Kinek, mikor és hogyan mondjunk el egy traumát?

Ha egy barátod vagy rokonod súlyos, traumatikus élményen ment keresztül, zavarban lehetsz, hogy miként segíts neki. Az egyik stratégia a hallgatás szokott lenni. Sok túlélő meséli, hogy korábbi kapcsolatai meglazultak, az emberek mintha kerülni kezdték volna. Emögött általában az húzódik meg, hogy a környezetében lévők nem tudják, mit mondhatnának. Azzal tisztában vannak, hogy nem lehet piszlicsáré napi ügyekkel jönni egy súlyos baleset vagy erőszakos cselekmény átélőjének, de félnek attól, hogy rosszul hatna rájuk is, ha közelebb merészkednének a témához. Esetleg attól tartanak, hogy a másik tolakodásnak venné az érdeklődést – ami lehetséges –, így inkább elkerülik a túlélővel való találkozást.

Az is elő szokott fordulni, hogy tapintatosan, nyomulósan, esetleg a kibeszélés fontosságáról pszichologizálva biztatják a túlélőt a vele történtek elmesélésére, érzései megosztására. Ha azonban ő erre még nem áll készen vagy nem bízik abban, hogy értő meghallgatásban fog részesülni, akkor inzultusnak veheti az ilyen jellegű érdeklődést, ez pedig konfliktusokhoz, illetve lelkiállapotának további romlásához vezethet.

Egy traumatikus esemény túlélőjével kapcsolatban a legtöbb, amit tehetsz, ha jelzed, mellette állsz, és ha úgy érzi, akkor készen állsz rá, hogy meghallgasd. Ez utóbbit persze csak akkor érdemes jelezni neki, ha igaz: ha tényleg el fogod bírni, amit hallhatsz. A sürgetés semmire sem jó, és neked is el kell fogadnod, hogy ez nem olyan, amit egy beszélgetés meg fog oldani.

Ha te magad vagy egy trauma túlélője, akkor érdemes látnod, hogy az esemény elmondása hogyan és milyen körülmények között segíthet. Fontos megjegyezni, hogy az itt felsorolt tapasztalatok egy-egy traumatikus eseménynél igazak, huzamosabb ideig fennálló traumáknál viszont (gyerekkori bántalmazás vagy háborúból eredő poszttraumás stresszzavar) más módszerek vezethetnek javuláshoz.

1. Csökken a szégyenérzet

Ha egy traumatikus eseményt titokként sokáig magában őriz valaki, akkor erősödik az érzés, hogy szégyellnivaló van benne, sőt még inkább az, hogy az ember magát szégyellheti, amiért ilyesmi megtörtént vele. Hihetjük, hogy mások lenéznek majd minket emiatt.

Ha viszont elmondod a dolgot, és támogató meghallgatást tapasztalsz, akkor kiderül, hogy nincs titkolnivalód. Még az ember tartása is megváltozhat azután, hogy kiadta magából, ami fájt: az alanyok sokszor szó szerint emeltebb fővel járnak.

Hogyan hallgasd ennek érdekében?

Ez egyértelmű: nyitottan, ítélkezés nélkül. Ha olyan ember vagy, akinek mindig van egy-két ötlete, hogy mi lehet a megoldás egy problémára, akkor különösen fegyelmezd magad! Nincs itt szükség semmi „miért nem…?”, „és mi lett volna, ha…?” ötletre. Ha azt gondolod, hogy pontosan látod, mit kellett volna tenni, akkor dicsérd meg magad, hogy jó ötleteid vannak, de tartsd magadban! Véleményedet ne oszd meg, és ne szörnyülködj! Egyszerű jelenléteddel azt értelmezd csak, amit a túlélő mesél neked, semmi többet.

2. Az esemény kapcsán megszületett ártó gondolatok a helyükre kerülnek

Sokaknak nagyon megváltozik a gondolkodása egy traumatikus esemény után önmagáról, a többi emberről vagy a világról. Ezek általában erősen negatív gondolatok, amelyek nem támogatják a gyógyulást. Gondolhatja például azt valaki, hogy ő a gyenge, amiért ez megtörténhetett vele.

Pusztán a történet elmondása segíthet átkeretezni az ilyen ártalmas és negatív gondolatokat, például kiderülhet, hogy az elszenvedő nem áldozattípus, nem miatta történt az egész, hanem egyszerűen az események így alakultak.

Hogyan hallgasd ennek érdekében?

Az a tapasztalat, hogy önmagában az esemény történetté formálása segít megszabadulni a káros és téves gondolatok egy részétől. Nincs arra szükség, hogy mélyebben elemezzük, hogy miért alapul hamis előfeltevéseken a gondolat, és arra sem, hogy a meghallgató rámutasson a gondolkodás logikai bukfenceire. Nyitott kérdéseket érdemes feltenni, hogy minél világosabban látszódjon az események fonala, a (nem létező) cselekvési lehetőségek. A túlélő már önmagában elintézi, hogy mely gondolatokat enged el, miket tart meg továbbra is.

3. Az emlékek nem lesznek annyira felzaklatóak

A trauma emlékei, ha nincsenek feldolgozva, akkor sűrűn betörhetnek a tudatba, sokszor egészen váratlan helyzetekben, kontrollálhatatlanul. Ilyenkor előjönnek a hozzájuk kapcsolódó negatív érzések, rosszullétek, flashbackek. Az emlékek erejét és hatását az életünkre a trauma feldolgozása veheti el.

Ez ellentmondásos érzés lehet, mert olykor annyira elviselhetetlen az emlék, hogy az ember úgy érzi, ha beszél róla, az még rosszabb, azt nem bírja majd. A tapasztalat viszont ezzel ellentétes: ha strukturáltan elmondjuk, mi történt, akkor általában csökken az emlékhez kapcsolódó erős érzelem és az emlékbetörések is.

4. Megérezheted az erődet

Sokan azt érzik, hogy az esemény legyengítette őket, kisebb zajokra is összerezzennek, olyan dolgoktól kerülnek stresszes állapotba, amik korábban nem okoztak stresszt. Az elmesélés során – akár terapeuta segítségével – megérthetik, hogy teljesen természetes, ha az idegrendszerük magasabb készültségi fokra kapcsolt. Ugyanakkor már az a bátorság, amivel belevágnak a történetük elmesélésébe, hozzájárulhat ahhoz, hogy erősebbnek érezzék magukat. Hiszen az emlék felidézéséhez rengeteg erő kell.

Sokan számolnak be arról, hogy azzal, hogy ezen keresztülmentek, már sokkal több mindennel szembe tudnak nézni, a feldolgozás során megnő az erejük. Ahogy tanúja vagy a saját erődnek, amellyel elmeséled a történetet, megtapasztalhatod, hogy nem csupán erősebb lettél, de teljes is vagy.

5. A trauma emléke szervezettebb lesz

A feldolgozatlan traumák sokszor nem egy sztoriként élnek tovább bennünk, hanem egymástól elkülönült, töredezett emléknyomokként. Ez még az agyműködésen is látható: más agyterületeket aktiválnak a feldolgozatlan traumák. Ha elmondjuk az eseményt, az egy történetté válik, aminek van eleje, közepe, vége. A történetté formálás segít az értelmezésben, és az ilyen emlék kevésbé fenyegető.

6. Segít értelmet találni neki

A traumatikus események elviselésének egyik legfontosabb eszköze, ha az ember valamilyen módon értelmet talál bennük. Ha fel tudja használni ezeket a fájdalmas tapasztalatokat a jövőben a saját céljaira, a saját fejlődése érdekében. Ha beszélünk róla és értő figyelmet kapunk, az segítheti értelemmel megtölteni az értelmezhetetlent.

A traumatikus élmények feldolgozása nehéz. Mindenkinek mérlegelnie kell, hogy kit és hogyan kér segítségként ebben. Csak olyan emberrel érdemes megosztani a traumát, akinek a támogatásában, ítélkezésmentességében megbízol. De ha valaki most még nem is érzi erre késznek magát, akkor is érdemes ezt úgy megfogalmazni, hogy „most még nem”…