Képzeld el, hogy országod kormánya úgy dönt, mostantól nemkívánatos vagy a vallásod, a bőröd színe, az etnikumod vagy a politikai nézeteid miatt. A következő lépésben egy koncentrációs táborban találod magad, ahol a gyerekeket, az öregeket és a betegeket azonnal kivégzik. Mindenedet elkobozzák, a karodra egy azonosító számot tetoválnak: ez az új identitásod. Mindennap rabszolgaként dolgoztatnak, miközben az étel épp csak egy morzsányival több, mint amennyitől éhen halnál. Körülötted sokan meghalnak, hozzád hasonlóan azonban néhányan túlélik ezt az évekig tartó borzalmat.
A Lengyelország területén lévő auschwitzi lágerben másfél millió ember halt meg a nácik embertelen brutalitásának következtében, ahogy tucatnyi nemzet milliónyi szülötte hasonló táborokban Európa-szerte.
Az áldozatok egy részével nem annyira a táplálékhiány vagy a túl sok munka végzett, sokkal inkább a pszichés állapotuk volt a haláluk oka: az, hogy a múltban kerestek menedéket a jelen rettenete elől, ahelyett, hogy a jövőre koncentráltak volna. A túlélők viszont kifejlesztettek magukban egy afféle „tragikus optimizmust”: a tábori élet mindennapjainak nehézségeit átfogalmazták magukban mint lehetőséget a spirituális fejlődésre, és mint próbatételt a belső erejük megtapasztalására. Ahelyett, hogy az emlékeikbe kapaszkodtak volna, ők a jelen nyújtotta lehetőségekre fókuszáltak, ami segítette őket a jövőbeni célok realizálásában.
A fenti sorok egy fiatal pszichiáter személyes élményeiből táplálkoznak, aki megpróbálta megérteni, miben rejlik a különbség azoknak a rabtársainak a mentalitása, akik feladták és meghaltak, illetve azoké között, akik új értelmet tudtak találni az életüknek. Szabadulása után Viktor E. Frankl bécsi pszichiáter annak a megfigyelésének szentelte életét, miszerint azok a foglyok találták meg legnagyobb valószínűséggel a túléléshez szükséges erőt, akik még láttak valamilyen értelmet az életükben.
Frankl élete dióhéjban
Viktor E. Frankl (1905–1997) Bécsben született zsidó család gyermekeként, és már fiatal gimnazistaként komolyan foglalkoztatta a pszichológia, a filozófia, és különösen ezek kapcsolata. Később, a Bécsi Egyetem orvostanhallgatójaként személyes elkötelezettséggel ifjúsági tanácsadói helyeket hozott létre, amelyek feladata mindenekelőtt a fiatalok öngyilkosságának megakadályozása volt. (Különösen a bizonyítványosztás idején nőtt meg az öngyilkosok száma, de miután Frankl kezdeményezett egy prevenciós programot, ezzel valóban sikerült elérni, hogy ennek kapcsán 1931 nyarán egyetlen öngyilkosság sem volt a diákság körében.)
Frankl a Bécsi Egyetem neurológia- és pszichiátraprofesszoraként és a Bécsi Neurológiai Poliklinika vezetőjeként is legfőképpen a depresszió és az öngyilkosság kérdésével foglalkozott. Személyesen ismerte Sigmund Freudot, a pszichoanalitikus iskola atyját és Alfred Adlert, az individuálpszichológia mélylélektani irányzatának megalapítóját.
1942 őszén feleségével és szüleivel együtt a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták, egy évvel később itt halt meg apja. Frankl általános orvosként dolgozott a táborban, később pedig tanácsadóként az újonnan érkezettek, valamint az öngyilkossági tendenciákat mutatók körében. 1944-ben Auschwitzba deportálták, ahol meghalt az édesanyja, majd később továbbszállították Türkheimbe. Időközben gyermekükkel várandós feleségét a Bergen-Belsenben lévő koncentrációs táborba vitték, ahol később az asszony meghalt.
Frankl 1945. április 27-én szabadult a földi pokolból, de csak néhány hónappal később térhetett vissza Bécsbe, ahol szerettei halálhírével kellett szembesülnie. A traumák okozta sokkhatás és a mély depresszióból való kigyógyulás után az orvos az egzisztencialista pszichológia központi tételeinek megfogalmazásán fáradozott, majd kidolgozta annak terápiás alkalmazhatóságát is. 1946-ban, tizenegy hónappal azután, hogy túlélte a holokausztot, Bécsben bemutatta később világhírűvé vált terápiás módszerét, a logoterápiát, amelynek középpontjában az élet alapvető értékei, az élet értelmébe vetett hit mint az életerő forrásának jelentősége áll – beleértve a szenvedést is, ami óhatatlanul hozzátartozik az ember életéhez.
Viktor Frankl koncentrációs táborbeli tapasztalatait többek között az ...és mégis mondj igent az életre, valamint Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyveiben örökítette meg – ez utóbbinak új, átdolgozott kiadása nemrég jelent meg magyar fordításban.
Értelmet találni az életben – avagy az egzisztenciaanalízis lényege
A személyiséget magyarázó egyéb pszichoterápiás irányzatoktól eltérően az egzisztencialista megközelítés erősen támaszkodik az értelem, a létezés és az élet kihívásaira adott személyes bátorság filozófiai értelmezéseire, magyarázataira. Az irányzat terápiás részének központi eleme a jövőorientáltság, szemben a pszichoanalízis múltközpontúságával, és a tanulás-kogníció alapú személyiségelméleteknek és terápiáknak inkább a jutalmazás esetlegességére irányuló jelenközpontúságával.
Az egzisztencialista pszichológusok szerint az élet értelmének keresése az elsődleges motívum minden ember számára, az élet értelmére irányuló keresés pedig mindenkinél egyedi. A kereséshez szükséges erőt Frankl „ąz élet értelmére irányuló akaratként” emlegette. Szerinte „a logoterápia lényegében egy értelemközpontú pszichoterápia”, ami a szorongást nem feltétlenül patológiás állapotként kezeli, hanem normális állapotnak tekinti, amennyiben az az egyén létezésére, az élet és a halál kérdésére irányul, melyek részei az emberi létnek.
A pszichoanalízissel ellentétben a logoterápiát nem foglalkoztatja a tudattalan. Nem a múltbeli, megváltoztathatatlan traumákra fókuszál, inkább a jövő megváltoztatását tartja szem előtt, a páciens életének értelmet és jelentést adva. Arra bátorítja az embert, hogy ismerje fel, milyen az a jövőbeli vágyott állapot, aminek az elérésében konkrét tervezéssel szeretné magát segíteni. Meggyőződése, hogy ahogy az életnek, úgy az élethez tartozó szenvedésnek is van értelme: a szenvedésben is ott rejlik a lehetőség – amennyiben szükségszerű szenvedésről van szó –, hogy valami értelmeset valósítsunk meg általa.
Életünk értelme nem kis részben éppen abban mutatkozik meg, ahogyan a kívülről ránk mért sorshoz viszonyulunk, ahogyan akkor viselkedünk, amikor már nem tudjuk alakítani a sorsot, vagy amikor az már eleve megváltoztathatatlan
– fogalmaz Frankl Az élet értelméről című könyvében, majd így érvel az életigenlés mellett:
„...ugyanolyan joggal állítható, hogy végső soron minden teljesen értelmetlen, mint ahogyan az is, hogy minden nemcsak messzemenőkig értelmes, hanem olyannyira átfogó értelme van, hogy ezt az egészre vonatkozó, mindent átfogó értelmet, már nem tudjuk megragadni, amit már csak a világ felettes értelmeként tudunk megnevezni. Ugyanolyan joggal lehet tehát érvelni a világ teljes értelmetlensége, mint az egész világot betöltő értelem mellett. (...) A döntés, amiről itt szó van, a logika felől közelítve megalapozatlan, sőt semmilyen alapja nincs – a semmi az alapja. E döntés kapcsán a semmi szakadéka fölött lebegünk, miközben a felettes értelem horizontja húzódik fölöttünk. Nem a logika törvényére alapozva, hanem saját léte mélységéből kiindulva hozhatja meg az ember ezt a döntést, csak annak alapján kötelezheti el magát az egyik vagy a másik lehetőség mellett. Egyvalami azonban biztos, ha az ember a végső értelembe, a felettes értelembe vetett hit mellett dönt, akkor ez a hit, mint minden más hit is, alkotóerőt kölcsönöz neki. Mert a hit nem csak annyit tesz, hogy hiszünk hitünk tárgyának valóságosságában – ennél többet, lényegesen többet jelent: valósággá teszi azt, amiben hisz. Ezért elmondhatjuk, hogy az egyik elgondolási lehetőség elfogadása túlmutat önmagán – egy pusztán elgondolható lehetőség valósággá válását jelenti.”
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Ismerd meg önmagad!
Rohanó életformánkból adódóan sokaknak nincs alkalma „találkozni önmagával”, azaz megismerni önmagát, vagy adott esetben tudatosan kerüli ezeket az alkalmakat, hiszen az önmagunkkal való találkozás sokszor kellemetlen, fájdalmas, sőt egyenesen elviselhetetlen lehet. Viktor E. Frankl munkásságának egyik fontos üzenete, hogy ne csak akkor szembesüljünk önmagunkkal, ha egy sorscsapás következtében minden lényegtelen „beolvadt”, értelmét vesztette, ha „a pénz, a hatalom, a hírnév megkérdőjeleződött”, vagy ha mindezeket elveszítettük. Frankl szerint az élet legfontosabb feladata abban áll, hogy belsőleg idejében helyesen viszonyuljunk az élethez. Mert azt, „aki nincs kapcsolatban saját önmagával, a sors azonban hirtelen arra kényszeríti, hogy foglalkozzon a kérdéssel, mi teszi fontossá, értékessé és értelmessé az életét, az a veszély fenyegeti, hogy krízishelyzetben apátiába süllyed”.
A másik fontos dolog, aminek tudatában kell lennünk, hogy bár az élet különféle helyzetekbe sodor bennünket, saját döntésünk, hogy ezekre miként reagálunk. Frankl logoterápiájának célja ennek a döntési szabadságnak a megélése, mert ha ezzel tisztában vagyunk, megérthetjük saját, személyes célunkat is.
Ki vagyok én? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az élet értelme? Az emberek évezredek óta vitáznak a lét értelméről, így hát Frankl gondolatai mindig, minden körülmények között aktuálisak. Egy olyan korban azonban, amelyben az ember minden idealizmusból kényszerűen kiábrándult, amelyet a fenyegető gazdasági válság, a tömegpusztító fegyverek és a mesterséges intelligencia térhódítása miatti zavarodottság, irányvesztettség, a kétségbeesés és a közelgő végzet érzése itat át, már nemcsak egyéni, hanem globális szinten is érdemes lenne választ találni arra a kérdésre: Hová tartunk?
