Az elég nyilvánvaló, hogy az, aki képes 50-100-200 kilométereket lefutni, kiváló fizikai állapotban van. De az ultrafutás terhelése nem csupán fizikai, szerintem legalább annyira mentális is. Valami belső erőnek kell lenni ott, ami képessé tesz arra, hogy túllépj a monotonitáson, a fájdalmon, a fáradtságon, a kínon. Ezt sejtjük, de azért teljesen biztosak nem lehetünk benne. Lehet, hogy az ultrafutók nem sokban különböznek az átlagembertől, csak valamiért jobban alkalmasak erre a hosszú távú erőfeszítésre, vagy nagyobb a monotonitástűrésük, vagy valami más ilyen „technikai” és adottságnak tekinthető dologban térnek csak el másoktól.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Ausztrál kutatók nekiveselkedtek, hogy választ kapjanak erre a kérdésre. Van-e különbség a hosszútávfutók és a többi ember között, ha a személyiséget, érzelmekkel való megküzdést, rezilienciát, vagyis lelki állóképességet nézzük?
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Gregory Roebuck és munkatársai a Monash egyetemről húsz ultrafutót és hozzájuk nemben és korban passzoló húsz másik, nem sportoló embert toboroztak a kutatásukhoz. Mindannyian számot adtak egy kérdőíven az edzési, futási szokásaikról. Majd kitöltöttek egy olyan tesztet, ami a rezilienciájuk, vagyis a stresszel való megküzdésük, lelki állóképességük szintjét mérte fel. Ebben ilyen kérdések/állítások voltak például: Változás esetén képes vagyok alkalmazkodni. Ezek után két teszt az érzelemregulációt mérte fel, vagyis azt, hogy az ember hogyan tudja kordában tartani az érzéseit, mennyire hatalmasodnak el rajta és milyen az érzelemkifejezése. Már a tesztek kitöltéséhez is extra állóképességre volt szükség minden résztvevőtől, ugyanis jött még egy 155 állításos teszt, amely a személyiségvonásokat mérte fel. Ebbe beletartozott az is, hogy hogyan érzi magát az illető, mennyire tartja magát eredményesnek vagy éppen agresszívnak és hogyan birkózik meg a stresszel.
Mi a reziliencia?
A reziliencia azt jelenti, hogy képesek vagyunk az örökösen változó elvárásokhoz, a folyamatos készenléti szükséglethez úgy alkalmazkodni, hogy optimisták és egészségesek maradunk. Megvannak azok az energiaforrásaink, amikből erőt merítünk, hogy ne gyűrjön le a stressz.
Ez a képesség csak részben velünk született, és nagyban függ attól is, hogy milyen környezetben élünk, milyen életformát és életfelfogást alakítunk ki magunknak.
Következett az érzelemregulációs gyakorlat: a résztvevőknek közömbös képeket (pl. egy kanapé) és érzelmileg felkavaró képeket mutattak (mint egy véres orvosi beavatkozás). Néha arra kérték őket, hogy reagáljanak a képekre úgy, ahogy normálisan tennék, néha meg azt kérték, hogy próbálják elfedni az érzéseiket, maradjanak közönyösek. Eközben mérték a pulzusukat, illetve a bőrön adott reakciót is, amivel arra nézve kaphattak adatot, hogy valójában mennyire érinti meg a látvány a résztvevőt.
Az eredményeket alaposan kielemezve bizony mutatkozott különbség az ultrafutók és a futás szempontjából átlagemberek között.
Van kedved megtippelni, hogy mi volt a különbség? Mielőtt tovább olvasol, itt megteheted:
Melyik állítás a leginkább igaz a kutatás eredményeire?
Több különbség is volt, de az egyik legszignifikánsabb, hogy az ultrafutók rezilienciája jobb volt, magasabb pontot kaptak ezen a teszten, mint az átlagemberek. Ezen belül is az tűnt ki, hogy ügyesebben használják azt a technikát, hogy a nehézségekre mintegy kívülről néznek rá, pozitív módon átkeretezik az eseményeket.
Kevésbé rázza meg őket az élet, és magányosabbak
A negatív képek kevésbé hatottak az ultrasportolókra. Ha rémisztő, érzelmileg felkavaró képeket mutattak nekik, a pulzusuk és a galvános bőrreflexük kevésbé volt magas, kisebb testi reakciót mutattak a negatív helyzetekre. Ugyanakkor érzéseiket pontosan ugyanúgy tudta mindkét csoport palástolni, ebben nem volt különbség.
A személyiségjegyeket vizsgálva egészen nem meglepő módon azt találták, hogy az ultrafutók introvertáltabbak és kevesebb a kapcsolódási szükségletük, mint a többieknek. A hosszú futásokkal töltött magányos órákból sejthettük, hogy ez fog kijönni, magyarázták a kutatók. Más személyiségjegyekben, és az élettel, előrejutással való elégedettségben viszont nem volt különbség.
Mi lehet az ok-okozati kapcsolat?
Az ausztrál pszichológusok konklúziója az, hogy tulajdonképpen az ultrafutók is ugyanolyan emberek, mint bárki, nem eltérő személyiségűek, csak éppen néhány dologban térnek el a többségtől – nevezetesen a rezilienciában és az érzelmek kezelésében. Ugyanakkor ennek a felmérésnek az alapján nem nyilatkoznának ok-okozati kapcsolatról. Tehát nem mondanak semmit arról, hogy akinek erősebb a rezilienciája és az érzelmei kezelésének a képessége, az válik ultrafutóvá, vagy éppen az ultrafutás fejleszti ki a jobb lelki ellenálló képességet és az érzelmek más kezelését.
Ők nem mondanak semmit, de nekem azért van egy tippem, amit nem támaszt alá kutatásom, tehát szigorúan csak véleménynek számíthat. Egy tavalyi cikkben arról írtam, hogy az ultrasportolókkal beszélgetve milyen személyes életutak és motivációk tárulnak fel, mi a közös vonás bennük. Dolores Christensen sportpszichológus azt találta, hogy ha a kínt elviseled, természetesnek tekinted, mintegy kívülről nézel rá, az vezet oda, hogy végig tudj menni egy ilyen távon. Ez az a fő technika, amit az ausztrál kutatók is találtak, ebben áll az ultrafutók jobb lelki állóképessége. Christensen kutatásából az is kiderült, hogy sok ultrasportoló a kínt, a lelki fájdalmat előbb érezte, mint hogy sportolni kezdett volna. Valamilyen életválság megoldására használták az ultrasportot, és a verseny közbeni fájdalom elviselése valahogy modellezte az élet fájdalmának viselését, könnyebbé téve, meggyógyítva azt.
Munkatársaimmal évek óta arra igyekszünk tanítani az embereket, hogy a reziliencia fejleszthető, javítható, ezáltal a szenvedés, a megélt stressz csökkenthető. Az ausztrál kutatók eredményéről így én azt gondolom, hogy az ok-okozati kapcsolat az, hogy a futás adja a technikát a nehézségek jobb elviselésére, azaz nem eleve voltak lelkileg erősebbek a futók, hanem menet közben váltak erősebbé.
