Mersz-e nagyot álmodni, vagy igyekszel inkább a tutira menni? Hiszel-e a sikerben, ha valamilyen kihívás előtt állsz? Mersz-e kezdeményezni? Mennyire bizonytalanítanak el a negatív visszajelzések? Gyermekkorunkban alakulhat ki személyiségünknek az a belső magja, ami később az önbizalom, a bátorság, a magabiztosság alapja lesz. Amitől hinni tudunk a sikerben, és ami megvéd attól, hogy mások visszajelzéseitől függjön, mit gondolunk magunkról. Az önbizalom receptje pedig rendkívül egyszerű: önállóan elért sikerek. Ennyi. Ez pedig nagyon sokban múlik azokon az üzeneteken, amiket gyerekkorodban kapsz. Lássuk a leggyakoribbakat!
#1 - Kicsi vagy még ehhez!
Ez a hozzáállás az önállóságot ássa alá. A szülő ugyanis mindent megcsinál a gyerek helyett. Olyan dolgokat is, amire pedig képes lenne önállóan is. A gyerek önbizalma pedig éppen abból fejlődne, ha szülei hagynák megugrani az eléje kerülő akadályokat. Akkor azt élné meg, hogy ő nagyszerű dolgokra képes. Kényes egyensúly ez, hiszen egy csomó mindent tényleg nem tud megcsinálni, a szülő legfőbb dolga ebben éppen az, hogy minél pontosabban tudja, mire képes a gyerek, és mire nem. Ez azon csúszik el a leggyakrabban, hogy a szülő fejben nem nő együtt a gyerekkel, vagyis az ötéves gyereket például háromévesként kezeli.
#2 - Jaj hagyd! Inkább hagyd! Majd én!
A gyerek nekifut ugyan az akadálynak, megpróbálkozik egy feladattal, de az első sikertelen kísérlet után a szülő megcsinálja helyette. A gyerek élménye megint csak az lesz, hogy nem tudta megoldani a helyzetet, ráadásul érdemben próbálkozni sem hagyták. Túlféltő szülők tipikus csapdája ez, akik azonnal megsajnálják gyereküket, ha küzdeni látják őket. A gyerek mindig csak annyira fog tudni bízni magában, amennyire benne bíznak mások. Hogy hihetne saját magában, saját képességeiben valaki, aki a nála okosabb és tapasztaltabb felnőttől azt hallja, hogy ez nem fog menni? Ha pedig a szülő tanácsára feladja a próbálkozást, énképét sem a saját tapasztalatai, hanem mások véleménye alapján fogja alakítani. Önértékelése így nem belülről fakad majd, hanem mások visszajelzéseiből, sok esetben még felnőttkorban is.
#3 - Nem bírom nézni, ahogy szerencsétlenkedsz!
Az előzőhöz hasonló helyzet, itt azonban a szülő nem túlfélti a gyereket, hanem haragszik rá. Azért haragszik rá, mert szégyenbe hozza. A dühös szülő valójában büszke akar lenni a gyerekre, és a gyereken keresztül saját magára mint jó szülőre. A sikertelen igyekezetekre, hogy mondjuk a gyermek fölhúzza a cipzárt a dzsekijén így saját kudarcaként tekint. És megcsinálja a gyerek helyett, aki megtanulja, hogy ha nem sikerülnek a dolgok azonnal, akkor nagy baj van vele.
#4 - Nem fogok rád holnapig várni!
A harmadik, valamivel enyhébb szituáció az időnyomás. Már úton kellene lenni, a gyerek fél órája veszi a cipőjét. A szülő pedig feladja rá, csak menjünk már. Itt egyszerűen arról van szó, hogy a feladat fontosabb, mint a gyerek fejlődése. Ami sokszor tényleg így is van, hiszen megy a busz, be kell érni az oviba, nem szabad késni a munkahelyről, ezekben az esetekben nyilván ez elkerülhetetlen. Ha azonban csak a szülő türelmetlenségéről van szó, érdemes újragondolni a dolgot.
#5 - A te korodban én ezt már tudtam!
A gyerekük egészséges fejlődésében kételkedő szülők a siker fogalmát rombolják szét. Az elért kis eredmények megkérdőjelezése, a gyerek képességeit pillanatnyilag meghaladó akadályok lekicsinylése olyan összehasonlításokhoz vezet, amiből ő csak vesztesen jöhet ki. A szülő - valószínűleg nem tudatos - konfliktusa az, hogy az ő gyerekének tudnia kéne valamit, képesnek kellene lennie valamire, amire viszont egyelőre nem az. A túl magas, megugorhatatlan elvárások így egyszerűen elveszik a sikerélményt, és egy irreális ideált állítanak, amihez azután nem lehet felnőni. Az ilyen gyerekek azután nem ritkán felnőttkorukban is valamilyen külső elvárásnak akarnak megfelelni, életük rejtett célja az, hogy a szülő végre büszke lehessen rájuk.
#6 - Bezzeg a Karcsika!
A túl magas elvárásokkal nyomott másik csoport a bezzeg-gyerekek. Őket mindig valaki máshoz hasonlítják, olyanokhoz, akik jobbak náluk valamiben, nem ritkán egyébként azért, mert idősebbek is. Nincs azonban két egyformán fejlődő gyerek, mindenkinek eltérő ütemben alakulnak, formálódnak az egyes készségei. Akinek pedig ahelyett, hogy az erősségeire építenének, inkább a gyengéit szólják le, annak az énképét elsősorban a hiányosságai fogják uralni. Vagyis olyan kishitű felnőtt lesz, aki rögtön meg fogja tudni mondani, mi a baj vele, ha kérdezik. Amikor viszont dicsérnie kellene magát, pozitívumokat kellene mondania magáról, könnyen elbizonytalanodik, zavarba jön.
#7 - Focista leszel, fiam!
Érdemes körülnézni a nagyobb sportáruházak focicipő-részlegén, jobbára kisfiúkat lehet látni az apjukkal. Mindegy, hogy a szülő saját megfeneklett sportkarrierjét éli meg a gyerekben, vagy csak szimplán fontos férfitulajdonságnak látja a focitudást, ha erőlteti a dolgot, azzal lényegében elveszi fiától a lehetőségeit. A siker az, ha ügyesen focizol. Ha jól játszol, akkor is, ha másban tehetségesebb vagy, akkor is. Semmi más nem siker. Vagyis borzasztó szűken határozza meg azt, hogy miért jár a szülői elismerés, hogy a gyerek mitől lehet magára büszke. Az igazi siker egy gyereknek pedig az lenne, ha a szülő elismerné, amit elért.
Az önállóan elért sikerekhez tehát elsőként az kell, hogy a szülő minél pontosabban tisztában legyen azzal, hogy mire képes a gyerek. Az önbizalom pedig akkor alakul ki, ha reális kihívások elé állítja és hagyja őt kibontakozni. Ha kell, hagyja küzdeni is a sikerért. Amikor segíteni kell neki, annyit segít, ami éppen csak átbillenti a gyereket azon a ponton, ahol elakad. Ha a szülő el is ismeri a gyerek teljesítményét, megdicséri, akkor ő még lelkesebben fog az újabb kihívások elé állni. Minden olyan probléma vagy feladat pedig, amit a gyerek önállóan megold, önértékelésének azt a stabil, belső magját építi, amire egész életében támaszkodni tud majd.
