Persze, hogy a havi baj, pontosabban a menstruációs ciklus, amit persze minden nő másként él meg, de biztosan benned is felmerült már a kérdés, hogy minek ez a nagy felhajtás a testünkben, és miért nem lehet gyereket szülni kellemetlen tünetek nélkül. A Quora.com oldalán bukkantunk rá arra az érdekes magyarázatra, mely a menstruációs ciklus evolúcióját mutatja be. Hátha elfogadható és megnyugtató választ kapsz...
Az emberi ciklus nagyon más
„A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb emlősnek nincs havi ciklusa, mivel ez a speciális funkció a magasabb rendű főemlősök és egyes denevérfajok kiváltsága. A modern ember (a fajon belül is a nő) pedig sokkal nagyobb mértékben menstruál, mint bármelyik állat, ami nem valami igazságos, de ez van. Ilyenkor rengeteg tápanyagot veszítünk, fizikai és lelki állapotunk is romlik, azaz gyengék, áldozatok leszünk. De ahhoz, hogy megértsük a miérteket, először is tisztázni kell, hogy egész életünkben hazudtak nekünk a legintimebb kapcsolatról, az anya-magzat kötődésről” – kezdi mesélni Suzanne Sadedin, az ausztráliai Monash Egyetem evolúcióbiológia szakának PhD-hallgatója.
Aki lapozgatott már baba-mama könyveket, biztosan rengeteg érdekességet megtudott erről a csodálatos szimbiózisról, a női fiziológia abszolút önzetlenségéről, ami tökéletes környezetet teremt a magzat, illetve a csecsemő növekedése, fejlődése számára. "Ezzel azonban közel sem kerek a történet, hiszen a hamisítatlan önzetlenségen és szépségeken túl a terhességhez hozzátartoznak a hónapokon át tartó rosszullétek, a kimerültség, az inkontinencia, a kellemetlen hátfájás és a vérnyomás-problémák, a nők 15 százalékánál ráadásul életveszélyes szövődmények is felléphetnek a terhesség során. A legtöbb emlős számára azonban idegen a várandósságnak ez a „sötétebb” oldala, mivel különösebb panaszok nélkül, életvidáman átvészelik ezt az időszakot, majd a zsákmányra vadászó ragadozókkal szemben is rutinszerűen óvják a kölyköket" – írja Sadedin.
Az anya és a magzat harca
De mégis mi az, ami olyan különlegessé tesz minket, embereket? Bizarrul hangzik, de a válasz a méhlepényben rejlik. A legtöbb emlősnél a méhlepény – ami a magzat része – csak érintkezik az anya ereinek felületével – lehetővé téve, hogy a tápanyagok eljussanak a magzathoz. Azonban csak az emlősök néhány csoportjában (például a főemlősöknél és az egereknél) fejlődött ki az anya és az embrió vérkeringése közötti közvetlen kapcsolat, ami az emberi fajnál jár a legkellemetlenebb mellékhatásokkal – magyarázza a szakértő.
A méhen belül van egy vastag méhnyálkahártya-szövet, ami csak kis vérereket tartalmaz, az endometrium pedig lezárja az ott fejlődésnek indult embrió vérellátását. A növekvő méhlepény szó szerint átássa magát ezen a rétegen, majd a vérerek falába hatolva átalakítja azokat úgy, hogy az éhező embrió számára közvetlenül érkezzenek a szükséges tápanyagok. A méhlepény mélyen a környező szövetekbe süpped és hormonokkal telíti meg a vérereket, hogy azok a méhlepény által kialakított területen terjeszkedhessenek. Mindez úgy megbénítja az artériákat, hogy az anya szervezete nem is tudja azokat összehúzni.
A növekedő magzatnak tehát közvetlen és korlátlan hozzáférése van az anya vérellátásához, vagyis hormonokat termelhet, amikkel manipulálhatja az anya szervezetét; megemelheti például a vércukorszintjét, tágíthatja az ereit, és növelheti a vérnyomását, miközben saját maga számára tápanyagokat gyűjt a vérből. Néhány magzatsejt a méhlepényen keresztül megtalálja az utat a véráramláshoz, létrehozva az úgynevezett genetikai kimérát (a fogalom azokra az élőlényekre utal, akik kettőnél több ivarsejtből jöttek létre). Az anya pedig azért növeszti a vastag nyálkahártyát, hogy a buzgalmában túl mélyre ásó embriótól megvédje a méhét.
Igazi evolúciós harc alakul ki, amiből jól látható, hogy az anyát és a magzatot más-más érdekek vezérlik: az anya nagyjából azonos erőforrásokkal igyekszik ellátni a túlélő spermiumokat – beleértve a leendő gyerekeket is -, míg azokkal, amelyek elhalnak, nem foglalkozik. A magzat ezzel szemben csak a túlélésre törekszik, és ennek érdekében már-már parazita módjára mindent elkövet. (Persze nem tudatos, szó szerinti tettekről van szó, hanem az evolúció szempontjából optimális helyzetekről.)
Itt jön képbe a harmadik játékos, az apa, akinek érdekei kevésbé összehangoltak az anya érdekeivel, mivel a többi utód nem feltétlenül az apáé. Az úgynevezett genomikus imprinting az a folyamat, amikor az apától örökölt bizonyos magzati gének aktívvá válnak a méhlepényben és könyörtelenül, az anya kárára elősegítik az utódok jóllétét.
De miért alakult úgy, hogy az emberi méhlepény ekkora hatalommal ruházza fel a magzatot és az apát? "Arra, hogy a főemlősöknél mitől sokkal invazívabb (fizikailag behatolóbb) a méhlepény, a tényleges választ nem tudjuk, a következmények azonban egyértelműek. Egy normális emlős-terhesség egy igen jól rendezett folyamat, mivel a zsarnok anya akaratán múlik, hogy az utódok túlélők lesznek-e vagy meghalnak, ő irányítja ugyanis a tápanyagellátást, ráadásul bármikor kiutasíthatja és visszahívhatja a méhlepényből a magzatot.
Az emberi terhességet másfelől egy olyan "bizottság" működteti, amelynek tagjai eltérő érdekeket képviselnek és csak részleges információkat osztanak meg egymással. Számos potenciálisan halálos megbetegedés, mint például a méhen kívüli terhesség, a terhességi diabétesz, vagy a terhességi magas vérnyomás, erre a vontatott háborúra vezethető vissza" – magyarázza Sadedin.
Mi köze mindennek a menstruációhoz?
A nőstény szempontjából a várandósság mindig egy óriási befektetés – annál inkább a főemlősök esetében. Az úgynevezett hemochorial placentával rendelkező nőstények nemcsak a saját hormonjaik irányítása feletti kontrollt veszítik el, miután a helyére kerül a méhlepény, de az elvérzés kockázatát is vállalják. Érthető tehát, hogy a nők szeretik gondosan kiszűrni az embriókat, hiszen egy gyenge, életképtelen magzatért nem éri meg kockáztatni. Valószínűleg ön is hallott már arról, hogy a méhnyálkahártya ebben a környezetben csak arra vár, hogy gondoskodóan bekebelezze, átölelje a fiatal embriót. Valójában azonban éppen ennek ellenkezője történik: egérkísérletek során a kutatók az állatok egész testében próbáltak embriókat beültetni, amelyek számára az egyetlen terület, ahol a legnehezebben tudtak növekedni, a méhnyálkahártya volt.
Az endometrium szerepe tehát távol áll a gondoskodástól és törődéstől, sőt inkább egy halálos szűrőterületnek nevezhetnénk azt, ahol csak a legerősebb, legéletképesebb embrióknak van túlélési esélye. A megvastagodott méhnyálkahártya ugyanis képes lehet rá, hogy észlelje az elváltozások egy részét, és magától leváljon, ha az embrióval valami gond lenne. Minél hosszabb ideig sikerül az anyának késleltetnie, hogy a méhlepény a véráramba jusson, annál több ideje van eldönteni, hogy jelentősebb veszteség nélkül meg akar-e szabadulni az embriótól vagy sem. Az embrió ezzel szemben igyekszik minél hamarabb beágyazni placentáját ahhoz, hogy hozzájusson az anyai véráramhoz, illetve ahhoz, hogy növelje saját túlélésének esélyét.
Ennek következtében vált a méhnyálkahártya vastagabbá és keményebbé, a magzati méhlepény pedig agresszívabbá, ez a szervi fejlődés azonban egy újabb problémához vezethet: mi történik, ha az embrió meghal vagy félig a méhben ragad? A méhnyálkahártya felszínén a vérellátásnak korlátozottnak kell lennie, különben az embrió egyszerűen csak itt tudna csatlakozni a méhlepényhez. A korlátozás miatt azonban a szövet gyengén reagál az anyától érkező hormonális jelekre, és potenciálisan jobban reagál a közeli embriók jeleire, amik szeretnék "meggyőzni" a méhnyálkahártyát, hogy legyen barátságosabb. Mindez ráadásul fogékonnyá teszi a méhnyálkahártyát a fertőzésekre, különösen akkor, ha az már eleve tartalmaz elhalt vagy elhaló szöveteket.
A magasabb rendű főemlősök esetében a megoldás az volt, hogy minden olyan ovuláció után, ami nem egészséges terhességgel végződött, leválasztották az egész felületi endometriumot – haldokló embriókkal és mindennel együtt. Nem valami zseniális, de működő dolog, és a legfontosabb az, hogy könnyen megoldható egy olyan kémiai útvonalnak az átalakításával, amit normális esetben a magzat használ a terhesség során. A természetes szelekciónak ez a hatása tehát nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, és enélkül a nők csak ritkán élnének át menstruációt – életük során valószínűleg pártíz alkalommal a szoptatás alatti vérzéskimaradás és a terhesség között.
Azt pontosan nem tudni, hogy ez a hiperagresszív méhlepény hogyan függ össze a többi olyan jellegzetességgel, amelyek egyedivé teszik az emberiséget, de ezek a tulajdonságok együttesen jelentek meg, ami arra utal, hogy őseinknek valószínűleg igaza volt a hemochorial méhlepény kifejlesztésével kapcsolatban – fűzi hozzá a szakértő.
Tudta?
A természetes körülmények között élő embereknél a menstruáció közel sem volt olyan gyakori jelenség, mint a civilizált embernél, így nem okozott annyi kellemetlenséget sem. A fogamzásgátlás elterjedése előtt a nemi érésen átesett nők szaporodóképes koruk nagy részét vagy terhesen, vagy kisgyerekeket nevelve töltötték, csak a két utód kihordása közötti időszakokban menstruáltak. Kevesen, de ma is élnek még népek, amelyek ehhez hasonlóan működnek: a dogon nevű, Malin élő törzset vizsgálva antropológusok arra jutottak, hogy náluk egy átlagos nő élete során összesen nagyjából százszor menstruál, szemben a modern nők 300-500 menstruációjával. Vagyis a civilizált nők lecserélték a gyerekekkel járó áldozatokat a gyakori menstruációval járó kellemetlenségekre.
Oké, de hogy jön a sztorihoz a mentális jóllét?
A válasz egyszerű: menstruációs ciklusunk nemcsak aktuális kedélyállapotunkat, de identitásunkat, vonzalmunkat és párkapcsolatainkat is befolyásolja. Az emberi ovuláció nem egy jól megfigyelhető jelenség – sem a nők, sem a férfiak számára nem teljesen tiszta, pontosan mi zajlik le bennük –, ugyanakkor a menstruációs ciklusnak a viselkedésünkre tett hatása egyértelműen kimutatható.
Kiderült például, hogy a nőknek teljesen más típusú férfiak tetszenek meg attól függően, hogy éppen a termékeny vagy a terméketlen periódusukban vannak. Az ovulációs fázis két napja alatt a maszkulin, férfiasabb vonásokkal (izmosabb, karcsúbb, V-alakú test, szögletesebb áll, vékonyabb ajkak, mélyebb hang, agresszívabb viselkedés) rendelkező férfiak iránt érdeklődnek a nők. A follikuláris, illetve a tüszőrepedést követő sárgatest fázisban (luteális szakasz) azonban jellemzően a gyengédebb típusú, lágyabb vonásokkal és magasabb hangfekvéssel rendelkező férfiakra „bukunk”.
A szakértők éppen ezért vonták le azt a következtetést, hogy a nőknek valójában kétféle szexualitásuk van. Az egyik a peteérés alatt, a másik pedig a hónap többi részében jellemző ránk. Mindez pedig két versengő reproduktív célnak köszönhető: „A nők a legjobb minőségű géneket szeretnék gyermekeik számára, márpedig a magas genetikai minőséget az határozza meg, hogy a tesztoszteron milyen mértékben hat a férfiak agyára, az arcára és a testére” – magyarázzák egy 2010-ben készült tanulmány szerzői. A nem termékeny időszakban – vagy a terhesség ideje alatt – azonban mintha egy pálfordulás történne: a nők a legbőkezűbb és legstabilabb törődést és ellátást akarják biztosítani maguk és az utódok számára, ezért a „kedves”, „gyengéd” férfi válik vonzóvá, aki hajlandó megosztani az élelmet és hosszú távon védelmet nyújtani a család számára.
De a menstruációs ciklus hatásai nemcsak a férfiak iránti vágyban, hanem tetteinkben is megmutatkoznak. Az ovulációs szakaszban lévő nők sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak az erotikus dolgok iránt, mint a follikuláris fázisban lévők. Nagyobb eséllyel választják például egy rakat film közül a romantikus vagy szexuális tartalmúakat, és nagyobb figyelmet szentelnek a saját megjelenésükre is, ezért kihívóbban öltözködnek.
Persze az evolúciós folyamatok főszereplői a férfiak is, akiknél kifejlődött az a képesség, hogy felismerjék a nők felől érkező jeleket. „A férfiak - bár nem olyan mértékben, mint a hím vombatok, de - képesek észlelni a termékenységet” – állítja Randy Thornhill evolúcióbiológus. Egy újabb kutatás is bizonyítja, hogy a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen megemelkedik, miután megszagolják egy termékeny időszakában lévő nő pólóját.
Nem újdonság, hogy a női ciklus növeli az olyan pszichológiai betegségekkel szembeni fogékonyságot, mint a depresszió és a szorongás. Az esetek 2-3 százalékában olyan súlyos is lehet a premenstruációs szindróma, hogy lelki instabilitást, agresszivitást és letargiát okozhat, így nem csoda, hogy fokozza a depresszióra való hajlamot. Ezt pedig azért nagyon fontos időben észrevenni, mert a pszichológusok szerint a nők körében elkövetett öngyilkossági kísérletek nagy százalékát éppen ekkor, a menstruációt megelőző napok feszültséggel teli időszakában követik el.
A serdülőkor előtt a pszichiátriai állapotok sokkal gyakoribbak a fiúknál, mint a lányoknál, majd a reproduktív időszak kezdetével a női nem lesz sokkal fogékonyabb, ezért a különbségért pedig a nemi hormonok felelősek. Az ösztrogénnek és a progeszteronnak - amelyek szintje a peteérés alatt a legmagasabb – szorongáscsökkentő hatása van és ezen hormonok szintjének csökkenése miatt érzékenyebbek a nők a sresszre, mint a férfiak. A két nemi hormon magasabb szintje ugyan némi védelmet nyújt a pszichotikus betegségekkel (pl. skizofrénia) szemben, a havi hormonális „megvonás” miatt azonban megnő az érzékenység olyan hangulati rendellenességekkel szemben, mint a depresszió vagy a szorongás.
Talán el sem tudjuk képzelni, mennyi döntésünket és tettünket befolyásolja a menstruációs ciklus, éppen ezért fontos, hogy minél jobban megismerjük annak történetét, szerepét és lehetséges hatásait. Gordon Gallup, A SUNY Albany evolúciós pszichológusa szerint a nőknek érdemes a havi ciklusukhoz alakítani fontos teendőiket is, és ha jól csinálják, sokkal megnyerőbb lehet a kisugárzásuk: „Akár egy első randevúról, akár egy állásinterjúról van szó, érdemes úgy időzíteni, hogy ezek a találkozók egybeessenek a legtermékenyebb időszakkal. Az első benyomást ugyanis nagy mértékben befolyásolhatja, hogy éppen melyik szakaszban vannak a nők” – magyarázza a szakértő.
