5 lecke, amit a cukormegvonás alatt tanultam

Zanza!

Édesszájúként egyrészt puszta kíváncsiságból, de sokkal inkább azzal a szándékkal vágtam bele nemrég egy cukormegvonós kísérletbe, hogy megértessem a szervezetemmel, finomított cukrok és mesterséges édes ízek nélkül is lehet kerek a világ. Mindezt persze zéró tapasztalattal, mások meggyőző élményeiből kiindulva gondoltam így, miközben felkészültem arra, hogy kész tortúra lesz egy egész hetet kedvenc finomságaim nélkül kibírni. Végül összejött, sőt a hétnapos kihívásból végül egy hónapos kísérletezgetés lett és visszagondolva nem is volt olyan borzalmas élmény, mert az eleinte kínzó sóvárgást lassan legyőzte az a motiváló tényező, hogy sokkal jobb lett az általános közérzetem a korábbinál. Most, hogy már van viszonyítási alapom, megfogalmaztam eddigi tapasztalataimat.

1. Tényleg a cukor uralja a közérzetem

Azt eddig is tudtam, hogy a cukor – kisebb mértékben ugyan, de – produkálhat a drogokhoz hasonló függőséget, és ha az ember egyszerre sokat fogyaszt belőle, akkor akár euforikus, felpörgetett állapot is előállhat (angolul ezt sugar rushnak nevezik), amit aztán szomorúbb, depressziós időszak követhet. Mindez annak köszönhető, hogy feldolgozott, cukros élelmiszerek fogyasztásakor nagy mennyiségű boldogsághormon, vagyis dopamin árasztja el az agyat, és mivel a koncentrált cukrok hamar felszívódnak, a megnövekedő vércukorszint hirtelen leesik, ami arra késztet, hogy még több ételt, esetleg még több cukrot együnk. Ez a folyamat hosszú távon megváltoztatja az agyi receptorok működését, ezért mondják sokan, hogy igenis, létezik a cukorfüggőség. Volt „cukorfüggők” szerint pedig az első hét a legnehezebb mesterséges édességek nélkül, a sóvárgás ezután enyhül és néhány hét után a dopaminreceptorok működése is helyreáll.

shutterstock 234862423

Azt, hogy a megvonás milyen tünetekkel jár, most éltem át először és bár nem volt kellemes élmény, azzal biztattam magam, hogy a korábbi koffeinmegvonásos kísérletemnél is hasonlóan pocsékul éreztem magam, de az is csak átmeneti állapot volt, szóval nyugi, most is kibírom. Az első napon még semmi bajom nem volt, mert máskor is telt el úgy 24 óra, hogy a nassolás nyers gyümölcs fogyasztását jelentette. A második napon azonban fájt a fejem, gyengének, fáradtnak, és ingerültnek éreztem magam, és nagyon közel álltam hozzá, hogy feladjam, de a viszonylag konkrét étrendtervezés átlendített a kritikus időszakon.

A harmadik napon éppen ezért meglepően motiváltan és fitten ébredtem, és végig jó volt a közérzetem. Másnap aztán megint egy kicsit letargiás lettem, és felerősödött bennem a sóvárgás is. Persze készültem a kemény pillanatokra; mindig volt nálam valami alternatív nassolni való és a szervezetem egyre inkább hozzászokott a természetesen édes jutalomfalatokhoz. A hét vége felé egyre inkább a pozitív hatásokra fókuszáltam, ami motivált a folytatásra és büszkén konstatáltam, hogy életemben először sikerült napokig meglenni finomított cukrok és édesítőszerek nélkül. A fejfájásnak és az émelygésnek már nyoma sem volt, sőt különösen energikusnak és frissnek éreztem magam, amit valószínűleg annak köszönhetek, hogy végre...

2. Tudok jókat aludni

Pedig nem egyszer feküdtem le úgy, hogy bárányok helyett túrós derelyéket kezdtem számolgatni és attól féltem, hogy ha egyszer csak nem bírom tovább és képtelen vagyok a sóvárgás miatt elaludni, kiszaladok majd egy éjjel-nappaliba valami nassolni valóért és jól nekiállok habzsolni. Egyébként sem szokásom jókat aludni, sokáig forgolódom és többször felébredek éjszaka, amihez nyilván köze van annak is, hogy általában esténként jön rám az édesség utáni vágy, amit habozás nélkül csillapítok. Aztán persze csodálkozom, hogy éjjel pörög az agyam ahelyett, hogy pihenne, nappal pedig tompa és szétszórt vagyok.

Szerencsére azonban sikerült fizikailag és szellemileg is kellemesen lefárasztani magam a kora reggeli edzésekkel és bár a húst nem kívánom napi szinten, egy csomó más, fehérjében gazdag ételt fogyasztottam, amik hosszas teltségérzetet okoztak, így be tudtam magyarázni magamnak, hogy minek nekem még desszert is, amikor nem is vagyok éhes. Másnap pedig frissen és üdén keltem - még akkor is, amikor a telefonom már háromnegyed ötkor csipogott, hogy irány az edzőterem. Szóval végre én is saját bőrömön tapasztalhattam, hogy az alvás minőségét és a kipihent állapotot nem csak a koffein, de a cukorfogyasztás is rendesen befolyásolja, ezért sem árt egy kicsit tudatosabban táplálkozni és odafigyelni testünk jelzéseire.

3. És sokkal összeszedettebb vagyok

Az egyik legdurvább – és egyben leginspirálóbb – felismerés számomra az volt, hogy úgy éreztem, szellemileg is sokkal „tisztább” és fittebb vagyok, könnyebben összpontosítok a teendőimre és jobban teljesítek, mert nem kalandozok el folyton munka közben. Na jó, az első néhány nap alatt sokszor elvonta a figyelmem a sóvárgás, de volt egy kész stratégiám arra, hogy hogyan szabaduljak meg a zavaró gondolatoktól. (Rágcsálnivaló magvak vagy gyümölcs formájában plusz öt új japán vagy spanyol szó tanulása, akárhányszor édességen jár az eszem. Apropó, a memorizálás is hatékonyabban ment.) Délután 1 és 2 óra között szokott egyébként rám törni az álmosság és ilyenkor a legnehezebb bármire is hosszasan fókuszálni, ezúttal viszont – valószínűleg a stabil vércukorszintnek köszönhetően – elmaradoztak ezek az átmeneti kómás állapotok. Míg körülöttem a kollégák nyűgösen ásítoztak, én meglepően ébernek és produktívnak éreztem magam; képes voltam egy óra alatt letudni egy olyan munkafolyamatot, amivel azelőtt egy egész délelőttöt elszöszmötöltem. Jó tudni, hogy még időt is lehet spórolni a cukor hiányával, mert sokszor panaszkodom, hogy nekem az se lenne elég, ha 48 órából állna egy nap.

4. A mindent vagy semmit nem nekem való játék

Türelmetlen típus vagyok, aki ha eltervez valamit, akkor azonnal látni akarja az eredményeket és érezni a sikerélményt, ez a hozzáállás pedig a legtöbb helyzetben nem igazán van a segítségemre. Ezzel persze nem vagyok egyedül, hiszen sokan így működünk. Aztán csodálkozunk, hogy a legtöbb próbálkozásunk kudarcba fullad, mert akárhányszor belefogunk, hamar el is bukunk, így csak egy helyben toporgunk. A cukorral is évekig így ment: két-három napig sikerült megvonni magamtól mindenféle finomított cukrot, aztán a harmadik napon a vaníliapudingot majszolva nyugtatgattam magam, hogy majd jövő héttől tényleg elkezdem az életmódváltást. Közben pedig jól tudtam, hogy ezzel a módszerrel sehova nem haladok. De ez tűnt a legkényelmesebb megoldásnak: néha feszegetni egy kicsit a komfortzónámat, aztán beletörődni, hogy ez nekem nem megy.

Az egyhetes totális detox utolsó napján is elég volt néhány süti látványa ahhoz, hogy a finisben megtörjek. Pedig a bolti sütemények alapvetően nem hoznak lázba, amikor elgyengültem, azt gondoltam, mindegy mi az, ide vele, kiéheztem és ezt most megérdemlem! Pedig van a mindent vagy semmit felfogásnál egy jóval hatékonyabb és biztosabb módszer: a Kaizen, aminek lényege dióhájban annyi, hogy minden egyes nap fókuszáljunk csak egyetlen százalékkal jobb eredmény elérésére az előző napi teljesítményhez képest. Lehet, hogy ez a mennyiség semminek tűnik, ezért eleinte nem feltétlenül fogjuk érezni vagy látni a változást, de ha folyamatosan a lassabb tempójú fejlődésre összpontosítunk, akkor biztos lesz a siker.

Az újabb stratégiaváltásom ezen az elven alapul és eddig be is válik. Először a kávéból hagytam el a cukrot/édesítőt, aztán a kókuszos müzlit kezdtem el úgy enni, hogy nem szórtam rá még porcukrot (mert nekem némelyik müzli magában nem elég édes), később pedig az adagot is napról napra csökkentettem: tíz kanál helyett most már öt kanál cukrozatlan müzlivel is bőven beérem, ha az édesség iránti vágyamat csillapítanám.

Az esti sóvárgások ellen pedig a jól bevált praktikámat, a mogyoróvajas banánturmixot vetem be, miközben tudatosítom magamban, hogy az agyam ilyenkor csak a szokásos jutalomfalatokra vágyik, és tapasztalataim alapján beéri ezzel az alternatívával is, főleg, hogy ez a másfajta ízvilág az újdonság erejével hat. Mindezzel persze nem az a célom, hogy teljesen kiiktassam a cukrot a mindennapjaimból, csak szeretném rávezetni a szervezetemet és az ízlelőbimbóimat arra, hogy ha édességről van szó, jóval kevesebbel – vagy mással - is beérjék, mint korábban, és hogy a vércukorszintem stagnáljon, mert abból baj nem lehet. Az a jó a Kaizenben, hogy nem egyetlen dolgon kell radikálisan változtatni, hanem a sok kisebb részeredmény szép lassan összeadódik. Ráadásul közben azt is megtapasztalom, milyen érzés igazán türelmesnek lenni. Nem egyszerű, de tényleg megéri.

shutterstock 287570825

5. A beavatás motivál igazán, nem a naplóírás

Mármint mások beavatása a tervembe és a kivitelezésbe, mert hiába vagyok tisztában azzal, hogy az egészet magamért csinálom, régebben, amikor naplót vezettem az étrendemről, nem mindig írtam le a teljes igazságot vagy részben elferdítettem a dolgokat. Miért? Mert úgy éreztem, hogy az ad további lendületet, ha a sikerekről hagyok nyomot, a kisebb hibákról pedig hallgatok. Tény, hogy jól nézett ki, amit leírtam, de közben mindvégig tudtam, hogy becsapom magam és hamar be kellett látnom, hogy ennek így nem sok értelme van. Azóta sem kamuztam többé a naplómnak, de ma már inkább azért jegyzem le esténként, hogy mikor, mit, és mennyit ettem, hogy felfedezzem a sémákat, az összefüggéseket a táplálkozásom, a hangulatom, a fizikai erőnlétem, az általános közérzetem és a stressz-szintem között. A motiváció fenntartásához azonban szükségem van valamilyen külső feedbackre is. Nem feltétlenül arra, hogy nap mint nap megveregessék a vállam és megdicsérjenek, hanem egyszerűen arra, hogy megkérdezzék, hogy haladok és hogyan érzem magam az új élethelyzetben.

Amikor ugyanis arra számítok, hogy rendszeresen nekem szegeznek hasonló kérdéseket, akkor sokkal inkább igyekszem jól teljesíteni és arra törekedni, hogy csupa pozitív élményről számolhassak be a következő beszélgetés alkalmával, mert ezzel akár a környezetemet is inspirálhatom. Ráadásul mivel másoknak részletesen és őszintén beszámolok mindenről, amire kíváncsiak, esélytelen, hogy magamnak hazudjak, hiszen nem csak a naplómmal osztom meg az eredményeimet.Éppen ezért avattam be a páromat és néhány barátnőmet a tervembe, akik támogatják minden döntésemet, biztatnak, alkalmazkodnak (nem előttem bontják fel és majszolják jóízűen a csokijukat) és mindig tudják, hogyan vidítsanak fel, amikor egy-egy kisebb botlás esetén egy lúzernek érzem magam. Még jobb persze, ha van egy sorstárs, akivel együtt vághatunk bele a nagy kihívásba. Bár én szeretek a saját szabályaim szerint cselekedni, biztosan nem járnék rosszul, ha valaki csatlakozna a lassan, de biztosan alakuló életmódváltáshoz.

Blogmustra