A hétfő esti manchesteri tragédia újra félelmetes és fájdalmas irányba tereli gondolatainkat. Vagy egyszerűen csak lefagyunk. Mi ez már megint? Egyre ördögibb, elképzelhetetlenebb dolgok… Bárhol, bármikor megtörténhet? Miféle sátáni és idióta célok azok, melyekhez az eszköz tizenéves kislányok brutális meggyilkolása?
A terrorizmussal foglalkozó szakemberek szerint ezeknek a merényleteknek éppen ez a célja. Mentális háború. Az öngyilkos merénylő bombája nem a fegyver, hanem a félelem, ami fagyos járványként terjed szét az agyakban és szívekben tízezer kilométeres távolságokban. Egy terrorista tettnek nem az az eredménye, ami kioltott életekben és anyagi károkban felmérhető, hanem a milliókat érintő félelem és stressz, ami megbénítja a gondolkodást, mélyíti a sebezhetőség érzését. Ez tartós pszichés károsodásokhoz, az életminőség romlásához, valamint ahhoz vezethet, hogy túlreagáljuk a dolgot, és mi is ostoba, vagy feleslegesen brutális tetteket hajtsunk végre. A tömegrendezvényeken, koncerteken, közlekedési eszközökön történő támadásoknak az az üzenete, hogy sosem vagy biztonságban, nincs hova elbújnod, nem tudod, mikor történik meg, de bármikor megtörténhet. Ezt a hatást a terrortámadások elkövetői tudatosan fokozzák.
Kimaxolják a félelmet
Mondjuk, azzal, hogy egyre fokozzák a borzalmakat. Feltesznek egy videót egy lefejezésről? Elérik a megfelelő sokkoló hatást, de mennek tovább, néhány hét múlva már arról üzennek, hogy gyerekek és nők gyilkolnak – ami az emberek számára zsigerileg elfogadhatatlan és elborzasztó. Minél megdöbbentőbb és a civilizált viselkedési normáknak jobban ellentmondó dolgokat csinálnak, annál nagyobb a hatás, annál tehetetlenebbnek érzi magát az ember ilyen bestialitással szemben. Ugyanezt láttuk most is: boldog tinilányokat megtámadni, józan ésszel elképzelhetetlen gonoszság.
Az is emiatt van, hogy általában nem egy támadás történik, hanem egymás után több helyen robbantanak. Dr. Eric Hollander pszichiáter a brüsszeli terrortámadásról felvett videók példájával illusztrálja a hatást: az első robbanás után kitört a pánik, az emberek sikítozva rohangáltak ide-oda, igyekeztek menteni az életüket. A második robbanás kegyetlenül vágta a menekülők arcába, hogy nincs hova futni, tehetetlen vagy. A sikítozás abbamaradt, néma csönd lett. Az emberek lelkileg lebénultak.
Hogyan működik a félelem?
Az ősidőkből ránk maradt „harcolj vagy menekülj” reakció az, amit a félelem érzése kísér. Ha tapasztalunk valamit a környezetünkben, ami fenyegetőnek tűnik, akkor a szervezet beindítja a „harcolj vagy menekülj” választ, vagyis a stresszreakciót: szívverésünk felgyorsul, vérnyomásunk, vércukorszintünk megnő, emellett viszont például az immunrendszer működése lecsökken. Ezek a változások mind azt szolgálják, hogy azonnal, teljes erőnkből, minden szükséges képességünket felhasználva reagálhassunk a veszélyre: erősen üssünk vagy gyorsan fussunk.
Az agyban a hippocampus és az amygdala nevű területek felelősek a stresszreakció beindításáért, elindítva a kortizol (stresszhormon) termelést, ami a testi készültségi állapotot létrehozza. A készültségi állapot után azért bekapcsolnak a magasabb szintű gondolkodásért felelős területek, és elemzik a helyzetet, valóban van-e veszély. Ha nincs, akkor leáll a reakció, megnyugszunk. Ha azonban túl sűrűn találkozunk olyan helyzetekkel, amik veszélyesek, akkor a riasztórendszer egyre érzékenyebbé válik, és agyunkban tartós változások lépnek fel. Vadászpilótáknál, akik ismétlődőn kerülnek nagyon félelmetes helyzetekbe, kimutatható, hogy a hippocampusuk mérete csökken, berendezkedik a szervezet a félelemre. Akkor válik a helyzet patológiássá, ha a félelem annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy akadályozza a gondolkodásunkat, életvitelünket. Ez lehet a terroristák célja. De elérik-e?
Akutstressz-szindróma és PTSD
Akutstressz-szindrómára egy traumatikus esemény átélése után kerülhet sor: több, egymástól különböző tünet együttese, melyek lehetnek az eseménnyel kapcsolatos amnézia, az esemény kényszeres újraélése gondolatban, rémálmok, agitáltság, alvászavarok, az eseménnyel bármilyen módon összefüggésbe hozható dolgok elkerülése. Abban különbözik a PTSD-től (poszttraumás stressz-szindróma), hogy néhány nappal az esemény után alakul ki, és nem tart tovább nagyjából egy hónapnál. A poszttraumás stressz-szindróma ennél jóval rombolóbb, mivel hatása sokkal hosszabb, kezelés nélkül akár az élet végéig kitarthat. A merényleteket közvetlenül túlélő, vagy azzal valamilyen módon kapcsolatban lévő emberek 20 százalékánál marad meg PTSD.
A média hatására kifárad az együttérzés
Szeptember 11. után tapasztalták azt, hogy nagyon sok amerikai PTSD-szerű hatásoktól szenvedett úgy, hogy igazából nem volt valós kapcsolata a tragédiával: nem volt ott, és nem ismert senkit, akit a terrorcselekmény érintett volna. A tévében, neten látta újra és újra. Végül megállapították, hogy a másodlagos átélése egy traumatikus eseménynek nem hagyja maga után ugyanazokat a pszichológiai hatásokat, mint a valódi átélés, de egyáltalán nem lebecsülendő annak a félelemnek és negatív stressznek a hatása, ami azokat érinti, akik a médiában látják a híreket.
Sokaknál jelentkezik például az a jelenség, amit az együttérzés kifáradásának (compassion fatigue) neveznek. Annyit látja az ember a szenvedést, annyi gyászt érez, annyiszor fordul meg a fejében, hogy félni kell, mert ez velem is megtörténhet, hogy egyszerűen belefárad abba, hogy törődjön vele. Immunissá válik, nem figyel oda többet, és nem mutatja azokat az együtt érző, emberi viselkedéseket, amik hatására az emberiség kevésbé sebezhető a terrorizmus által, mint hinnénk.
Ezért érdemes tudatosan figyelned arra, hogy korlátozzuk, mennyi terrorizmussal kapcsolatos hírt fogyasztasz. Nem jó eljutni odáig, hogy már nem tudod befogadni ezeket a híreket, hogy lekapcsolod az érzelmeid és közönyössé válsz. Éppen az empátia, a másokon való segítés, a kapcsolódás az, ami a legerősebb eszköz a terror ellen.
Erősebbek vagyunk a terroristáknál
Egyelőre úgy néz ki, hogy minden össznépi félelemkeltő hatás ellenére a terroristák alulmaradnak ebben a mentális háborúban. Az emberek alkalmazkodó képessége (rezilienciája), és összefogásuk ereje nem engedi, hogy életünkre hosszú távon hatást gyakoroljon az értelmetlen agresszió. Tapasztalatok szerint nagyjából egy hónappal a merényletek után a társadalom nagy része már ugyanúgy éli tovább az életét, mint annak előtte.
Minden egyes ilyen merénylet után megfigyelhető az, hogy az emberekben felerősödik az összetartozás érzése, jobban odafigyelnek egymásra, többet kommunikálnak egymással, erősebben élik meg azt, hogy ők egy közösséghez tartoznak. A második világháború óta szokták ezt Blitz-szellemnek is hívni. Mikor a német légierő áttért London civil részeinek a bombázására, az angolok felháborodtak és dühösek lettek, amit „széles összefogás és szinte a megszállottsággal azonos eltökéltség követett. … mindenre elszántan viselték a megpróbáltatásokat. Elhatározták, hogy megmutatják a világnak: ugyanúgy élik tovább életüket, mint korábban. Miközben a légitámadást jelző szirénák szavára időnként mindenki az óvóhelyekre húzódott, a munkahelyek, boltok, középületek nyitva tartottak, és a támadás elmúltával mindenki tovább végezte dolgát. Churchill kitartásra buzdított, és a bombázások szüneteiben személyesen kereste fel a lerombolt lakóházakat, épületeket” – írja Harmat Ádám Péter a Háborúk Blogon.
Ugyanez az összefogásban rejlő, és békés időszakban nehezen is feltételezhető erő és bátorság jellemzi most is az embereket. Történetesen még pozitív hatása is van a terrorfenyegetettségnek az emberek mentális egészségére nézve. Ezt olyan helyeken lehetett megvizsgálni, ahol tartós volt a veszély, mint a hetvenes években Észak-Írországban vagy most Izraelben. Észak-Írországban például egyáltalán nem nőtt a pszichiátriai vagy szorongásos betegségek száma, nem fogyasztottak több nyugtatót az emberek, és az öngyilkosságok száma kifejezetten csökkent. A külső fenyegetés hatására az összetartozás érzés, a túlélés vágya erőssé teszi az embereket. A merényletek után átélt segítőkészség, bátorság, nagylelkűség, törődés és áldozathozatal példái erőt adnak az embereknek.
Mi segíti a rezilienciát?
Bár ahogy láttuk, az emberek maguktól is rátalálnak saját lelki egészségük megőrzésének útjára, az Amerikai Pszichológiai Társaság összerakott pár tanácsot, hogy mit kell tenni, ha kapcsolatba kerülsz egy terrortámadással. Először is csínján a hírek olvasásával, pláne nézésével. Minden tudósítás növeli a horrornak való kitettséget. Ez annak végtelenül romboló, aki átélte; de annak sem tesz jót, aki csak a hírekből értesül róla. Utána helyezd a dolgokat perspektívába. Ne csak arra fókuszálj, hogy ez milyen szörnyű és félelmetes, hanem arra is, hogy milyen profin segítenek a szakemberek, hányan dolgoznak azon, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Segíts másoknak – ez rajtad is segít. Végül pedig maradj kapcsolatban, akár a közösségi oldalakon, akár másképp, de keresd a kapcsolatot emberekkel. Sokan mondták el azt, hogy egy merénylet túlélése után mennyi erőt adott nekik az, hogy minden ismerősük, barátjuk kereste őket, és elmondta, hogy mennyire örül, hogy életben maradt. Aki csak távolról érintett, az is erőt merít az emberek szolidaritásából.
A terroristák jobban félnek
Végül pedig nem árt ízlelgetni azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen ez az egész félelemkeltő borzalom a terroristák saját félelméből ered. A félelemből, hogy jelentéktelenekké válnak. Kétségbeesett az igyekezetük, hogy a hírekben maradjanak, és ne váljanak hóbortos siserehaddá. Ezek a merényletek toborzási reklámok is számukra, a fiatal radikalizálódásra vágyó (tév)útkeresőknek bizonygatják, hogy ők a legnagyobb kutyák. Mert egy-egy ilyen terrorszervezet hamar eltűnik a süllyesztőben, elég csak a szeptember 11-ért felelős al-Kaidára gondolni. Ki hitte volna tizenöt éve, hogy mára az al-Kaida már nincs sehol.
