A várakozás sokszor idegőrlő. Különösen akkor, ha egy számunkra fontos, az életünket befolyásoló dologra várunk, legyen az egy orvosi diagnózis, egy vizsgaeredmény, vagy egy bármilyen élethelyzet rajtunk éppen nem múló kimenetele. Ezekben a helyzetekben pedig nem is maga a várakozás, hanem az azt övező bizonytalanság a kemény. Az, hogy nem lehet tudni, mi lesz. A kész tényekkel ugyanis (bármilyen ijesztőek is) van esélyünk megbirkózni, van lehetőségünk aktívan kezdeni velük valamit: lehet tervet kovácsolni, elindulni azon az úton, ami jutott. A várakozás ezzel szemben egy tehetetlen, passzív állapot. Passzív és szörnyen szorongató.
A fontos élethelyzetekben a várakozáshoz ugyanis leginkább a szorongás társul. Ez a tartós, kellemetlen érzés pedig képes tönkrevágni a hétköznapokat: feszültté tesz, ingerlékennyé, de ront a koncentráción, a memórián és a teljesítményen is. Minél jobban szorongunk, ezek a tünetek annál erősebbek. Nyilván. Az azonban, hogy ki mennyire van készen, miközben A HÍRRE vár, rengeteg dologtól függ.
Egy nemrég végzett vizsgálatban 50, a karrierjük szempontjából kritikus vizsgán részt vevő ember lelkiállapotát követték nyomon a kutatók négy hónapon át, a vizsgától egészen az eredményhirdetésig. Kiderült, hogy a vizsga másnapján még általában eléggé szorongtak az emberek, a következő hetekben egyre kevésbé, majd az eredményhirdetés közeledtével egyre erősebben tért vissza az érzés, közvetlenül előtte pedig rém kellemetlenné vált. Oké, ez nem nagy meglepetés, az viszont izgalmas, hogy milyen tényezőkön múlott még a résztvevők szorongásszintje.
Függött például attól, hogy valaki mennyire viseli jól - úgy általában - a bizonytalanságot; ahogy attól is, mennyire szeret lezárni ügyeket, mennyire van igénye arra, hogy pontot tegyen a dolgok végére. Ahogy számított az is, hogy valaki mennyire készül fel a lehető legrosszabb végkimenetelre (védekező pesszimizmus) és mennyire optimista úgy általában. Az az ember, aki nem agyalt sokat a rossz kimenetelen és a vidám helynek látta a világot, a vizsgaeredmény kihirdetése előtt sem rágódott sokat.
Ezek a különböző tulajdonságok, viselkedésmódok pedig együtt járnak: a bizonytalanságot jól tűrők kevésbé érzik szükségét annak, hogy lezárják a dolgokat, alapvetően optimisták, és nem fektetnek energiát abba sem, hogy felkészüljenek a legrosszabbra. Számukra így a várakozás is egyszerűbb, kevésbé szoronganak, könnyebben élik a hétköznapjaikat.
Hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy nem árt egy kicsit magunkba nézni, nem árt némi önismeret ahhoz, hogy felmérjük, hogyan tudunk kezelni egy ilyen elkerülhetetlen és kényes helyzetet. Ha pedig arra jutunk, hogy valószínűleg rosszul reagálunk a várakozásra, érdemes tudatosan is bevetni különböző szorongáscsökkentő eljárásokat. Leginkább igyekezni programokkal, társasággal, feladatokkal elterelni a saját figyelmünket. Vagy kipróbálni ezek közül bármit. Így a várakozás okozta szívás részben megúszható - még ha teljesen nem is kerülhetjük el.
