Ne vedd úgy magadra, csak rossz napja van! Ne vedd magadra, mindenkivel ilyen! Ne vegyél mindent magadra, csak neked lesz rosszabb! Túl érzékeny vagy. Hagyd a francba...
Csak öt példa a baráti jó tanácsok széles tárházából, ami konkrétan csak arra jó, hogy addig sem vagy tök egyedül, amíg mondja őket. Legalábbis testben. Ha ugyanis tudnád hagyni a francba, nyilván hagynád. Ha tudnál szarni az egészre, szarnál az egészre. De valamiért mégsem tudsz. Tényleg azért, mert nagyon érzékeny vagy?
Azért.
Az érzékenység nehéz dolog. Egyesek kifejezett erényként, a lelki cizelláltság jól látható ismertetőjeleként tartják számon. Ebben az esetben az érzelmesség egy szinonimája, illetve - másfelől - annak fonákja: a sérülékenység. Mások szemében az érzékenység negatív vonás, mely leginkább vádként, összetettebb esetben manipulációs eszközként használatos. Ilyenkor az érzékenység a sértődékenységgel rokon kifejezés. Praktikusan pedig egyfajta felmentés: Nem én vagyok túl bunkó, hanem te vagy túl érzékeny.
A pszichológia világában az érzékenység nem eszménykép, nem is hiba, hanem egy egyszerű tény. A környezethez való alkalmazkodás része (mely ugyanakkor nem tévesztendő össze a szenzoros túlérzékenységgel). A lelki értelemben vett érzékenység javarészt a múlt sebeiből alakul, kinek-kinek másként, más pontokon. A képlet rendkívül egyszerű: ahol sebes, ott fáj. Ahol törés, zúzódás, horzsolás, rándulás, ficam van, ott fáj. A múlt sebein kívül azonban rengeteget számít, hogy mit teszel meg azért, hogy ezek a sérülések begyógyuljanak. Az idő majd úgyis begyógyítja a sebeket, a ha fáj, akkor ne piszkáld -típusú közhelyek éppen ezért a legtöbb esetben nem különösebben előremutatók. Lélektani értelemben ezért az,
ha valaki kevésbé lesz érzékeny, nem arról szól, hogy megkeményszik a szíve, hanem hogy begyógyulnak a sebei.
Egy terápiás folyamatban például éppen ez történik. A terápiás munka során nem keményebb leszel, hanem rugalmasabb. Nem egy filmbéli ukrán bérgyilkos rezzenéstelen vonásait kapod, hanem egy lehetőséget arra, hogy szabadabban mozoghass a világban. Hogy ne arra kelljen szüntelen figyelned nehogy valami hozzáérjen a sebedhez, nehogy egy mondat beletaláljon, nehogy egy gesztus a padlóra küldjön.
Az egymáshoz való alkalmazkodás során - legyen szó akár egy párkapcsolatról, akár egy valódi vagy formális közösségről - ideális esetben előbb-utóbb megtanuljuk egymás és a magunk sebeit. Tudjuk, mire ugrik a másik, tudjuk, ki az, aki ezzel visszaél, és tudjuk azt is, ki az, aki saját érzékenységével irányít másokat. Aki érzékeny, az sebzett, ahol pedig sebzett, ott sérülékeny. A sérülékenység és a sértődékenység ugyanakkor két külön dolog: előbbi a kiszolgáltatottság maga, utóbbi - a sértődés - viszont az érzelmi erőszak egy formája.
Fontos látni, hogy az alkalmazkodás egy kétirányú folyamat. Elvárható egyrészt, hogy mindenki a legnagyobb tiszteletben tartsa a másik sebeit, szeretettel forduljon társa felé. Másrészt azonban nem csupán saját jól felfogott érdekünk, de felelősségünk is, hogy saját lelki gyógyulásunkért mindent megtegyünk. Mindez az önismerettel kezdődik: azzal, hogy minél alaposabban és minél mélyebben megtanuljuk magunkról, hol és milyen sebeket hagyott rajtunk (bennünk) a múlt.
