Így segíthetsz neki, ha tagadásban van

Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.

Rengeteg energiát igényel 

A tagadás akkor jelenik meg, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság. A személy inkább elutasítja a realitást, a homokba dugja a fejét, hogy el tudjon menekülni a pszichés fájdalom vagy distressz elől. Sokban hasonlít az elfojtáshoz, mert az egónk azokat a dolgokat rejti el előlünk, amelyekről azt gondoljuk, hogy nem tudunk megküzdeni velük. Ám a tagadás esetében nem a lelki dinamikából származó feszültségekről van szó, hanem a külvilágban szerzett tapasztalatokról. Anna Freud azt is hangsúlyozta, hogy a tagadás egy viszonylag éretlen elhárító mechanizmus, amely főleg gyermek- és kamaszkorban gyakori. Persze később is alkalmazzuk, de ahogyan a személyiségünk érik, úgy válik egyre nehezebbé számunkra, hogy a külső valósággal kapcsolatban tartósan hazudjunk magunknak. Már csak azért is, mert az öncsalás fenntartása rengeteg mentális kapacitásunkat felemészti.

A gyász természetes része

Azzal szembesülni, hogy elveszítjük a szerettünket, a párkapcsolatunkat, a munkánkat, az egészségünket vagy az álmainkat, rendkívül sokkoló tud lenni. Ilyenkor teljesen természetes első reakció a tagadás: rögtön azt gondoljuk, hogy ez nem lehet igaz, ez biztos csak valami gonosz tréfa, félreértés, hiba. Elisabeth Kübler-Ross már 1969-es könyvében, A halál és a hozzávezető útban a gyászfolyamat kezdő fázisaként írta le a tagadást. Úgy vélte, hogy a pszichés rendszerünknek szüksége van erre a típusú önvédelemre ahhoz, hogy egy kicsit összeszedje magát, és kevésbé radikális védekezési módokat dolgozzon ki a megküzdéshez. 

Persze sok múlik azon is, hogy hogyan közölnek valakivel egy rossz hírt, az illető mennyire hajlamos a hárításra, milyen korábbi tapasztalatai vannak a veszteségek kezelése terén. Az biztos, hogy minél homályosabb a közlés, annál több tér van az információ igazságtartalmának megkérdőjelezésére. Ezért szokták például javasolni, hogy súlyos diagnózisokat együttérző módon, de mégis egyszerűen, konkrétan, és lehetőleg olyan szeretett személy jelenlétében mondjanak el az orvosok, aki később tud segíteni a páciensnek az elhangzottak felidézésében. A tapasztalatok szerint a tagadáson egyébként pár óra, nap, ritkább esetben hét után a legtöbben túljutnak, hogy aztán a düh, az alkudozás, a depresszió szakaszain végighaladva eljussanak az elfogadás állapotába. 

Ő tagad, vagy te tévedsz?

Ahogyan azt Neel Burton pszichiáter kiemeli a Psychology Todayen megjelent cikkében, a tagadást sokszor nehéz felismerni, pláne nyilvánvaló bizonyítékok hiányában. Gyakorlatilag bármire rá lehet fogni, hogy a személy tagadásban van, ha nem osztja a róla kialakult véleményünket. Ennek klasszikus – és meglehetősen aggályos! – esete, amikor valakit a szexuális irányultságáról vagy a nemi identitásáról akarnak mások meggyőzni. Minél jobban hangsúlyozza az ellenkezőjét, a környezetében lévők annál biztosabbak lesznek a saját igazukban. 

Fontos belátni azonban, hogy egyrészt lehet, hogy tévedünk, másrészt ezzel a magatartásunkkal semmiképp sem segítünk az illetőnek. A szexuális irányultságát és a nemi identitását mindenki maga határozza meg – azt kívülről kétségbe vonni rendkívül tiszteletlen és bántó. Ha támogatni szeretnéd a tudatosodásban, akkor a legtöbb, amit tehetsz, hogy elfogadó közeget teremtesz, amelyben lehetősége van átdolgozni az előítéleteit. Ez akkor is jól jön neki, ha később azonosul ezekkel az identitásokkal, de akkor is, ha nem. Mesélj az LMBTQIA-barátaidról, filmélményeidről, járj el programokra, tüntetésekre, és ajánld fel, hogy ő is csatlakozhat hozzád. 

Ezekre a jelekre érdemes figyelni

Chelsey Flood, a Medium egyik szerzője a függőségek felől közelíti meg a tagadás témáját. Az addikciós nehézségek esetében is megfigyelhető, hogy a személy még akkor sem ismeri el a szerhasználata vagy a viselkedése problémás voltát, amikor már szinte romokban hever az élete: az emberi kapcsolatai, az egészsége, a munkája is megsínylette a káros szokás fenntartását. Flood szerint azért érdemes tisztában lennünk a tagadás megnyilvánulási formáival, mert így könnyebben vehetjük észre a saját hárításainkat, illetve nagyobb eséllyel tudunk hatékonyan rámutatni másokéra. Jellemzők lehetnek az alábbiak:

• Kivételesség: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok a törvényszerűségek, amelyek az emberek túlnyomó többségére igazak, ránk nem vonatkoznak. Évtizedek óta dohányzunk kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a mi tüdőnk egészséges marad. Egyedül is iszunk, időnként délelőtt is, minden nap, de mi egyáltalán nem függünk az alkoholtól. 
• Önigazolás: „mindenki ezt csinálja”, „megérdemlem”, „nem is olyan drága”, „le tudnék mondani róla, ha akarnék”. Ismerős mondatok? Akiben valaha felmerült, hogy egy ártalmas szenvedélyéről le kellene mondania, valószínűleg már jó pár elméletet gyártott, hogy megnyugtassa magát, és minden maradjon a régiben. 
• Bagatellizálás: gyakran előfordul az is, hogy az illető minimalizálja a függőség okozta negatív következményeket, illetve lefelé történő összehasonlítást alkalmaz. Ez azt jelenti, hogy olyan személlyel veti össze a helyzetét, aki nála nagyobb bajban van. Például azt mondja, hogy lehet, hogy minden este megiszik 3-4 sört, de legalább nem olyan, mint XY, aki már délelőtt is piál. Vagy elismeri, hogy nehezen tartja a kontrollt az itallal, de legalább nem drogozik. 
• Felejtés: az addikciók ismérve, hogy a személy kezéből kicsúszik az irányítás. Másnaposan például megfogadja, hogy soha többé nem iszik, aztán pár óra múlva teljesen be van állva. Amikor kísértésbe esik, mintha egy csapásra elfelejtené a szer vagy a viselkedés hátulütőit, csak az élvezeti része lebeg a szeme előtt, minden más törlődik. Ennek megelőzése céljából is fontos, hogy a függőségre hajlamos emberek az identitásuk részévé tegyék a problémájukat. Ha kimondod, hogy függő vagy, ez magadat és másokat is emlékeztet arra, hogy mennyi problémát jelentene, ha ismét elkezdenél valamit. 
• Szelektív észlelés: akkor is érdemes gyanakodni a tagadásra, amikor valakinek alapinformációkat illetően vannak komoly vakfoltok a tudásában. Ilyenkor félő, hogy a személy tudatosan vagy tudattalanul igyekszik kizárni azokat az ingereket, amelyek például a káros egészségügyi következményekre hívják fel a figyelmet. Hiába van rajta minden cigis dobozon, hogy mi történhet veled, ha dohányzol, az ember beteszi egy tokba a pakkot, hátradől, és vígan rágyújt. 

Csak a mai nap

A viselkedésváltozás egyik kulcsa, hogy apró lépésekben érdemes elkezdeni. Ha azt mondod valakinek, hogy soha többé egy korty alkoholt sem kellene innia, vagy egész életében nem szívhat el egy szál cigarettát sem, az rendkívül nyomasztó lehet a számára. Nemhiába lett az anonim alkoholisták egyik jelmondata, hogy „csak a mai nap”. Mindig az előtted álló, jól belátható célokra érdemes fókuszálni. Ha arra gondolsz, hogy valamit soha nem lehet csinálni, akkor ez a gondolat könnyen összenyomhat, és adott esetben akkora stresszt kelt benned, hogy rögtön tagadásba, illetve a függőségedbe menekülsz. Ehhez hasonlóan, ha valaki nem hajlandó tudomást venni a pszichés problémáiról, akkor is arra érdemes rávenni, hogy csak egy kicsi esélyt adjon a pszichológusnak: menjen el, és tegyen egy próbát. Arról pedig, hogy mivel tudja a család támogatni a szenvedélybeteg hozzátartozót, ebben a korábbi cikkünkben olvashatsz bővebben.  

Érdekelnek más elhárító mechanizmusok? 

Az emberi elme olyan, mint egy jéghegy. Így vélekedett Sigmund Freud a 19. század második felében, aki szerint a gondolataink, emlékeink, vágyaink csupán töredéke érhető el a tudatos működésünk számára: a belső tartalmaink jelentős része viszont a felszín alatt, a tudattalan mélységeiben lappang. Bár nem ismerjük ezeket a késztetéseinket, attól még erőteljesen hatnak az életünkre. Mihez kezdjünk velük? Sorozatunk első részében az elfojtásról olvashatsz.