Ezért vagy ennyire kimerülve a videomeetingektől

Mostanra, a koronavírus-járvány okozta kényszerű otthon maradás miatt legtöbbünk rutinos video-meetingelővé vált. Azt láttam, hogy néhány nap leforgása alatt profin kezelünk olyan platformokat és programokat, amiknek korábban a nevét sem hallottuk. És nemcsak azok, akik home office-ba vonultak. Nagymamák lógnak a hangoutson, gyerekek röhigcsélnek messengercsoportokban és izzadnak Zoom-órákon. De a téma leginkább mégis az otthonról, virtuális platformokon dolgozókat érinti. Aki napi pár ilyen megbeszélést végigül, hihetetlenül leszívottnak érezheti magát. Én legalábbis kelekótya zombiként szoktam pár óra virtuális megbeszélés után kóvályogni a lakásban. Nem csak én tapasztalom ezt, trénerkollégáim is hamar észlelték, hogy három óra virtuális tréning kerül nagyjából annyi mentális energiába, mint normál üzemmódban egy nap. Cikkek is születtek ebben a témában, amelyekben pszichológusok és egyéb szakemberek mutatják meg, hogy milyen okok húzódnak a videós megbeszélésektől való kifáradás hátterében.

A másik hiányának állandó jelenléte

Dr. Jacob Meiring holland „narratív teológus” mutatta be blogjában a „másik ember hiányának a jelenlétét”, ami szükségszerűen létrejön ezeken a videókonferenciákon. A gondolat eredetileg Gianpiero Petriglieri vezetésfejlesztőé, aki rámutatott, hogy a másokkal való megbeszéléseinken egyáltalán nem csak az agyunk vesz részt. Mai, a gondolatokra és az akaratra fókuszáló világunkban a testünk kissé háttérbe szorul, maximum az edzéseken szentelünk neki figyelmet. Pedig azért itt van velünk a testünk is mindig, és például a más emberekkel való interakciókban, beszélgetésekben ugyanúgy részt vesz. Érezzük a másik embert, ráhangolódunk a testünkkel is, lekövetjük a mozdulatait anélkül, hogy tudatában lennénk. Lelki jóllétünkhöz éppoly fontos az ölelés, az érintés, mint bármi más.

Most ez az érintés nincs, legalábbis a velünk együtt lakókon kívül még egy kézfogás sem nagyon fér bele, és vagyunk sokan, akik alig látunk élőben más embereket heteken át. A videós találkozás némileg pótolja ezt, látjuk a másikat, beszélünk vele. Agyunk ki is adja a parancsot, hogy tekintsük úgy ezt a helyzetet, hogy „együtt vagyunk vele". A testünk viszont nem érzékel semmit a másikból, hiszen igazából kilométerekre van tőlünk. Ez a disszonancia kimerítő. Azzal még elboldogulnánk, hogy nincs itt a másik, de hogy azt mondjuk, hogy itt van, és közben mégsem – na ez energiába kerül. „Könnyebb elviselnünk a másik jelenlétét vagy a másik hiányát, mint a hiányának állandó jelenlétét” – mondja Petriglieri. Ezért Meiring azt is javasolja, hogy ha csak egy emberrel beszélnénk, például egy barátunkkal, és intimebb beszélgetést folytatnánk, akkor a videó helyett válasszuk inkább a telefont.

Annyira figyelünk, hogy szét is esünk tőle

A másik dolog, hogy mivel a vizuális érzékeinken kívül másra nem hagyatkozhatunk a videó-megbeszéléseken, ezért a szemünkkel roppant mód figyelünk. És egy olyan felületen, ahol egyszerre látjuk 6-10-20 beszélgetőpartnerünket, tombolnak a vizuális ingerek. Egy normális megbeszélésen nem látnánk minden ember arcát közelről. Éppen azt néznénk, aki beszél, vagy aki szemben ül velünk. Most meg nem csupán mindegyikük arcát látjuk, de a szobája berendezését, a macskáját és a háttérben kávét főző férjét is. Az arcokat azért figyeljük, hogy pótoljuk a többi kieső inger miatti hiányérzetet, a hátteret meg azért, mert mégis milyen érdekes bepillantást nyerni valakinek a személyes terébe. Agyunk tobzódik a látvány feldolgozásában, miközben lelkiismeretes módon még a meeting témájára is igyekszünk figyelmet fordítani. Ettől aztán egészen hamar lemerülünk és – testünk kímélése szempontjából jobb esetben – lefagyunk, mint ahogy ezt a Zoom is megteszi nemritkán. Kibámulunk az ablakon, majd azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mi hangzott el az elmúlt öt percben. Rosszabb esetben viszont:

Bekapcsol a multitasking

Felugrik egy csetablak. Vagy figyelmünk szakadozásából arra következtetünk, hogy nem is érdekes a megbeszélés. A pillanat éppen alkalmasnak tűnik írni egy e-mailt, vagy ránézni a Decathlonra, hogy engedi-e végre, hogy megrendeljük a roppant fontossá vált húzódzkodó rudat. Ha, továbbra is lelkiismeretesen fél füllel hallgatva a megbeszélést, egyéb tevékenységekbe fogunk közben, akkor nyilvánvalóan még jobban kimerítjük magunkat.

Hogyan vegyünk részt ezeken az online megbeszéléseken, hogy ne szívják el az energiáinkat?

Steven Hickman, a Center for Mindful Self-Compassion igazgatója a következőket ajánlja:

1. Adj magadnak pár pillanatot, mielőtt a Start gombot megnyomod

Leülsz a géphez, kezdődik a megbeszélés, de mielőtt belépnél, ülj ott egy kicsit, vegyél mély levegőt, tedd helyre az agyadban, hogy hol vagy és mit fogsz most csinálni. Ez a figyelmed fókuszálásában is segít. Ha csak úgy beesel egy online meetingre, akkor könnyebben bekapcsol ez a leszívó hatás.

2. Szánj időt arra, hogy mindenkit egyesével „üdvözölsz”, aki a szobában van

Ezt úgy kell érteni, hogy mielőtt igazán belevágsz a témára való figyelésbe, nézz meg mindenkit külön, aki jelen van, és adj időt magadnak arra, hogy kialakuljon róla egy benyomás. Figyeld meg, hogy milyen hatást tesz rád – persze csak akkor, ha nem rengetegen vesznek részt a megbeszélésen.

3. Használj speaker view-t

A Zoomban például lehet galériamódban nézni a képet és speaker view-ban. Ez utóbbinál csak az éppen beszélőt látod. Kíméli az energiádat, ha így nézed a meetinget, és ez sokkal jobban hasonlít ahhoz a valós élményhez is, mint ha egy tárgyalóasztalnál ülnétek.

4. Állj ellen a multitaskingnak

Ne azért ne csinálj közben mást, mert olyan rendesen kell figyelned, mint egy elsősnek az iskolában a tanító néni szerint, hanem mert nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy még jobban kifárasztod magad. Néha pedig tudatosan enyhíts a fókuszon, pihenj. Nézz ki a monitor felett az ablakon, vagy tekints a képernyőre bambán, képként befogadva a résztvevők arcának színes mintázatát.

5. Tarts szünetet a megbeszélések között

Eleve tervezz be tíz-tizenöt perc szünetet, amikor kiállsz az erkélyre, elmész a mosdóba, vagy csinálsz egy kávét magadnak. Erre most nagyobb szükség van, mint egyébként, éppen a fentiek miatt.

Az utolsó pedig az, ami manapság mindennel kapcsolatban elmondható: legyél türelmes magaddal. Lássuk be, a jelen technológiával azért mégis jobb egy ilyen nehéz helyzetben, mint ha ez sem lenne. Jó, hogy valamennyire megy az élet tovább, jó, hogy ilyenformán tudjuk pótolni kicsit a találkozás hiányát. Hickman szerint érdemes fejben tartani az előnyöket is, például hogy elég csak felül szalonképesen felöltözni, hogy élvezheted közben, hogy a kutyád a lábfejedre hajtott fejjel szuszog, és hogy a sokat beszélő és magát észre nem vevő kollégát egyszerűen kivághatod a meetingről technikai problémára hivatkozva. Csak legyél tudatában a nehézségeknek is, és ne várj olyat magadtól, amire nincs kalibrálva az emberi psziché.