irányítanánk, azok kontrollálnak bennünket. Sőt annyira nem vállalunk felelősséget a tetteinkért, hogy mindenért az érzéseinket tesszük felelőssé – nem a saját döntéseinket. Ez teljesen rendben van egy 14 éves kamasznál, de egész másképp hat például egy harmincvalahány éves felnőttnél. 

Mindannyian voltunk érzelmileg éretlenek. Mind így kezdjük, onnan haladunk fölfelé. Vannak, akiknél ez a pálya különböző okok miatt nehezített. S életünknek annyiféle területe van, amelyben még nem fejlődtünk eleget, akár azért, mert sosem kényszerítettek rá a körülmények, akár azért, mert elakadásokat hordozunk. De amit nem tudunk, azt mindig meg tudjuk tanulni. Mindig törekedhetünk arra, hogy fejlődjünk. Ehhez azonban elsősorban alázatra van szükség, hiszen el kell engednünk a hitet, miszerint nincs is velünk semmi baj. Az alábbi kérdésekből megnézheted, vannak-e területek, ahol tudnál még hová fejlődni, hiszen az érzelmi érettségnek más jelei is vannak az érzelmek szabályozásán túl. 

Képes vagy kifejezni az érzelmeidet, és egyes szám első személyben beszélni?

Az érettség egyik legfontosabb jele, hogy a passzív-agresszív viselkedés vagy ajtócsapkodás helyett képes vagy szavakkal kifejezni azt, amit érzel. Felismered, megfogalmazod és elmondod annak, akivel a konfliktus megszületett. Képes vagy egyes szám első személyben beszélni, azaz a beszélgetés nem vádaskodásba torkollik, és nem titkolózol annak érdekében, hogy a másiknak ki kelljen találnia, mi bánt téged. Inkább közlöd, a megfelelő formát használva. Ha a partner szintén érzelmileg érett, egy előremutató, ahaélményekkel kísért beszélgetés alakulhat ki durva üvöltözés vagy sértett eltávolodás helyett. Nem mindig, az érzelmek ugyanis az érett embereket is próbára teszik, de legalább megvan rá az esély.

Meg tudsz küzdeni a stresszel, és tudsz időt kérni, hogy összeszedd magad?

Mindannyiunkat érnek negatív hatások, nap mint nap, feszültek vagyunk, szorongunk, elfáradunk. Nem egyszerű ezt kézben tartani, de az érzelmi érettség azzal is jár, hogy ismerjük magunkat, be tudjuk lőni a határainkat, és észrevesszük, ha pihenésre, kikapcsolódásra van szükségünk. Tudjuk, milyen módszerek szoktak segíteni, hogy kirándulni vagy kuckózni, esetleg sportolni vagy beszélgetni esne jól. Nem hánykolódunk a körülöttünk zajló folyamatok habjain, hanem – ha a világot nem is – az érzelmeinket igyekszünk kontrollálni. Ki tudjuk adni magunkból úgy a feszültséget, hogy azzal nem ártunk sem másoknak, sem magunknak. Ha kell, el tudjuk mondani a körülöttünk lévőknek, hogy „figyi, nekem most kell két óra, amíg egyedül kimorgolódom magam, addig légyszi hagyjatok békén”. Tudjuk, mennyire fontos az önidő és a kikapcsolódás ahhoz, hogy aztán újra helyt tudjunk állni, és nem szégyelljük magunkat azért, mert pihenésre van szükségünk, és ehhez alkalmat is teremtünk. Mert nem a külvilág elvárásai vagy a régi családi minták irányítanak, hanem mi magunk. 

Tudod, milyen a jó kompromisszum, bele tudod élni magad a másik szerepébe?

Sajnos nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk, pont akkor és úgy, ahogy az a legjobb lenne. Nincs olyan barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat vagy munkahelyi komaság, amiben mindig minden tökéletesen működne. Egyeztetni kell a különböző igényeket anélkül, hogy megsértenénk a másik és a magunk egészséges határait. No erre mondják, hogy művészet, és az is. Minél éretlenebb valaki érzelmileg, annál nehezebben képes kompromisszumot kötni. Inkább enged a másiknak, és tűr, ami azért veszélyes, mert aki tűr, abban folyamatosan gyűlik a feszültség, ami törvényszerűen egyszer robbanni fog. A „minden legyen úgy, ahogy a másik akarja, mert akkor van békesség” nem valódi kompromisszum, ahogy az sem, ha elvárjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy az nekünk a legjobb. Ki kell fejezni, meg kell fogalmazni a saját igényeket, beleélni néha magunkat a másik szerepébe, és úgy egyeztetni, hogy még mindenki jól érezze magát. Egy élet is kevés ahhoz, hogy ebben elérjünk a megfelelő lelki magasságokba. 

Megérted, hogy nem te vagy a világ középpontja, és az nem a kedved szerint működik?

Gyerekként még teljesen normális, hogy úgy véljük, az egész világ a mi boldogításunk érdekében létezik. A madarak nekünk csicseregnek, a hintát nekünk találták fel, és mindenhez jogunk van, amihez kedvünk is. Ahogy érünk, egyre árnyaltabbá válik a kép, és kilépünk a kizárólagos önközpontúságból. Ahogy elhagyjuk a feljogosítottság érzését is – már nem gondoljuk, hogy bármihez jogunk van, ha feldühítettek, vagy hogy nekünk minden jár, sőt az egész világ tartozik nekünk valamivel. Nem küzdünk a sértett düh érzésével, ami amiatt tör ránk, mert a mi felfogásunk szerint az embereknek a kedvünk szerint kéne működnie, és aki ezt a szabályt megszegi, az megérdemli a következményeket. Ha bevág elénk valaki a sávunkba, tudjuk, hogy nem azért tette, hogy személy szerint minket bosszantson, hanem azért, mert jogosulatlanul ugyan, de előnyt akart szerezni magának. Már tudjuk, hogy nem követelhetünk extra figyelmet a többi embertől, aki szintén saját magával van elfoglalva – ám ennek megértése hosszú és nehéz folyamat. Szintén egy olyan pont, ahol nincs maximum, egész életünkben árnyalódik a kép, és folytatódik a tanulás.