– Irtó jó volt a tegnap esti film, mindenki imádta!
– Ugyan már, csak a magatok nevében beszélj! Csalódás volt az egész.
Ugye, ismerős az a hétköznapi jelenség, amikor a számodra teljesen nyilvánvaló és egyértelmű dolgok a többiek számára egészen máshogy néznek ki? Mindenki küzd a maga „igazáért”, próbálja meggyőzni a másikat, hogy ő is ugyanúgy lássa a dolgokat. De van ennek értelme?
„Az, hogy máshogy látjuk a valóságot, érzékelésünk és észlelésünk egyediségéből fakad: még ha ugyanazt a mozit nézzük is, mindannyian más-más mozzanatát ragadjuk meg. Az egyes mozzanatokat pedig mi magunk ruházzuk fel jelentéssel, és így eltérő érzelmi színezetet is nyernek. Ráadásul az emlékezetünk is szelektálással őriz meg különböző élményelemeket. Amikor felidézünk valamit, tulajdonképpen összerakunk egy képet a válogatottan elraktározott, sajátos jelentésű emlékek válogatottan felidézhető darabjaiból. Teljesen természetes tehát, hogy más kirakóst rakunk össze, mint a munkatársunk, a barátunk vagy a partnerünk – vagyis az lesz az élményünk, hogy nem ugyanazt a mozit néztük” – mondta a Díványnak Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, a hétvégén megrendezésre kerülő pszichológiai napok, a Pszinapszis egyik előadója.
„A párok, családok, baráti társaságok vagy más közösségek általában sok időt szánnak arra, hogy egyeztessék megélt valóságaikat, azaz beszélgetnek. Mivel szeretnek közös élményeket átélni és azokról közös olvasatot, közös emlékeket kialakítani, egyeztetik, ki mit és hogyan élt meg, kinek hogyan tetszett a film, ki mit látott belőle. Ez egy körkörös folyamat: a közös élménykincs, a hasonló élménymód, nyelvezet az újabb élmények befogadásakor az adott közösség tagjait – legyen az egy pár két tagja, egy család tagjai, egy munkahelyi csoport vagy baráti kör, esetleg klub tagjai – hasonló látásmódra hangolja, vagy legalábbis a társas igazodás révén hajlamosakká válunk elfogadni a közösségi többség olvasatát egy eseményről. Vagyis, ha elég fontos számunkra a kapcsolat, akkor igyekszünk úgy látni a dolgokat, mint a másik fél, és minél többször teszünk erőfeszítést, hogy megtaláljuk a közös pontokat, annál könnyebben alakítunk ki újra hasonló valóságokat” – magyarázta a szakember.
Az „igazunk” hangoztatása kapcsolataink rovására is mehet
„Manapság, amikor a kultúránk az önállóságot és a függetlenséget hangsúlyozza, gyakrabban döntünk úgy, hogy az ÉN látásmódom, az ÉN valóságom, az ÉN véleményem és ezek kifejezése fontosabb, mint a kapcsolat, és a fenntartásához, erősítéséhez szükséges igazodás és alkalmazkodás. Adott esetben tehát nagyon erős indulatokat is szülhet, ha a számunkra fontos személyek máshogy látnak valamit, vagy máshogy emlékeznek rá, mint mi. Így van ez a családnál, iskolai osztálynál jóval nagyobb közösségek, a nemzetek és kultúrák esetében is. A hangsúlyozott másként látást hajlamosak vagyunk ellenünk irányuló tettként értelmezni – vagyis egy természetes folyamatot is képesek vagyunk rosszindulattal felruházni, ha azt versengően fejezik ki” – figyelmeztet Kozma-Vízkeleti.
Lehet-e közös nevezőre jutni? Kell-e egyáltalán?
A fentiek alapján logikus következtetésnek tűnik, hogy egyetlen, objektív „igazságot” találni nem lehet, de nem is érdemes. Egymás látásmódját egyeztetni, a számunkra fontos emberek olvasatait érdeklődéssel meghallgatni, a magunkéval összevetve a közös pontokat, az összecsengéseket megtalálni viszont annál inkább. „Egy vitában kapaszkodót nyújt és egymás látásmódjának megértéséhez vezet, ha figyelembe vesszük, kinek miért fontos, hogy ő így vagy úgy látja a világot. Ha nem versengő módon, a saját szemléletünk másokra erőltetésével, hanem a másik fél valóságára tekintettel, a közös pontokat keresve tesszük, az közelebb vihet a közös leírás kialakításához” – tette hozzá Kozma-Vízkeleti Dániel, aki szerint bajnokok tudunk lenni abban, hogy miközben hallgatjuk a másikat, rögtön azt keressük, ami a véleményünkben különbség, ami elválaszt, végső soron az, hogy a társunk „hogyan hülye". A mi kultúránk valahogy ezt erősíti bennünk, így erőfeszítés lesz rávenni magunkat arra, hogy miközben hallgatunk valakit, azt keressük, ami összeköt, ami kiindulópont lehet, és amire építeni tudunk. Persze nem mindig akarjuk érteni a másikat, főleg nem mindig akarunk vele közös valóságot kialakítani...
Ha nem jutsz el a héten a Pszinapszisra, de szeretnéd meghallgatni Kozma-Vízkeleti Dániel előadását arról, hogyan határozza meg a család a sorsunkat, gyere el pszichológiai rendezvénysorozatunk következő előadására május 17-én a MOM Kultba. Jegyeket a képre kattintva vásárolhatsz, további rendezvényeinkről pedig mindent megtudhatsz, ha feliratkozol hírlevelünkre.
