43 éves vagyok, és nem akarom már kidolgozni a belemet – mondja Gábor, arról mesélve, hogy miért váltott munkahelyet. Húsz évig toltam, hogy dolgozom éjjel-nappal, vasárnap este is, elég volt! Rájöttem, hogy rövid az élet, a családommal is akarok időt tölteni, csinálják a juniorok a heti hatvan órát. Azt gondolom, hogy meg is érdemlem ennyi idő után, hogy ne csak a munkáról szóljon az élet, elég sokat letettem az asztalra. Nem is akarok már ennyit dolgozni, és bele is fáradtam.
Gábor sok negyvenesnek a szívéből szól, de indokai között azt még nem is vette számításba, amit egy friss ausztrál kutatás kimutatott, nevezetesen, hogy negyven felett kifejezetten káros a negyvenórás, full-time munkahét. Rontja az emberek intellektuális képességeit.
Hogy is van ez? A kutatók azt találták, hogy negyven felett heti 25 óránál többet dolgozni nem tesz jót. 6000 negyven feletti embernek a kognitív képességeit vizsgálták annak függvényében, hogy mennyit dolgoznak egy héten. Az optimum 25 órára jött ki. Aki ennél kevesebbet dolgozik, annak ellustul az agya, kevésbé tud gyors reakciókat produkálni. A használod vagy elveszíted elv jegyében az emberi agynak idősebb korában is jól jön a munka – magyarázza Colin McKenzie, a kutatás vezetője. A munka, az agy használata segít fitten tartani az értelmi képességeket. Ugyanakkor viszont a hosszú munkaórák fáradtságot, fizikai és lelki stresszt okoznak, ami viszont rontja a képességeket.
Beszélhetünk „folyékony” és „kristályos” intelligenciáról. A folyékony intelligencia az, hogy hogyan értjük meg és hasznosítjuk az új információkat, vagyis újszerű feladathelyzetekben milyen teljesítményt nyújtunk. Rossz hír, hogy ez a képesség már húszéves kor után hanyatlani kezd. A kristályos vagy rögzült intelligencia pedig arról szól, hogy a megtanult, tapasztalt ismereteket mennyire hatékonyan tudjuk alkalmazni. Sajnos ez utóbbinak a gyarapodása is leáll harminc felett. Így azután, mire az ember negyven lesz, már rosszabbul teljesít memória, alakfelismerés vagy mentális gyorsaság tesztekben.
Sok munka=stressz; stressz=rosszabb képességek
Ehhez járul még a stressz, amit a hosszabb munkaórák jelentenek. A túl sok munka stresszfokozó és teljesítménycsökkentő hatását már számos kutatásban kimutatták. Az értelmi képességekre a stressz leginkább a hormonokon keresztül hat, a stressznél kiválasztódó kortizol, illetve a szteroidok rontják a rövid távú memóriát, a koncentrációt, az ösztönös (sokszor indulatos) válaszok gátlását, és a racionális gondolkodást. Amiben McKenzie-ék kutatása újat mond, az az, hogy a képességek romlása a sok munka miatt már az eddig hittnél jóval korábban, negyven év körül elkezdődik.
Szendvics évek
Több tényező is van, ami arra mutat, hogy a negyveneseknek kevesebbet kéne dolgozni, hogy megőrizzék kognitív fittségüket. A szendvics évek kifejezés azt jelenti, hogy ebben a korban az ember általában magán kívül még egy-több más korosztályú emberről is gondoskodik. Ellátja a gyerekeit, ápolja idősödő, beteg szüleit. Ezt általában a munka mellett, után csinálja, és oda jut, hogy gyakorlatilag sosem tud pihenni.
Alvás faktor
A negyvenórás munka, utána a másokról való gondoskodás nem hagy időt semmi egyéni kedvtelést, kikapcsolódást okozó tevékenységre, így a negyvenesek erre az alvásidejükből csípnek le. Sokan megtanulnak napi 4-6 óra alvással elketyegni, pedig a tudomány jelen álláspontja szerint a károsodások megelőzéséhez minimum napi 7 órára lenne szükség 26 év felett.
Ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott ötlet
Nyilvánvaló, hogy kevés ember tud arról álmodni, hogy majd a munkahelye belemegy abba, hogy 25 órát dolgozzon, és az ezzel keresett pénze elég is lesz a megélhetésre. Nem is feltétlenül mindenkinek működik ez a modell. Az viszont tény, hogy akik igazán jól teljesítenek, képességeiket maximálisan kihasználják, nem dolgoznak heti 35 óránál többet. Igazából egy munkahelyen sem úgy zajlik az élet, hogy a bent töltött 8-10 órából minden perc munkával telik. De talán érdemesebb fókuszáltan dolgozni pár órát, majd tudatosan pihenni, mozogni egy kicsit.
És lehet reménykedni abban, vagy tenni azért, hogy Magyarországon is felismerjék a munkáltatók, hogy ha jól teljesítő, egészséges munkatársakat szeretnének, akkor érdemes lenne átgondolni, milyen rugalmasabb, az egyéni élethelyzeteknek jobban megfelelő foglalkoztatási formákat tudnak bevezetni.
