Gyerekkorunkban, a minket nevelő felnőttekkel való kapcsolatunk hatására mindannyiunkban előfeltevések alakulnak ki a dolgok működéséről, amely hiedelmeknek később nem is feltétlenül leszünk a tudatában, de ettől még hatnak ránk. Létrejön egy képünk arról, hogy mennyire vagyunk szerethetők és mire számíthatunk más emberektől. Talán azt tanuljuk meg, hogy a világ alapvetően biztonságos hely, ahol fordulhatunk a többiekhez támogatásért. Mások azonban szomorúbb tapasztalatokat hordoznak magukban ezen a téren.
Címkézés: stigmatizál, felment vagy erőt ad?
Az alábbiakban elkerülő kötődésű emberekről lesz szó: olyanokról, akiknek magas a függetlenség iránti vágya, vegyes érzéseik vannak a szoros érzelmi kötelékeket illetően, nagy a térigényük, félnek az intimitástól és gyakran nehezen élik meg vagy fejezik ki az érzéseiket. Mielőtt jobban belemegyünk a témába, érdemes egy kicsit megvizsgálnunk, hogy mi a hátránya és az előnye annak, ha erre a viselkedésmintázatra egy szakkifejezést használunk. Amikor valaki elkerülő kötődésű emberként azonosítja magát, többféle módon is reagálhat. Azt élheti meg, hogy el van rontva, selejtes, beteg, ha pedig rá használja valaki ezt a fogalmat, akkor joggal érezheti megbélyegezve magát.
Az is előfordulhat viszont, hogy ő az, aki különböző előjogokat élvez a kapcsolatban: azaz megteheti, hogy nem osztja meg az érzéseit, inkonzisztensen van jelen, nem köteleződik el – de a visszajelzéseket, a kritikákat és ezáltal a felelősséget is rendre azzal hárítja el, hogy ő semmit sem tehet, hiszen elkerülő kötődésű. Ezekben a helyzetekben sajnos meglehetősen kontraproduktív a pszichologizálás. Ugyanakkor komoly potenciál is rejlik abban, ha valaki rátalál erre a fogalomra: megérezheti, hogy nincs egyedül a nehézségeivel, illetve olyan tudást szerezhet, amelynek segítségével képes rálátni a saját működésére, és változtatni rajta, ha szeretne. Mi ebben a szellemiségben mutatjuk most be egy tapasztalati szakértő, Kathrine Meraki Mediumon megjelent cikkének főbb meglátásait.
Elkerülő vonások
Talán a függetlensége volt az, ami először elkezdett vonzani benne: hogy talpraesett, határozott, minden problémát megold. Valóban, az elkerülő kötődésű emberek gyakran gyerekkoruk óta megszokják, hogy önállónak kell lenniük, ha boldogulni akarnak. Ennek a fájó oldala az, hogy általában azt is megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak igazán: másokhoz fordulni segítségért a gyengeség jele. Vannak persze köztük olyanok, akik vágynak a kapcsolódásra, ugyanakkor nehezen viselik az érzelmi közelséget. Ez azért lehet, mert a családjukban nem volt lehetőségük begyakorolni az érzelmek kifejezését: a szüleik vagy nem figyeltek rájuk eléggé, vagy egyenesen megszégyenítették őket ezekben a helyzetekben (például rájuk szóltak, vagy kigúnyolták őket, amikor sírtak). Ezek a gyerekek megtanulták elnyomni az érzéseiket, megszokták, hogy keménynek kell lenniük. Mivel otthon nem lehetett kimutatni a szeretetet, a gyengédséget, a szomorúságot vagy más érzéseket, így a gyerekek az érzelemszabályozást sem tudták elsajátítani. Ez ahhoz vezethet, hogy az intenzív érzelmek felnőtt korukban is riasztóak a számukra, nem annyira tudnak mit kezdeni velük, így megijednek, ha valaki túl közel kerül hozzájuk.
Minél jobban erőlteted, annál rosszabb lesz
Ha egy elkerülő kötődésű emberrel vágysz érzelmi közelségre, pillanatok alatt egy csiki-csuki dinamika kellős közepén találhatod magad. Ugyanis minél jobban tapadsz rá, ő vélhetően annál inkább hátrálni fog. Ha viszont túlságosan eltávolodsz, akkor azért hajlamos lehet kinyúlni érted. Az is előfordulhat, hogy úgy alkalmazkodsz az ő nagyobb térigényéhez, hogy közben figyelmen kívül hagyod a saját intimitás iránti szükségleteidet: lábujjhegyen lépkedsz a kapcsolatban, nehogy a másik bütykére lépj, és közben reménykedsz, hogy ha elég kedvességet és türelmet mutatsz, akkor a partnered meg fog változni. Ez érzelmileg meglehetősen kimerítő helyzet, ugyanakkor a másik időnkénti elérhetetlenségéből fakadó bizonytalanság és az újraegyesülések eufóriája olyan izgalomban képes tartani, amit könnyű a szerelmi érzésekkel rokonítani.
Sok lehet a projekció
A pszichológia egyik fontos felismerése, hogy az emberek sosem helyzetekre reagálnak önmagukban, hanem arra, ahogyan egy helyzetet észlelnek, értelmeznek. Ezekbe az interpretációkba azonban sokszor a múlt elemei vegyülnek, többnyire tudattalanul. Projekciónak nevezzük azt a működésmódot, amikor a saját belső tartalmainkat vetítjük ki a másikra, és neki tulajdonítjuk azokat. Például amikor rettegünk attól, hogy a másik el fog hagyni minket, így a legapróbb rezdüléseit is az erre irányuló első lépésként azonosítjuk, felnagyítjuk őket és kiborulunk. Vagy folyamatosan az elköteleződése iránt érdeklődünk, állandóan megerősítéseket csikarunk ki belőle, ami egy idő után terhes lehet neki, és egyfajta önbeteljesítő jóslatként tényleg távolodni kezdhet tőlünk. Az elkerülő kötődésű ember, ahogyan mások is, szintén számos tudattalan védekezési mechanizmust bevethet, amelyek szabotálhatják a kapcsolatot. Falakat emel maga köré, hogy még véletlenül se kelljen hasonló fájdalmas tapasztalatokat szereznie, mint amiket a szüleivel átélt. Csak sajnos ennek az az ára, hogy gyakran ott is bántást észlel, ahonnan szeretetet kapna, és a falak, amelyeknek védelmezniük kellene őt, egyszersmind elzárják a jelentésteli kapcsolódás lehetőségétől is.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Nem a tökéletes partner fogja megmenteni
A fentiekhez hasonló tudattalan önvédelmi manőver lehet, amikor valaki elkezd a partnere hiányosságaira fókuszálni, és mondvacsinált hibákat fedez fel a viselkedésében. Egy irreális ideált gyárt helyette a fejében, akivel minden sokkal jobb lenne, a hús-vér emberek hétköznapi apró gyarlóságaiba viszont lépten-nyomon beleköt, hogy kellően távol tarthasson másokat. Meggyőzi magát, hogy a tökéletes partner meg tudná őt menteni, de ez nem igaz – már csak azért sem, mert a tökéletes partner nem létezik. Persze gyakran nehéz eldönteni, hogy az elvárásaink hol helyezkednek el az alacsony-magas skálán, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy valaki azt tanulja meg, hogy egyáltalán nem lehetnek elvárásai másokkal szemben, amit egy bántalmazó partner tovább erősíthet benne. Ezért ha kérdések merülnek fel az elvárások mértékével kapcsolatban, mindig érdemes bevonni egy (vagy több) külső szempárt: meghallgatni olyan emberek véleményét, akiknek a helyzetértékelésében megbízol.
Nem betegség, de érdemes dolgozni rajta
Fontos hangsúlyozni, hogy az elkerülő kötődés nem betegség vagy deviancia. Senkinek sem kell szégyenkeznie amiatt, ha a fenti leírások alapján magára ismer. Az is teljesen oké, ha valaki nem akar elkötelezett intim párkapcsolatban élni. A bajok inkább akkor kezdődnek, amikor az illető tényleg vágyna az érzelmi közelségre, csak nem tudja megvalósítani, mert amint megpróbál megnyílni valakinek, olyan testi élmények szállják meg, mintha egy grizzly medvével állna szemközt. Az is problémás, ha olyan kapcsolatban van, ahol tulajdonképpen kibékíthetetlenek a két fél igényei, de a helyzet átláthatatlansága, valamelyik partner manipulációi vagy más ok következtében az egyikük tartósan lemond a szükségleteiről, hogy a másik vele maradjon. Ez olyan helyzetet eredményezhet, amelyben hosszú távon jó eséllyel csak sérülni lehet. Ahhoz, hogy ezt időben fel lehessen ismerni, és szeretetben el tudjátok engedni egymást, önismeretre van szükség. Ahogyan ahhoz is, hogy egymás segítségét kérve, őszintén kommunikálva, a kapcsolat keretein belül tudjatok együtt és külön-külön is fejlődni, ha emellett döntötök.
