Eltávolodás. Nemrég kiderült, hogy ez a listavezető oka a válásoknak, a második helyen pedig a viták, azaz a nem megfelelő párkapcsolati kommunikáció áll. Az eltávolodás összetett jelenség, amiben egy rakás tényező közrejátszik, a vitákat pedig legtöbbször az egymás iránti túlzott elvárások szítják. Annak, hogy mindezt megelőzzük, illetve ellensúlyozni tudjuk, a legjobb módja olyan házassági fogadalmak megfogalmazása, amelyek a hagyományos szertartásokon nem feltétlenül hangzanak el, pedig sokat segítenének azoknak, akik örök hűséget készülnek fogadni egymásnak. A Huffington Post oldalán bukkantunk rá arra a szórakoztató videóra, amelyből nemcsak inspirálódhatnak, de sok fontos dolgot tanulhatnak a házasulandók a sikeres és tartós kapcsolat alapelveiről.
Elfogadom, hogy akit páromul választottam, nem tökéletes - ahogy én sem vagyok az.
Először is tudomásul kell vennünk, hogy leendő házastársunk távol áll a tökéletestől, és érdemes tudatosítani magunkban mindazokat a helyzeteket is, amelyekben irritálónak, bonyolultnak, irracionálisnak, vagy olyannak látjuk a partnerünket, mint aki képtelen megérteni minket. Ugyanakkor fontos, hogy belássuk, ezek a hibák minden esetben elkerülhetetlenek, ezért nincs értelme olyan álmokat dédelgetni, hogy egy másik teremtménnyel biztosan ideális lenne az élet. Mi sem vagyunk tökéletesek, senki nem az. Az ember egyszerűen egy hibás faj. Az egyetlen út tehát a jó házassághoz az, ha felismerjük, hogy csak “elég jó” házasságok léteznek, tökéletesek nem.
Akármennyire megértő a párom, mindig lesznek olyan részei az elmémnek, amelyek mások számára, sőt magam számára is érthetetlenek.
Nem nehéz kiszúrni, ha valaki fülig szerelmes a párjába, hiszen egyrészt mindennemű kritikát mellőzve tekint rá, másrészt szokatlan módon támogatja és mélyen megérti a másikat. Ez az a kezdeti szakasz, amikor még annyira egy rugóra jár két ember agya, hogy nem kell elmagyarázniuk a másiknak, miért találnak egy poént olyan viccesnek; ugyanazokat az embereket utálják; és mindketten benne vannak egy új szexuális forgatókönyv tesztelésében. A kezdeti idill azonban nem tart örökké, ezért fel kell készülni azokra a helyzetekre is, amikor nem lesz ilyen nagy az egyetértés. Lehetőleg ne a társadat hibáztasd azért, ha valamit nehezebben ért meg vagy másként értelmez, mint te, hiszen mivel más-más csomagot hoztatok otthonról, azaz mások a családi mintáitok, valószínűleg a különböző élethelyzetekre is másként reagáltok. És ezzel nincs is semmi baj. Senki nem képes teljes mértékben megérteni egy másik embert, így együttérezni sem tudunk valakivel száz százalékosan, akármennyire is szeretnénk.
Mindketten tudjuk, hogy őrültek vagyunk.
Az érzelmi érettség az ostobaság aktív értelmezésén alapul: a társunk kontroll nélküli időszakainak, múltbeli kudarcainak, szorongásának, vagy egyszerűen az idiotizmusának a megértésén. Ha a legtöbb esetben nem szégyelljük azt, akik vagyunk, az csak azért lehet, mert igen veszélyes a szelektív memóriánk kapacitása.
Készen állunk arra, hogy szeressünk - jobban, mint arra, hogy minket szeressenek.
Amikor megszületünk, azt tanuljuk meg, hogy mások hogyan szeretnek minket, hogyan gondoskodnak rólunk. Felnőttként aztán ösztönösen keressük az olyan helyzeteket, amelyekben újra átélhetjük ezt az önzetlen törődést és kényeztetést. Elménk egy titkos szegletében arról ábrándozunk, hogy valaki megérti minden szükségletünket, megad nekünk bármit, amire vágyunk, végtelenül türelmes velünk, és mindent jobbá tesz nekünk - vagyis azt várjuk, hogy úgy bánjon velünk a partnerünk, ahogy egy csecsemővel törődik a gondozója. Ezek az elvárások azonban katasztrófához vezethetnek.
Ahhoz, hogy egy házasság jól működjön, át kell lépnünk a gyerekszerepből a szülőszerepbe. Olyan valakivé kell válnunk, aki hajlandó alárendelni a saját igényeit a partnere szükségleteinek. Természetesen ezt is csak mértékkel, úgy, hogy ne álljon az önmegvalósításunk útjában.
Készen állunk az adminisztrációs feladatokra és elfogadjuk a vasalódeszka méltóságát.
A romantikus ember ösztönösen az érzelmekre alapozza a házasságot, csakhogy az, amire a házasulandó felek készülnek, sokkal inkább egy kisvállalkozás működéséhez hasonlít. A hatékonysághoz - és a békesség fenntartásához - össze kell írni a napi, heti és havi teendők listáját, takarítani, sofőrködni, főzni, szerelni, költségvetést készíteni és folyamatosan egyeztetni kell. Egyik tevékenység sem hangzik valami bájosan, igaz? Pedig az együttműködés és a kompromisszumkészség is a hosszú távú, sikeres párkapcsolatok alapköve.
Tudomásul vesszük, hogy a szex és a szerelem nem egészen tartoznak egymáshoz.
Amikor jó a szex, a párkapcsolatunkkal is elégedettebbek vagyunk. Meg a partnerünkkel. Meg magunkkal. Meg a világgal. Egy-két évig a szerelem és a szex valóban összhangban lehet, ám egy párkapcsolatban az érzelmek minőségükben és intenzitásukban is dinamikusan változnak, ráadásul egy-egy újabb élethelyzet újabb kihívásokat, természetes kríziseket hoz, amiken keresztül kell jutni ahhoz, hogy a kapcsolat fejlődjön, a benne élők lelkileg gazdagodjanak. A krízisek pedig a kapcsolat egészét, így a szexuális életet, a vágyat is érintik.
Az tehát, hogy a párkapcsolatunkban hullámzik a vágy, a világ legtermészetesebb dolga, és felesleges tőle pánikolni vagy a másikat hibáztatni. Pláne felesleges azt hinni, hogy ha megcsappant, már sohasem jön vissza többé. Magától valóban nem, tenni kell érte. Akkor áll valaki készen a házasságra, ha ezt belátja és elfogadja, hogy a szex időnként háttérbe kerülhet egyéb olyan fontos tényezők miatt, mint a gyereknevelés vagy egy költözéssel, munkahelyváltással járó adminisztrációs és logisztikai teendők.
Nem vagyunk olyan kompatibilisek (, mint amennyire eleinte hisszük).
Az egyik legalapvetőbb és legártalmasabb tévhit a párkapcsolatokról a nagy ő mítosza; az, hogy azt gondoljuk, hogy ha rátaláltunk az igazira - akivel egyezik az ízlésünk, az érdeklődési körünk és a világnézetünk -, akkor mindenki boldog, minden tökéletes és többé semmi dolgunk az életben. Mivel a szerelem tényleg vak, eleinte valóban hibátlannak látjuk a másikat és a párkapcsolatunkat, csakhogy az együttélés során egyre több nézeteltérés adódhat abból, hogy elkezdjük kiismerni egymást, hogy észrevesszük a másik “hiányosságait”.
A kutatásokból is kiderül, hogy azok, akik hisznek az igaziban, sokkal kevésbé nyitottak az idők során felbukkanó párkapcsolati problémák megoldására és sokkal nehezebben kezelik az olyan új és szokatlan élethelyzeteket, mint egy gyerek megszületése. Velük szemben azok, akik tudják, hogy a boldogságért felelősséget kell vállalni és energiát kell belefektetni egy kapcsolatba, sokkal könnyebben és hatékonyabban át tudják vészelni a keményebb időszakokat.
Az úgynevezett “nagy ő” tehát akkor lesz tényleg “az igazi”, ha képes tolerálni a különbözőségeket, illetve ha beismeri, hogy a kompatibilitásnak nem a párkapcsolat feltételének, hanem a céljának kellene lennie.
Lehet, hogy ezek a fogadalmak nem olyan rózsaszínűek, mint a hagyományosak, de ettől még nem házasságellenesek, sőt: arra próbálnak rávezetni, hogy aki hosszú távon is jól működő kapcsolatban szeretne élni, annak érdemes felkészülni a házassággal járó kisebb-nagyobb kihívásokra.
Egy párkapcsolat soha nincs kész, soha nem nyeri el végső formáját. A jó párkapcsolat egy út, amit önálló lényként, de a társunkkal közösen, egymásra figyelve járunk. A pszichológiai kutatások szerint ez a cél és ez a feladat.
