Robert Waldinger, a Harvard pszichológiaprofesszora felvillanyozó és tanulságos TED-videóban beszélt egy mintegy 80 évet átölelő vizsgálatról, aminek a keretében több száz, különböző hátterű fiatal életútját kísérték végig aggastyánkorukig. A vizsgálatból kiderült, melyek azok a dolgok, amelyek hosszabb élet, kiegyensúlyozottabb mindennapok és több boldogság ígéretével kecsegtetnek, ráadásul a tudomány bizonyítékaival.
Hol a boldogság mostanában?
Ha megkérdezünk egy tizenéves vagy a húszas éveiben járó fiatalt arról, mi az, amire vágyik az életben, és mi az, amire véleménye szerint a boldogsághoz szükség van, a válasz valószínűleg az lesz, hogy hírnév és gazdagság. És nem azért, mert a mai fiatalok sekélyesebbek lennének a mi vagy szüleink generációjánál. A nyolcvan évvel ezelőtt megkérdezett fiatalok is hasonlóan vélekedtek, azóta pedig csak fokozódott a médiából ránk nehezedő nyomás: keress, dolgozz minél többet, minél keményebben, jólléted záloga és emberi értékmérőd a siker. Igaz lehet? Vagy tévedés az egész?
Ha meg szeretnénk tudni, mik azok a dolgok, amik valóban számítanak boldogságunk szempontjából, az egyik legkézenfekvőbb megoldás az, ha megkérdezünk egy élete alkonyán járó embert arról, visszatekintve mit lát értéknek, fontosnak saját életével kapcsolatban. Ebből is sokat lehet tanulni, de emlékeink sokszor becsapnak bennünket, a megszépítő messzeség ködéből visszanézni minden, csak nem objektív. Nem lenne izgalmas, ha valóban végig is követhetnénk ezeket az életeket, ha láthatnánk, hogy bizonyos döntések, életvezetési szokások hogyan hatnak a későbbi életkilátásokra? Ha nagyító alatt vizsgálhatnánk meg mások életét és ebből vonhatnánk le a sajátunkra vonatkozó megfigyeléseket?
Egy izgalmas vizsgálat
Utópisztikusan hangzik, pedig történt már ilyen: a Harvard pszichológiatanszékén 1938 és a 2010-es évek között folyamatosan ment egy több mint 700 főt bevonó vizsgálat, amelynek keretében a résztvevőket nemcsak bekerüléskor kérdezték ki és vizsgálták meg alaposan, de később is kétévente újra felmérték, hol tartanak az életben. Az ehhez hasonló vizsgálatok nagyon ritkák és ezért nagyon értékesek. Ritka, hogy a kísérletbe bevont személyek nem morzsolódnak le, nem fogy el a kutatásra fordítható pénz, és mindig lesz újabb és újabb gazdája egy ekkora kutatásnak. A kutatóknak ebben az esetben kivételes szerencséjük volt. A 724 ember mintegy 10 százalékát a teljes perióduson végig tudták figyelni, a kutatások végén legtöbben már 90 évesek voltak. Sőt, a vizsgálatba már elkezdték bevonni az eredeti résztvevők gyerekeit is, akik több mint kétezren vannak, a projekt pedig már a sokadik vezetőjét fogyasztja el.
Módszerek
A kutatás során 1938-tól kezdve két csoport életét követték nyomon. Az első csoport tagjait akkor vonták be, amikor másodévesek voltak a Harvardon. Ők a második világháború idején fejezték be tanulmányaikat, fiatal felnőtt férfiként a legtöbben részt is vettek benne. A másik csoportba Boston legszegényebb környékéről való fiúk kerültek be, a válogatás alapja náluk az volt, hogy kifejezetten rossz családi körülmények közül érkeztek, és az 1930-as évek Amerikájában hátrányos helyzetűnek számítottak.
A vizsgálat kezdetén az összes résztvevőt részletesen kikérdezték, emellett orvosi vizsgálatokon is átestek, és a kísérlet vezetői a családjaikat is meglátogatták, beszéltek a szülőkkel, alaposan feltérképezték a környezetüket is. A fiatalok a kísérlet során indultak el a felnőtté válás útján, gyári munkások és ügyvédek, orvosok és kőművesek lettek belőlük, egyikük, John F. Kennedy még ennél is magasabbra jutott: az Egyesült Államok elnökségéig vitte.
Voltak, akiknek nem sikerült: többen alkoholizmussal vagy pszichés betegségekkel küzdöttek, voltak olyanok, akik a nehéz szociális körülmények ellenére fel tudtak törni, és olyanok is, akik ezzel ellentétes utat jártak be. A hosszú évtizedeken át folyó kutatásban való részvételt is mindenki másképp élte meg: amikor kétévente a kérdezőbiztosok felhívták a résztvevőket és megkérdezték, hogy küldhetnek-e még az életükre vonatkozó kérdéssort, a bostoniak sokszor visszakérdeztek: ugyan mi érdekes van az én életemben? A harvardiak soha nem okvetetlenkedtek ilyesmivel. A kétévente ismétlődő újraellenőrzés egyébként messze több volt kérdezősködésnél: minden esetben terepszemle, orvosi vizsgálat, vérvétel, koponya-CT és a családtagokkal, ismerősökkel való elbeszélgetés is kiegészítette. A vizsgálat anyaga az eltelt évtizedek alatt sok tízezer oldalasra duzzadt.
Az élet értelme
Hogy mi lett a tanulsága ennek a hatalmas mennyiségű adatnak? Nos, nem a gazdagság és nem a hírnév volt az, ami életet adott az életnek. Az egyértelmű üzenet, amit ennek a 75 évnyi anyagnak a tapasztalataiból magunkkal lehet vinni, az az, hogy hosszú életünk, egészségünk és boldogságunk kulcsa az emberi kapcsolatokban van.
A kutatás eredményei egyértelműek: nemcsak megerősítik, de minden korábbinál jobban bizonyítják, hogy a közösségi kapcsolatok nagyon jó hatással vannak ránk, míg a magány a szó szoros értelmében megöl és elbutít. Azok a kutatási alanyok, akiknek több közösségi kapcsolatuk volt, akár családi vagy baráti kapcsolatok, boldogabbak, egészségesebbek és hosszabb életűek voltak azokhoz képest, akiknek kevesebb. Mindez ráadásul pontosan ugyanúgy volt a harvardi egyetemisták és a szegény bostoni gyerekek esetében, azaz az életkilátások szorosabb összefüggésben vannak a társas kapcsolatok minőségével, mint az elérhető egészségügyi ellátás színvonalával. A magány ezzel szemben – és megint csak mindegy, hogy Boston szegénynegyedében vagy a Harvardon éri az embert – kifejezetten romboló hatású, nemcsak egészségünk, de a memóriánk szempontjából is. Abban, hogy magányosak vagyunk-e, vagy sem, nem a társas kapcsolataink mennyisége, hanem a minősége számít igazán – világított rá a kutatás.
Az út felén
Amikor a kutatás alanyai a nyolcvanas éveikben jártak, a kutatók újra elővették azokat az anyagokat, amelyeket középkorú éveik alatt készítettek velük, hogy lássák, melyek azok a tényezők, amelyek az élet közepén arra utalnak, hogy hosszú és boldog lesz, ami még hátravan. Bár tagadhatatlan, hogy a jó egészségi állapot, az egészséges életmód nagy hatással van a várható élettartamra, a vizsgálatból mégis az derült ki, hogy a középkorúak jövőjét nem a koleszterinszintjük, hanem az emberi kapcsolataik minősége vetíti előre nagyobb biztonsággal. Azokból lettek ugyanis a legelégedettebb és legegészségesebb nyolcvanévesek, akik ötvenéves korukban a legelégedettebbek voltak az emberi kapcsolataikkal. Sőt. A kutatásból az is kiderült, hogy a jó emberi kapcsolatok még a fájdalmakat is csökkentik, legalábbis elviselhetőbbé teszik. A vizsgálatba bevont emberek egészségi állapota idős korukra természetesen romlott. De az ehhez kapcsolódó fájdalmakat és kényelmetlenségeket is derűvel tudták viselni azok, akiknek tartalmas emberi kapcsolataik voltak, akik mellett volt olyan valaki, akire számíthattak.
Emberi kapcsolatok és friss elme
Tudjuk, hogy az életkor előrehaladtával elkerülhetetlen, hogy az ember gondolkodása kissé meglassuljon, hogy a memóriája már ne legyen olyan friss, mint fiatalabb korában, mégis rendre látunk olyan időseket, akik 80, sőt 90 éves korukban is birtokában vannak szellemi frissességüknek. Az ő titkuk nemcsak elméjük folyamatos pallérozása (olvasással, rejtvényfejtéssel, hobbijuk gyakorlásával), de társas kapcsolataik minősége is. A kutatásban ugyanis egyértelmű összefüggés mutatkozott a memóriahanyatlás és a rossz vagy hiányzó társas kapcsolatok között. Ha az ember tudja, hogy számíthat legalább egy vagy több másik emberre (akkor is, ha mint a kutatásban részt vevő egy-egy idős pár esetében, gyakoriak a kisebb nézeteltérések), segít megelőzni a memória hanyatlását is.
És mit tegyünk mi?
Hogy mit viszünk magunkkal mindebből 20-30-40 vagy 50 évesen, csak rajtunk múlik. Az, hogy az emberi kapcsolatok fontosak, nem vadonatúj információ, a kísérlet csak megerősítette, amit régóta tudunk: sokkal nagyobb szerepet kellene szánnunk társas kapcsolataink ápolásának. Hogy miért nem tesszük meg mégsem? Talán azért, mert ez munkás, néha akár kényelmetlen feladat, mert empátiát és türelmet, sokszor kompromisszumokat és sok időt igényelhet. És hogy miért tegyük meg mégis? Ne csak azért, mert saját testi, lelki és szellemi egészségünket védjük vele és mert ez segíthet hosszabban és boldogan élni, de azért is, mert ezzel másokat is egészséghez és boldogsághoz segíthetünk. Most, hogy tudjuk, mindez milyen óriási különbséget jelenthet, itt az ideje felhívni a messzire sodródott régi barátot, nyitni egy családtag felé, akivel talán csak egy félreértés miatt feneklett meg a kapcsolatunk, és mérlegre tenni meglévő kapcsolataink minőségét.
A Harvard pszichológiaprofesszora Mark Twain idézetével zárja előadását:
„Az élet olyan rövid, hogy nincs benne idő veszekedésre, bocsánatkérésre, megbánásra, számonkérésre. Csak a szeretetre van idő, és ha szabad így kifejezni magam, csak egy pillanat van rá.”
