Traumák túlélői gyakran hiszik magukat lustának. Pedig mennyire nem azok!

Lili kisétál a konyhába, hogy sajtos melegszendvicset készítsen magának. Ahogy reszeli a sajtot, eszébe jut a múlt heti eset, amikor saját készítésű lángossal várta vacsorára a barátnőit. Mennyire figyelmetlen volt! Hiszen tudja, hogy Bea fogyókúrázik, hogy ehetett volna lángost? Szegény Bea, milyen szomorú volt... Ő, Lili meg milyen egy barát!? Hát vacak barát. Még erre sem figyel. Csoda, hogy egyáltalán szóba áll még vele valaki. A múltkor is milyen hülyeséget mondott a meetingen? Pedig azt is tudnia kellett volna. Meg egyébként neki is salátát kéne ennie, nem sajtos szendvicset. Miért nem képes arra, hogy kicsit is egészségesen éljen? És a gondolatok csak mennek, körbe-körbe, ebben a szellemben, pedig egy nyugodt és triviális szendvicskészítésnek indult a dolog. Érzelmileg ugyanabban a gödörben van, ahol egész gyerekkorában, ahogy narcisztikus apja mindenért őt okolta és megszégyenítette.

A traumák túlélői gyakran vádolják magukat azzal, hogy lusták, hogy nem elég produktívak. Hamar kifáradnak. Ahogy Vicky Peterson a The Mighty-n írja, az agyuk aztán messze van a lustától! Sőt túlhajszolt. A stresszért felelős agyterületek megnövekedtek náluk, és hamar kialakul a stresszreakció. Állandó készültségben vannak, és az emocionális flashbackeket nehéz megkülönböztetni az aktuális érzésektől. Egy egyszerű helyzet előhívhatja, és elő is hívja ugyanazokat a negatív és rettentő fájdalmas válaszokat, gondolatokat és érzéseket, amiket a trauma váltott ki bennük. Rengeteg oda nem vágó gondolat, fájdalmas negatív érzés, félelem, szorongás jelenik meg az élet hétköznapi dolgait intézve. Olyan dolgokkal vádolják magukat, amikben egyáltalán nem hibásak. Rendszeresen képesek öt-tíz-harminc évvel ezelőtti dolgokért újra és újra szégyenkezni. Sokszor ezeket a gondolatokat nehéz leállítani, és szándékos elnyomásuk is rengeteg energiába kerül, így rettentően ki tudnak merülni. Nem arról van szó, hogy ne tudnák ők, hogy ezt nem kéne csinálni. Pontosan tudják, hogy semmi szükség ezekre a gondolatokra, érzésekre, a túlzott stresszre, csak éppen nem tudnak vele mit kezdeni. Sajnos a tudatos parancs, hogy ne gondolj ilyenekre, nem működik. Így aztán a látszólag nyugodt vagy kevéssé aktív ember hatalmas agyi tevékenységet végezhet. Ezért nagyon könnyen utoléri őket a lelki és szellemi kifáradás, a kiégés is.

Vegyük például Robit. Osztályvezető egy szupermarketben. 35 éves, egyedül él. Egy éve felismerte, hogy az élete teljesen üres, csak a munka van benne, alig jár el valahova, mindenbe belefásult. Kiégés. Elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább, keresett egy pszichológust. Elkezdett járni hozzá, és a segítségével egy csomó pozitív változás történt: sikerült a munkaidejét napi tíz órára leszorítania, visszatért a repülőmodellezéshez, amit még gimiben hagyott abba, és heti háromszor lejárt edzeni. Jobban érezte magát. Közben a pszichológussal már oda jutottak, hogy előjött sok gyerekkori emléke. Hogy a nagyanyja mennyit bántotta, ütötte. Hogy állandóan semmirekellőnek és lustának nevezte. Hogy megszégyenítette a barátai előtt. Nevetséges, gondolta először. Már rég túl kéne ezen lennem. Egy 50 kilós öregasszonyról beszélünk. De nem volt túl, és egyre világosabb lett számára, hogy szembe kell néznie a gyerekkori traumáival, amit szégyenszemre a nagymamájától szenvedett el.

Egy különösen felkavaró ülés után – Robi férfi létére sírt, mint egy gyerek – jött a karácsonyi dömping az áruházban. Rengeteget kellett dolgoznia. Először az edzés maradt el, majd a repülőit dobálta be a szekrénybe. Persze a következő találkozót is le kellett mondania a pszichológussal. Most márciusban még ugyanez a helyzet. Napi 12 óra, és még egy kicsi otthon. Pénteken bennmaradt éjszakára, hogy segítsen az embereknek átrendezni a polcokat, látszott, hogy képtelenek lennének a másnapi határidőre elkészülni. Reggel öt felé járt, amikor olyan rosszul fogott meg egy dobozt, hogy kificamította a csuklóját. Most nem tudja használni a jobb kezét vagy egy hétig. Arra gondol, visszamegy a pszichológushoz.

Vicky Peterson azt írja, és hajlamos vagyok egyetérteni vele, hogy a traumák, abuzív gyerekkor, narcisztikus partner, érzelmi vagy testi erőszak túlélőinek legfontosabb prioritása az kéne, hogy legyen, hogy feldolgozzák a velük történteket. Agyuk, érzelmi világuk, testük stresszre adott válaszai nem enyhülnek addig, amíg ez meg nem történik. Számukra ez a legfontosabb előmenetel, ez teszi lehetővé, hogy teljesítsenek az élet más területein, hogy békében éljenek önmagukkal, és jól működjenek a kapcsolataik. Sokan gondolják azt, hogy ha belemerülnek a munkába, elterelik a figyelmüket, nem hagynak időt maguknak üresjáratokra, akkor a fájdalom előbb-utóbb eltűnik. Vagy legalábbis pillanatnyilag nem jön elő. Mint a fenti Robi is. Ez azonban csak tüneti kezelés, ráadásul az előbb leírt felfokozott gondolati, agyi működéssel, az erre pluszban rálapátolt munkával, fizikai és egyéb elfoglaltsággal annyira túlterhelik magukat, hogy törvényszerűen jön a teljes kimerülés. Ekkor pedig rögtön lustának, alkalmatlannak találhatják magukat. Ezt az ördögi kört azzal lehet megszüntetni, ha megengedik maguknak az üresjáratokat, és még ha fájdalmas is, elismernek és pozitívan fogadnak minden erőfeszítést, amit agyuk a gyógyulás érdekében tesz.