apácák

Kérdezhetnek tabuk nélkül

Boldogok, hiszen mindenhol nyitottságot tapasztalnak Dabassáritól Hévízig, Siófoktól Budapestig. Pedig sok családban már a nagyszülők sem voltak templomba járók, nemhogy az unokák. 

„Sok helyen látjuk, hogy a mise végén csak egy-két fiatal járul az ostyáért, ennek ellenére nagyon ritka, hogy nehéz lenne őket megszólítani – kezdi Tóth Adrienn nővér. Gyakran a tanári karral is lelki órát tartunk, mert nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is vágynak a megerősítésre, a lelki frissülésre.”

A nővérek nem pusztán hittant tanítanak, de közös énekkel, játékkal, kézműveskedéssel is készülnek minden alkalomra. De kérdezhetnek is a diákok, tabuk nélkül, amire csak kíváncsiak.

„Legutóbb egy kisfiú azt kérdezte, hogy hány évesek vagyunk – idézi fel nevetve Adrienn nővér. Bár a tanárnő azonnal mondta, hogy ilyet nem illik hölgyektől kérdezni, de természetesen válaszoltunk. A szerzetesi létnek nem kell elzártnak lennie, hiszen akkor hogyan kapcsolódhatnánk mi a világhoz?”

Nem taníthatunk olyan témáról, amiket egyáltalán nem ismerünk. Beszélgetünk az emberekkel, és rajtuk keresztül megismerjük, hogy mivel küszködnek.

„Ma reggel is éppen arra gondoltam, hogy milyen fontos az egyensúly; Isten, az ember és önmagunk szeretete. Hiszem, hogy akkor tudunk adni, ha mi is kapunk.”

Az apácák megtanulták a nehéz magyar nyelvet

A három nővér három külön történet, generáció és kultúra. A legfiatalabb, Guadalupe 5 éve érkezett Magyarországra.

„Mexikóban születtem, és 10 éves voltam, amikor Kaliforniába költöztünk a családommal – kezdi. 16 évesen ötlött fel bennem először, hogy Istennek ajánlom az életem, de akkor még azt gondoltam, hogy túl unalmas lenne egy elzárt, ablaktalan szobában naphosszat imádkozni. Fociztam, futottam, sokat voltam a szabadban, és ezt nem szerettem volna feladni. Aztán találkoztam a Jézus Szíve Nővérekkel, és azt láttam, hogy kint vannak a szabadban, mosolyognak és lelkesen beszélnek a hitről. Egyre több időt töltöttem velük, és annyira természetes volt, hogy idetartozom.”

Guadalupe négy lánytestvér közül a második legidősebb. Azt mondja, a nővére már tízévesen az esküvői ruháját tervezte, az ő gondolatai között viszont soha nem volt ott a házasság és a család.

„Mindig arra gondoltam, szeretném, hogy 22 évesen már sínen legyen az életem – folytatja Guadelupe nővér. Ha családot alapítok, akkor addigra már azon az úton járjak, ha pedig szerzetes leszek, akkor pedig ott. 2004-ben, 18 évesen léptem be a rendbe, 21 évesen tettem az első fogadalmat. Tehát a vágyam teljesült.”

„Mondták, hogy nehéz nyelv, de erre nem számítottam – idézi fel nevetve. Időközben viszont rájöttem, hogy nem kell ahhoz csodálatosan beszélnünk egy nyelvet, hogy átadhassuk Isten szeretetét.”

A Jézus Szíve Nővérek Társasága egy kis közösség, Magyarországon alapították, az Egyesült Államokban van a központ, és Tajvanon is dolgoznak. Bár minden májusban megkapják a nővérek az elöljáróktól, hogy hol töltik a következő időszakot, nem jellemző, hogy túl gyakran változtassák az országot, éppen azért, mert a nyelvet nehéz megtanulni.

„Mára talán megbékéltek az életemmel” 

Ezt tapasztalta Kriszta nővér is, aki 1992 óta él Magyarországon. Az Egyesült Államokban született, és az egyik nagynénje is a rendhez tartozott. 

„A családom viszont nem volt vallásos, én sem jártam sokáig misére sem – kezdi a történetét. 16 éves voltam, mikor egy nyári táborban visszataláltam a valláshoz, ugyanakkor a 70-es években még nőgyógyásznak készültem. Életeket akartam menteni. De eközben az a vágy is bennem volt, hogy csatlakozzam a nővérekhez, ám túlzottan szégyenlős voltam, és arra gondoltam, nem tudnék tanítani, mások előtt beszélni. Végül egy nap elindultam a templomba, és kértem Istent, hogy adjon egy jelet, melyik utat válasszam.”

Amikor beléptem, sötét volt, így az futott át az agyamon, hogy nem a szerzetesi lét való nekem, ám egyszer csak megjelentek a nővérek, mind a templomban, köztük a nagynéném is.

„Ők egy külön helyiségbe vonultak, és amikor követni akartam őket, egy férfi az utamat állta, hogy nekem máshová kell ülnöm. Ekkor a nagynéném visszafordult, és azt mondta: »Ő közénk tartozik!« Akkor éreztem, hogy megkaptam a jelet.”

Adrienn nővér Győrből érkezett, francia–magyar szakos tanár végzettsége van. 15 évesen ment el egy lelki gyakorlatra a barátnőjével, és onnantól érezte, hogy neki itt van dolga. Ugyanakkor várt egy jelre, mert hitte, hogy ha Isten hívja, akkor azt is tudja, hogy hová kell mennie.

„Egy évig élt a családunknál egy szerzetes, Máté testvér, és vele osztottam meg a gondolataimat, ő pedig azonnal a Jézus Szíve Nővéreket ajánlotta. Először segítőként csatlakoztam, de az első perctől úgy éreztem, hogy itt van a helyem. A családomnak persze nagyon nehéz volt elfogadni a döntésemet, főleg, hogy kilenc évig az Egyesült Államokban szolgáltam.”

A húgomnak van 5 gyermeke, ez vigasz a szüleimnek, de azt hiszem, mára talán elfogadták, és megbékéltek az életemmel.

Arról is mesél, hogy volt szerelem az életében. Egy olyan férfi, akinél jobbat el sem képzelhetett volna.

„Idővel azonban rájöttem, hogy az isteni hívás erősebb, és ha családom lesz, nem tudom a teljes valómat ennek szentelni. Így elengedtük egymást.” 

Elmondjuk, hogy miben kell fejlődnie a másiknak 

A nővérek beosztás szerint élnek a helyi közösségekben, szeretetteljes légkörben; naponta többször imádkoznak, mindennap templomba járnak, tanítanak, gyakran kettesével szolgálnak egy-egy programban. Ugyanakkor fontosnak tartják a napi közös étkezéseket, amikor meg tudják osztani egymással, mi volt számukra aznap az öröm, a kudarc, a nehézség, vagy éppen kivel találkoztak. Felosztják egymás között, mikor ki főz, magyar, amerikai és mexikói fogások is kerülnek az asztalra. És bár elképzelhetetlennek tűnik, előfordul, hogy vannak súrlódások.

„Ezeket igyekszünk bölcsességgel kezelni, de mindenképpen szemtől szembe megbeszélni – avat be Adrienn nővér. Mi is gyarló emberek vagyunk, vannak gyengeségeink. Én például nehezen teszek rendet, de két-három havonta tartunk egy házgyűlést, amikor meg is erősítjük egymást – tehát elmondjuk, hogy mit becsülünk nagyon a másikban –, ugyanakkor szót ejtünk arról is, amiben fejlődnie kell. Van azonban valami, ami összetart minket: mindenki kapott egy hívást, amire igent mondtunk.” (Címlapfotó: Kiss Marietta Panka)