Kaptam már néhány mailt a Dívány coach mail címére és a Facebook oldalamra vegán témában, és a nagy többségük ugyanazt a kérdéskört járta körbe - "én készen állok, de a környezetem hevesen ítélkezik - mit tegyek?". Eleinte óriás megdöbbenéssel fogadtam a leveleket - tekintve, hogy rendszerint épp a vegánokat tüntetik fel térítő szerepben. Egy népszerű vicc tanulsága szerint? "Miről ismerheted fel a vegánt? Nem kell felismerned, úgyis azonnal az orrodra köti."
Persze megértem azokat a húsevőket, akik szarkazmusba fojtják, hogy nehezen megy az elszámolás: senki sem akarja magát rossz embernek érezni, csak mert szereti a libamájat, az állathasználatról szóló elrettentő videók viszont megállás nélkül terjednek, és mára az orvosok világszövetsége szerint is egyértelművé vált: húst enni nem, hogy nem muszáj, de nem is szükséges - mi több, a feldolgozott és vörös húsok nagy mennyiségben kimondottan károsak az egészségre. A szemléletváltás viszont nem megy egyik napról a másikra - még akkor sem, ha ma már egyre több szuper és hiper kínál vegán termékeket, gombamód szaporodnak a vega éttermek, és cool vegán szakácskönyvek vezetik a karácsonyi toplistákat. És még akkor sem, ha olyan forradalmi és történelmi események zajlanak le, mint hogy egy 18 Michelin-csillagos francia séf száműzi a húst ikonikus éttermének menüjéről - egészségre, és állatjogokra hivatkozva.
Bár a "kritikus tömeg" talán már megvan a változáshoz, továbbra is rengetegen ragaszkodnak a berögzült viselkedésmintához, nevezetesen az állathasználathoz és húsevéshez - ez pedig végtelenül természetes, hiszen a mai vegánok is húsevők voltak valamikor. Jómagam 2009-ig félkilós argentin steakeket tüntettem el, és egy dupla McRoyalnál sosem adtam alább. Gyűlölhetem, megvetem egykori önmagam? Mi hasznom származna belőle? Ehelyett inkább türelemmel, finom falatokkal, és építő jellegű beszélgetések esetén észérvekkel és érzékenységgel kommunikálok. Íme az én tanácsaim, hogy a húst, tejterméket, és sajtot nem fogyasztó fogyasztó olvasóink ne érezzék magukat aliennek a húsevő barátok között a vacsoraasztalnál - ugyanakkor mi se bélyegezzük meg gaztevőként azokat, akik egyelőre inkább a tányérba bámulnak, mint a vágóhíd falain túlra, vagy a koleszterinszintjükre.
Veganizmus - Lépésről lépésre, vagy drasztikus döntéssel?
"Az a helyzet, hogy szimpatizálok a vegán táplálkozással, de egyelőre tanácstalan vagyok, hogy kezdjek neki. Első lépésként elhagytam a húst, következőnek a halakat tervezem, majd legvégül a tejtermékeket."
Azt hiszem, embere válogatja, ki hogyan szoktatja rá magát új szokásokra, viselkedésmintákra, de ami engem illet, én húsevőből váltam vegánná hat évvel ezelőtt, egyik napról a másikra. Azt mondtam magamnak: ha szenvedni fogok, ha fájdalommal és lemondással élem meg, hogy vegán vagyok, abbahagyom, elvégre nem lehet egy életet bánatosan végignyomni. Óriás meglepetésemre nem volt szükség a fene-nagy liberalizmusomra önmagammal szemben: attól a naptól fogva soha többé nem hiányoztak az elhagyott ételek, mert elkezdtem sütni, főzni, kísérletezni a konyhában, és hamar felfedeztem, hogy vegánnak lenni se nem komplikált, se nem drága, se nem szociális öngyilkosság. A konyha szépen-fokozatosan minden bevásárlással átállhat az új rendszerre - egy idő után pedig végtelenül természetes lesz, hogy tehéntej helyett mandula, szója, rizstejet, tojásos reggelik helyett csicseriborsó-omlettet, körözött és zsír helyett pedig humuszt, pesztót, és más vegán finomságokat fogyaszt a család. Ehhez viszont óriási szükség van a kreativitásra, kísérletező kedvre, és kíváncsiságra - ahogy a finom nem-vegán ételek sem érkeznek ezüsttálcán az ajtónkba, a vega finomságokért is meg kell dolgozni: a konyhában, és a neten, vegán éttermeket, lelőhelyeket kutatva.
Nem etikátlan, ha nem adok húst gyereknek?
"Még csak két éves és nem tudom, befolyásolhatom -e a leendő ízlését. A páromtól ráadásul rendszeresen megkapom, hogy "Hogy mit adsz neki? Céklát? Szeeegény gyerek!" Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy én főzök rá is, ő pedig megrögzött húsevő..."
Egy korábbi Ego cikkemben már megírtam: személyes környezetemben rengeteg olyan vegánt ismerek, aki terhessége során sem evett semmiféle állati eredetű ételt. A gyerekeik nem, hogy egészségesen születtek, de gyorsabban nőnek, és ritkábban betegek, mint a húsevő barátaim babái. Ismerek családot, ahol az 5 és 9 éves gyerekek a „vegán terhesség” után kizárólag növényi kosztot kaptak – nekik sincs semmi bajuk. Csak azért, mert húsevő társadalomba születtünk, nem kell készpénznek vennünk, hogy ez az egyetlen „helyes út”. Ha valakinek nem fér bele az értékrendjébe, hogy húst etessen a gyerekével, ne hagyja, hogy a párja, a szülei, vagy bárki más ráerőltesse a mesterséges normát, mintha azt kutya kötelesség volna elfogadni. Egy extrém példával élve: ha egy olyan országba születtünk volna, ahol nők számára társadalmi elvárás a hidzsáb viselése, ám egy édesanya szentül hinne benne, hogy ez emberi jogok megvonását jelenti, szíve joga lenne úgy nevelni a lányát, hogy nem csak szabadon hagyhatja a fürtjeit, de egyetemre is járhat, és autót is vezethet. Az, hogy a gyerek hogyan dönt majd a későbbiekben, már az ő felelőssége és döntése - erőszakosan senkit sem erőltethetünk rá a saját értékrendünk betartására. Ám amíg ízlik neki a vegán koszt, és kiegyensúlyozott vega diétán van, semmiféle szó nem érheti a ház elejét.
Mit lehet tenni, ha demoralizál a párom hozzáállása?
"Mi az, kelbimbó? Fúúúj. Nyamnyam, lasagne! Ja, hogy vegetáriánus??! Miért kell miden örömöm elrontani? Persze főzhetek neki is, meg magamnak is, csak az azért több energia lenne, mint amit a főzésre áldozni szeretnék. Elküldöm étterembe meg az anyjához, ha nagyon húsra vágyik, de attól még elrontja a kedvem. A 'főzzönmagának' megintcsak ritkán működik."
Egy párkapcsolatban ideális esetben mindkét fél kompromisszumkész - ebben az esetben pedig a viszony megérett egy komoly beszélgetésre. Aki hasonló cipőben jár, karikázzon be egy szabad estét a naptárban, és rittyentsen egy lélegzetelállító vegán vacsit a kedvesnek, vagy vigye el egy kifogástalan menüt kínáló vega étterembe egy kis kapcsolat-rehabre. Én azt mondanám: "Édesem. Végtelenül szeretlek, és nem akarom megszabni neked, hogy mit egyél. Arra kérlek, hogy ha szeretsz, te se szabd meg nekem, hogy mit egyek. Ha kíváncsi vagy a döntésem okára, szívesen beszélek róla - ha nem, nem foglak üldözni az információval, de egyet el kell fogadnod: éna jövőben nem eszem, nem szolgálok fel, nem főzök, nem sütök, és nem vásárolok húst. Ahogy neked is jogodban áll eldönteni, hogy melyik mobil-szolgáltatót választod, hol dolgozol, milyen ruhát veszel fel reggel, hogyan viseled a hajad, vagy milyen mobilt vásárolsz, nekem is jogom van követni a vágyaimat, illetve az irányt, amit a szívem és az eszem diktál. Megértem, hogy ez számodra nagy váltásnak tűnik, de ha bízol bennem, ígérem, hogy isteni és emlékezetes vegán lakomáink lesznek, és nem fogok balhézni akkor sem, ha te a magad részéről húst rendelsz az étteremben, vagy húst sütsz magadnak. Arra viszont megkérlek, hogy ne kínálgass nem-vegán ételekkel, mert számomra ezek már nem ételek. Ne cikizz, ne ugrass, ne piszkálj, ne cseszegess a döntésem kapcsán, ahogy én sem fogom ezt tenni veled. Mit gondolsz?" ...és ekkor elindulhat egy türelemmel, megértéssel, és elfogadással teli, semmiképpen sem (passzív) agresszív, kompromisszumképes kommunikáció.
Hogy oldható meg a vacsimeghívás- éttermezés nem-vegánokkal?
"Étteremben még csak-csak, lehet érdeklődni előtte, de mondjuk egy klasszik karácsonyi menüt hogy hárít az ember udvariasan úgy, hogy abból ne legyenek kínos szituk? Nálunk nincs olyan fogása a karácsonyi menünek, amiben ne lenne tej/hús/halféle. Libamáj, sajtoscsirke, fagylalttorta ... mindezt a legnagyobb jóindulattal és szeretettel tálalva, azzal a nemtitkolt indokkal, hogy a kedvünkben járjanak. Ilyenkor sósmogyorót kell rágcsálni egész idő alatt, vagy vinni (csak) magamnak kaját? A meghívok-mindenkit-hozzánk több okból nem működik."
Először is senki se szégyenkezzen, vagy titkolózzon a táplálkozási igényeit és szokásait illetően. "Julikám édesem, átjövünk szívesen, de tudod, én már vegán vagyok - ha gondolod szívesen főzök valamit én is, hogy besegítsek." - ennyi. Nem vegák - azzal érvelni nem ér, hogy "de akkor te is süss nekünk húst, ha mi jövünk vendégségbe", hiszen feltételezem a zöldségfőzés senkinek sem ütközik erkölcsi akadályba - a vegán számára a húskészítés viszont önmagunk megerőszakolása. Nálunk egyébként bevett szokás, hogy - nem csak magunknak, hanem mindenkinek, megosztásra - hozunk legalább egy saját készítésű fogást vendégségbe. Nem csak azért, hogy legyen vega fogás, hanem egyszerű kedvességből is. Nem kell ahhoz konyhatündérnek lenni, hogy valaki olyan vegán fogásokkal készüljön fel egy összejövetelre, hogy az után a nem vegánok is megnyalják a tiz ujjukat. Léteznek fergetegesen finom tejmentes fagylaltok, tejtermék- és szójamentes sajtok, tojásmentes sütemények és kekszek, húsmentes sültnek, burgernek, kolbásznak és pörköltnek valók, nem beszélve a számtalan „ véletlenül vegán” termékekről . Ami pedig a mama főztjét illeti –sok majdnem-vegetáriánust ismerek, aki nem akarja megbántani az édesanyját vagy a nagymamáját azzal, hogy nem eszi meg a vasárnapi húslevest. A frissen megjelent szakácskönyvemben - Kristóf konyhája - külön fejezetet szenteltem a témának: szerintem éppen azzal segítjük és inspiráljuk a szeretteinket, ha őszintén és kedvesen megkérjük őket. Ha ők is azt szeretnék, hogy továbbra is megosszuk az asztalra kerülő ételeket, kísérletezték ki a hagyományos családi receptek vegán változatait. A férjem édesanyja – igazi lengyel zsidó nő – valaha húst hússal főzöt. Eleinte zsörtölődött és bele is telt pár évbe, de végül elfogadta az étkezési szokásainkat, és manapság még a klasszikus zsidó receptet, a töltött halat is lazán elkészíti vegán verzióban. Mi több, a négy gyermeke közül három váltott vegetáriánus életmódra a fergeteges, új főzőtudományának köszönhetően.
Ha pedig valaki az éttermi kosztra esküszik, attól azt kérem: változtassunk együtt az éttermek azon berögzült sztereotípiáján, hogy gasztronómiai szempontból értékelhető fogásokat csak állatokból lehet készíteni. Egy másik, szintén korábbi Ego-cikkemben meséltem már: én ahelyett, hogy messze elkerültem volna a korábbi kedvenc éttermeimet, inkább bevontam őket az ötletelésbe - hogyan maradhatok hűséges hozzájuk és hogyan válthatok vegán étrendre egyszerre. Egy jó szakács számára nem akadály feledhetetlen fogást készíteni növényi eredetű hozzávalókból – legyen szó a sarki kifőzdéről, egy menő Liszt Ferenc téri bisztróról, vagy egy Michelin-csillagos fine dining étteremről. Én őszintén hiszek abban, hogy az igény szüli a kínálatot. Ha az ember megmondja a boltosnak, hogy mogyoróvajat, kókusztejet, mandulát, csicseriborsót szeretne, akkor előbb-utóbb majd csak berendeli a rizstejet is, különben elmulaszt egy üzleti lehetőséget.
Hogyan vegyem fel a harcot a kérdésekkel és támadásokkal?
"Hogy én ezt most miért. És a növénynek nem rossz-e, mert az ugyanúgy akaratán kívül megzabálom, mint ők az állatot, azért nem kár? Én őszintén nem akarok ehhez ideológiát társítani, téríteni sem, azt meg aztán végképp nem, hogy offenzívnek ítéljék meg a döntésem. Van erre objektív válasz, amit nem úgy élnek meg, hogy ők a vágóhíd-finanszírozó állatkínzó ostoba hagyománykövető tömeg? Mert persze az ő táplálkozással kapcsolatos választásaikat nem kérdőjelezzük meg, mert PC-k vagyunk és egyébként is kisebbség. Vagy el kéne olvasnom előtte több szakkönyvet és élettani alapokra helyezni az érvelésem?"
Én sem szeretek ideologiai vitákba bonyolódni a húsevésről, hacsak nem kimondottan olyan fórumon beszélgetünk, ahol az érvek és ellenérvek meghallgattatnak. Ha valakinek nincs kedve századszorra is kielemezni a "növények is éreznek" témakört, egész nyugodtan mondhatja, hogy "drága, hagyjuk most ezt a témát, beszélgessünk inkább rólad, hogy vagy?". Ha pedig valaki tovább feszegeti a témákat, akkor sem kötelességünk szakértői pontossággal megfelelni a kérdésekre - nyugodtan lehet azt felelni: "átküldök neked pár informativ vegán weboldalt, és ha érdekel olvashatsz minderről." Ha szakkönyveket nem is kell feltétlen bemagolni, óhatatlan, hogy az ember többet és többet olvasson, tudjon meg, és kérdezzen arról az életmódról, amit választott magának - így sanszos, hogy idővel a felmerülő, közhelyes kérdésekre (mint a "dehát húsevő fogsorunk van", és "mi vagyunk a teremtés koronái") csípőből reagál. Mondjuk azt, hogy nincs olyan lény a világon, aminek olyan hosszú a bélrendszere, mint a miénk, és húsevő. Vagy hogy épp attól vagyunk a teremtés koronái, hogy az ösztöneink fölé tudjuk helyezni a morált és az érzékenységet.
