bocsánatot kérni

„Soha ne ismerd be, ha hibáztál, és ne kérj bocsánatot! Az a gyengeség jele.” – A számtalan tévhit közül, ami a körül kering, mikor tűnünk igazán erős embernek, ez az egyik, és talán ez a legkárosabb. Aki valaha bánt már meg igazán valamit, és kért már elnézést is érte, az pontosan tudja, hogy a bocsánatkéréshez éppen hogy hatalmas lelkierő szükséges.

Ennyire makacsok lennének? Vagy minimális önkritikával és önreflexióval sem rendelkeznek? Esetleg képtelenek beismerni a felelősségüket?

„Sajnálom!” – Miért olyan nehéz kimondani ezt az egy szót?

Ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, mindannyiunkkal előfordult már, hogy nem kértünk bocsánatot valamiért. Van, akinél ez a szabályerősítő kivétel, és van, akinél ez az alapműködés. A pszichológia szerint leginkább akkor nem kérünk elnézést – hiába kéne –, ha

1. nem fontos számunkra annyira a másik ember vagy a kapcsolat ahhoz, hogy magunkra vállaljuk a hibázás beismerésével és a bocsánatkéréssel járó kényelmetlenségeket,
2. úgy gondoljuk, hogy a bocsánatkérésünk mit sem számít, veszett ügyről van szó, amin mit sem változtat az, ha elnézést kérünk.

A korábban említett óriási tévhit szerint még ma is sokan gondolják azt, hogy azok, akik nem kérnek bocsánatot, igazán kemény emberek, akik sosem hátrálnak meg. A valóságban azonban nagyon is gyengék.

Ha elkezdünk keresgélni az emlékeinkben, biztosan találunk olyan embert, aki a teljesen egyértelmű tévedése ellenére sem ismerte be, hogy esetleg nincs igaza. Mintha genetikailag képtelen lenne arra, hogy megkövesse magát. Ezeknek az embereknek a bocsánatkérés annyira fenyegető pszichológiailag, hogy inkább „nézik a másikat hülyének”, vagy veszik őt semmibe, mintsem szembenézzenek azzal, hogy valakit megbántottak, és ezért vállalják a felelősséget.

Az egész hátterében a kifejezetten alacsony önértékelés áll.

Így hát mindent elkövetnek azért, hogy ezt rendkívül sebezhető énképet megvédjék. Elkezdik meghazudtolni a tényeket, esetleg megkérdőjelezik és érvénytelenítik a másik fél érzéseit. Rosszabb esetben pedig nagy erőkkel lendülnek támadásba, amivel persze egyre csak nagyobb károkat okoznak.

Miért nem tudunk bocsánatot kérni?

Pszichológiai szempontból annak a belátása, hogy valamit rosszul tudtunk vagy csináltunk, igencsak kényelmetlen helyzetet eredményez. Hiszen alapvetően mindannyian szeretünk magunkról pozitívan gondolkodni, és kevésbé esik jól, ha bármi negatívval kell szembenéznünk önmagunkról. Főleg igaz ez akkor, ha ez az énkép instabil lábakon áll. A felelősségvállaláshoz és a sebezhetőség felvállalásához szilárd önértékelésre van szükség, ami akkor sem dől össze, ha éppen negatív élményeket kell beillesztenünk önmagunkról, és átélnünk az ezzel járó természetesen fellépő negatív érzéseket. 

Azonban ha az önértékelésünk törékeny, képtelenek leszünk önmagunkról bármilyen negatív aspektust beilleszteni, hiszen azzal kártyavár módjára dőlne össze az énképünk.

Éppen ezért hiába próbálkozunk, elenyésző esélyünk van arra, hogy egy ilyen emberrel megértessük a bocsánatkérés fontosságát, beláttassuk vele a hibáját, és elismertessük a felelősségét. Törékeny énképét védő elhárító mechanizmusai erős pajzsként verik vissza a próbálkozásainkat. De akkor mégis mit tehetünk?

Hogyan kezeljük az ilyen embereket?

Ezekben a helyzetekben a legjobb, amit tehetünk, ha olyan higgadtan és meggyőzően fogalmazzuk meg az álláspontunkat, amennyire csak lehetséges. Ha pedig már nem célravezető – mivel a másik elkezdi megkérdőjelezni a tényeket, esetleg nevetségessé kezd tenni minket, vagy kigúnyol –, akkor felhagyunk az érveléssel.

Ilyenkor érdemes megvárnunk azt, amikor már lehiggad a másik fél, és nem érzi magát megtámadva. Gyakran a bocsánatkérést ugyan mellőzi, de rendkívül kedves és figyelmes lehet velünk, mintha mi sem történt volna. Ez nem arról szól, hogy a másik ennyire nem látná be, mi is történt, egyszerűen csak képtelen más módon jóvátenni a tettét, hiszen ez az egyetlen, ami nem veszélyezteti az önértékelését.

Nagyon nehéz olyan emberrel együtt lenni, aki képtelen bocsánatot kérni. Legyen szó egy jóbarátról, egy családtagról, esetleg a párunkról, igyekezzünk emlékeztetni magunkat, hogy a makacs és kemény külső elképesztően sebezhető és törékeny belsőt rejt. Sajnos ezt megváltoztatni mi sosem fogjuk, de még az adott embernek is sok idejébe telhet, hogy ebben fejlődjön. Így hát válaszút előtt állunk. Vagy megpróbáljuk megérteni a másikat, és elfogadni azt, hogy így működik. Vagy, ha számunkra elviselhetetlen már a helyzet, mindig dönthetünk úgy, hogy minimalizáljuk vagy esetleg megszakítjuk a kapcsolatot.