Úgy nyilatkozik, hogy puritán életet él, és aki nem így tesz, az ne csodálkozzon, ha megbetegszik? Majd kiderül, hogy titokban luxusszállodákban partizik évente nyolcszor. Azt mondja, hogy bárki, aki elég szorgalmasan dolgozik, és az elvártnál több energiát fektet a munkába, vezető lehet, és közben meg ő azért van kinevezve, mert a polgármester lánya? Legfontosabb a család, forgatja a szemét, és kirúg, ha várandós leszel, ő maga meg szeretőt tart? Becsület és tisztesség, ez vagyok én – mondja – és trükközik a számlákkal. Vagy igazi bezzeganyaként dühös posztokat ír arról, hogy más, ismeretlen anyák milyen rosszul bánnak a gyerekeikkel (lásd: minek az ilyennek gyerek!), majd hallod, hogy úgy kiabál a gyerekével, hogy majd összedől a ház.
Az ilyen embereket utálni szoktuk. Hogy nem sül le a bőr a képéről! Újságcikkek rendszeresen szólnak arról, hogy ez vagy az a közszereplő, mennyire másképp él, mint amit nyilvánosan képvisel. Bort iszik és vizet prédikál. Azért idegesítő ez annyira, mert mást csinál a képmutató, mint amit mond? Nem teljesen.
Ami igazán dühítő a képmutatókban, az az, hogy úgy beszélnek, mintha valami erkölcsi magas lovon ülnének, mintha morális szempontból magasabb rendűek lennének a többi, hibákkal és botlásokkal tarkított életű emberhez képest. Van bennük egy olyan attitűd, hogy más vessen magára, szégyellje magát, hogy nem olyan rendes és erkölcsös, mint ők – és eközben el is hitetik magukról, hogy egy-két-több dologban jobbak, mint mások. Nem az a céljuk, hogy másokhoz közelebb kerüljenek, vagy másokat meggyőzzenek, hanem az, hogy magukat minél jobb színben mutassák be.
Attól még nem válsz képmutatóvá, hogy mást teszel, mint amit mondasz
Nem feltétlenül azt látjuk képmutatónak, aki mást mond, mint amit tesz. Az ember meg is gondolhatja magát, vagy menet közben változhatnak a nézetei. Az a képmutató, aki bizonyos értékek mellett kardoskodik, majd ezekkel az értékekkel megy szembe a viselkedése. Ez egyrészt azért van, mert jobban hiszünk annak, aki érzelmekkel fűszerezve az értékeiről beszél, mint aki szimplán elmondja, hogy mit tesz.
Jobbnak látjuk őket, mint másokat, ezért fáj, ha kiderül, hogy hazudtak
A Yale Egyetem kutatói megkérdezték egy vizsgálatukban: mit gondoltok, a való életben ki takarékoskodik az energiával, aki azt mondja, hogy „rossz dolog pazarolni az energiát”, vagy az, aki azt állítja: „nem pazarlom az energiát”. Nos, sajnos jobban elhisszük az energiatakarékos életmódot annak, aki – képmutató módon, azaz ítéletet mondva – beszél az energiapazarlásról, mint annak, aki tényeket állít. Ezért sokkal inkább becsapva érezzük magunkat, amikor az ilyen magasabbrendűségüket hangoztató emberekről derül ki, hogy a cselekedeteik nincsenek összhangban a nézeteikkel.
A neheztelésünk azért relatív
Nem egyformán haragszunk egy lebukásért. Saját csoportunk, közösségünk, saját pártunk tagjaira és vezetőire kevésbé, mintha a másik oldal valamelyik tagjáról derül ki ugyanaz. A saját embereinkkel kapcsolatban mindig találunk egy-két mentő indokot, hogy miért is kell másképp értelmezni a szép szavak és a cselekedetek ellentétét: az ő helyzetében ezt kellett mondania, véletlen volt, nem olyan súlyos dolog ez. Sőt, a saját csoportunk embereiről azt is jobban elhisszük, hogy egy szembesítés után meg is változnak.
De hogy haragszunk a képmutatásért, az tény
A képmutató tehát az, aki bizonyos értékeket hangoztat, azért, hogy ezáltal jobb embernek tűnjön, és közben egészen másképp viselkedik, mint amit hirdet.
Jobban kinyílik a bicska a zsebünkben tőlük, mint a szimplán hazugoktól vagy rosszat tevőktől. Ha valaki azt mondja, hogy mélyen elítéli az illegális zeneletöltést, mert ez megkárosítja az alkotókat – majd otthon mégiscsak töltöget le számokat; akkor azt jobban utáljuk, mint aki egyszerűen letagadta, hogy töltene le zenét (pedig igen); vagy nem mondott semmit erről, csak letöltötte.
„Őszinte képmutatók”
Ezzel a magatartással lehet elkerülni a népharagot. Az őszinte képmutató erősen vall valamilyen értéket, de ezzel együtt hozzáteszi azt, hogy neki magának sem sikerül mindig betartania az adott dolgot. Nagyon fontos az egészséges étkezés, a cukor minimalizálása – de azért nekem is lecsúszik hétvégén egy franciakrémes. Elítélem, amikor a szülők villanypásztornak használják a tévét, nem tesz jót a gyereknek a sok képernyő, de néha én is olyan fáradt vagyok, hogy bekapcsolom nekik. Legfontosabb számomra, hogy családapa vagyok, de előfordul, hogy csak napi egy órát látom a gyerekeimet. Ha tehát rögtön bevallja az ember, hogy megsérti a maga által hangoztatott normákat, akkor máris kifogja a szelet a düh vitorlájából, és továbbra is őszintének és morális szempontból helyesen élőnek látják.
Nyilván senki sem „akar” képmutató lenni
Természetes, hogy akik annak is tűnnek, ők sem vágynak rá, hogy rájuk süsse a közvélemény ezt a szégyenteli címkét. Sokan, ha azzal szembesülnek, hogy képmutatónak bizonyultak, erősen igyekeznek tenni e kép ellen, jóvátenni a hibáikat. Mások, főleg azok, akik sok szerepük összetettségében gondolnak magukra, simán leválasztják magukról az egyes szerepekben képviselt nézeteiket. Azt mondják, teljesen rendben van, hogy kisiskolások fociedzőjeként egyértelműen képviselem mennyire fontos a szülő részvétele a gyerek életében, vezérigazgatóként pedig nem tűrök egy évben öt napnál több, a gyerek betegsége miatti hiányzást. Ők magukban jól kezelik ezt, más kérdés, hogy a többi ember mit gondol róluk.
Mindenesetre mielőtt érzelmektől fűtve kezdesz hangoztatni valamilyen értéket, érdemes azért megnézni, mennyire aszerint élsz, és hogyan kezeld majd, ha kiderül, hogy te sem vagy makulátlan.
