18 évig hibáztattam magam a narcisztikus férjem miatt

Egy narcisztikus, saját maga iránt szélsőségesen érdeklődő személlyel az átlagosnál jóval nehezebb együtt élni – aki ugyanis ilyen lelki beállítódással bír, az képtelen az elfogadásra és a nyitottságra, sőt, gyakran a bűntudatra is, nem úgy az arroganciára vagy az irigységre. Korábbi cikkünkben összefoglaltuk, miről ismerhető fel egy narcisztikus partner és min mehetünk keresztül, ha egy ilyen emberrel élünk kapcsolatban. A Dívány tanácsadó sorozatának e-mail címére most egy olyan olvasónk írt levelet, aki 18 évig élt egy narcisztikus férj mellett. Összefoglalta, mit élt át.

Az ő sértődékenysége miatt magamat hittem bunkónak

Második feleségként kerültem a csapdába. Abban segített volna, ha időben felismerem a probléma okát [a narcizmust], hogy nem gyötörtem volna magam annyit. Mert ez lett volna a lényeg. Hiszen ő maga nem változott a hosszú évek alatt. Nekem pedig kicsit felszabadítóbb lett volna. Akkor talán hamarabb túlléptem volna feszültségeken, nem hibáztattam volna magam. Saját elmondása alapján ő se tökéletes, neki is vannak hibái, mert a bölcs ember felismeri a hibáit. De megnevezni nem tudná, mert valójában nem lát komoly hibákat. Mivel sértődékeny volt, ezért magamat gondoltam bunkónak, aki átgázolva a másik lelkén, nem figyeltem eléggé rá. Mert meg tudta magyarázni, hogy miért bántottam meg és hogyan kellett volna másként szólnom vagy tennem valamit. Rendszeresen volt olyan variáció, ami felett elsiklottam, és neki volt oka megsértődni. Eljött az idő, amikor az állandó odafigyelés, megfelelni akarás szorongásossá tett. Akkor döntöttem úgy először, hogy elhagyom. Akkor olyat tett, amitől felcsillant a remény, hogy csak kommunikációs hiba volt köztünk és tényleg megértette, hogy mi a bajom a kapcsolatunkkal. Bár tágítottam a határaimat (pl. találkoztam barátnőimmel, megpróbáltam ellentétes véleményt alkotni), de sajnos visszavette többszörösen, amit adni tudott. Ha nagyon szerettem volna valamit, megharcoltam, de meg kellett fizetnem az árát az életünkben. Mert az egyensúly az ő mércéje szerint megbillent. Ezekre az összefüggésekre természetesen nem jöttem rá, amíg együtt voltunk. Azon igyekeztem, hogy minél élhetőbb és szerethetőbb életet éljünk, két gyermekkel. És persze, hogy elég önbizalmat öntsek bele, amitől idővel lenyugszik. Ha anyám nem segít a háztartásban, a gyerekek körül, nem bírtam volna. Így viszont maradt energiám rá figyelni, ami nem volt kevés.

A figyelem minőségén múlt minden. Ha egy gyerek hozzám szólt és a figyelmem elterelődött, végérvényesen lezárta a témát és semmilyen könyörgésre nem volt hajlandó visszatérni rá. Ezért testemmel és lelkemmel odafordulva hozzá próbáltam megadni azt a figyelmet és szeretetet, amit ő megkívánt. Elég volt néha lankadni ahhoz, hogy egy „katasztrófa” bekövetkezzen, utána olyan embernek minősítsen, ami igen sértő volt.  Önmegvalósítás terén is hiába volt valóban tehetséges, mert a kudarcfélelem, a megaláztatás lehetősége elvette tőle az életben az előrejutást. Utólag már tudom, hogy mindez engem is minősít. Legalábbis pszichológiailag rám fért volna a segítség, mert amikor véget vetettem az egésznek, akkor épp a pszichológus döbbentett rá, hogy miben is voltam. Utána. Sajnos. Más lett volna, ha tudom, és ennek ellenére döntök úgy döntök, hogy tovább csinálom. Vagy talán könnyebben hagytam volna el, vagy nem okoltam volna magam 18 éven át. A szakításunk után szakemberhez került, ahol hamar felismerve a személyiségét, gyors fordulattal tették őt, majd ő is saját magát „világmegváltó” szerepbe. Jelenleg is tehetségét kamatoztatja az emberiség érdekében. Persze, ne felejtsük el az önbizalomhiányt, ezért csakis a háttérben, kerülve minden kritikát, megaláztatás vagy kudarc élményét intézi ezt. Elég, ha ő tudja, meg a szűk környezete, hogy különleges ember, aki spirituális úton ontja szeretetét ingyen. Saját jóságán is meghatódva, könnyes szemmel csodálatosan tud beszélni magáról.  Visszagondolva már az első 7 évben megfogalmaztam, amit mégsem láttam, hiába mondtam ki. Olyan, mintha nem velem élne. Vagyok, de ismeretlenül mellette, mert a viselkedése, szavai olyasmivel bántanak, rágalmaznak, ami nem vagyok és előtte se voltam. Ha 7 év nem volt elég, hogy ezt észre vegye, akkor mi segíthetne még? Ismerem magam, de rajta keresztül más embert látok magamban, ami nem tetszik. Kérdésem az volt: ha tényleg így lát engem, akkor mit akar tőlem? Ezután még 11 évet maradtunk együtt, mire végett vetettem a házasságunknak. Egy ismerősöm kérdezte meg tőlem igen találóan kifejezve a helyzetet: miért jársz guggolva, mert a férjed egy törpe? Azok a személyek, akik narcisztikus emberrel élnek együtt, csak úgy tudnak kapcsolatban maradni, ha maximálisan alkalmazkodnak, és emellett megengedik a másiknak, hogy „bántsa” őket az alkalmazkodási képtelenségük miatt. Ha tudatos, működhet. Ha tudattalan, rámehet a másik ember is.

A narcisztikusnak minden kevés

Bár nem tett fel kérdést, mégis fontosnak gondolom, hogy nyilvánosságra hozzuk a levelét, és hogy néhány szóban mégis válaszoljak rá. Tökéletes összefoglalóját írta le annak, milyen lehet egy narcisztikus partner mellett élni, miken mehet keresztül az, aki egy ilyen emberrel köti össze a sorsát. Először is, a legfontosabb: önt a történtek semmilyen módon nem minősítik, ön a kapcsolatukban mindent jól csinált. A figyelme és a szeretete legjavát adta, igyekezett alkalmazkodni, és minél többet adni, akár a saját igényei és vágyai feláldozása árán is. Nem ön tehet róla, hogy még ez is kevés volt. Pontosan ez a probléma lényege: egy narcisztikus személynek sajnos minden kevés. A narcisztikus működés alapja egy olyan korai sérülés, amelynek gyökere elsősorban a szülő-gyerek kapcsolatban keresendő, és ez csak hosszas tudatos munkával, pszichoterápiával gyógyítható.

Mindent átélt, ami egy narcisztikus partner mellet átélhető: erőn felül teljesített, a figyelme maximumát adta, a kapcsolat érdekében feladta még önmagát is. De mindez kevés volt, sokszor kellett kudarcot átélnie, vagy bunkónak, érzéketlennek gondolnia magát, és felvállalnia egy konfliktus felelősségét a partnere nyugalma érdekében.

A gyerekkori sérülés nehezen gyógyul

Az ön helyében mindannyian belesétáltunk volna ugyanebbe a csapdába, hiszen a narcisztikusok sokszor nagyon szerethetők. Bármennyire is fárasztó és kiábrándító velük élni, ha figyelünk, a követelőzés, önzés mögött megérezhetjük a szorongást és a fájdalmas hiányt. És ha elég empatikusak vagyunk, ez felkelti bennünk az együttérzést és a segítő szándékot. Sokan élnek hosszú évekig önfeláldozó kapcsoltban narcisztikus partnerük mellett abban a reményben, hogy a sok szeretet és törődés majd megnyugtatja őt és begyógyítja a sebeit. De sajnos nem így lesz. A gyermekkorban elszenvedett, a személyiség legmélyebb rétegeit érintő sérülés nem gyógyítható meg egy felnőtt kapcsolatban.

Ha szeretünk valakit és elkötelezettek vagyunk iránta, sajnos nagyon nehéz elfogadni és kimondani, hogy a partnerünk valami olyasmivel küzd, amiben mi egyszerűen nem tudunk segíteni. Persze, ettől még meg fogjuk próbálni. A narcisztikus partnerrel élők többsége önhöz hasonlóan hosszú éveket tölt a hasztalan próbálkozással, míg belátja, hogy valami olyannal küzd, ami messze túlmutat az erején. Ez természetes, és talán furcsa ezt kijelenteni, de bizonyos szempontból jól is van így. Aki felnőtt, egyenrangú, szeretetteljes kapcsolatban szeretne élni, magától értetődőnek tartja, hogy ha a partnere segítségre, támogatásra szorul, akkor ezt megadja neki. Úgy hisszük, ez a dolgunk, hiszen ez a felelősségteljes kapcsolat egyik alapja. Nem ön tehet róla, hogy a biztonságos környezet, a figyelem és szeretet, amit adhatott, végül nem gyógyíthatta meg a párját.

Érdemes család- vagy párterápiával kezdeni

Remélem, ön eljut majd egyszer addig, hogy semmilyen formában nem tekinti kudarcnak ezt a kapcsolatot, és semmiben sem hibáztatja magát! Olyan dologgal találkozott, ami fölött nem volt hatalma, de ezt nem tudhatta, és mindent megtett, hogy segítsen.

A narcisztikusok számára fontos egy biztonságos, megtartó kapcsolat, de a gyógyuláshoz mindez kevés. A változásban csak egy hosszú és alapos egyéni pszichoterápia segíthet. Nem titok: bizony ez nehéz lesz, fárasztó és sokszor fájdalmas. De a sérülés mélysége miatt ez az egyetlen megoldás. Persze azt is tudom, hogy sokszor már az első lépés is végtelenül nehéz, azt elérni, hogy egy narcisztikus hajlandó legyen belátni és felvállalni a saját problémáját, és hogy egyáltalán vállalkozzon a pszichoterápiára.

Ezek az emberek érzékenyek, sértődősek, így képtelenek befogadni bármilyen visszajelzést vagy javító szándékú tanácsot, nincsenek tudatában saját problémáik mélységének, nem látják be a saját viselkedésük irracionalitását. Mindezek pedig előfeltételei lennének az önismereti munkának. Átmeneti megoldásként vagy első lépésként sokszor a család- vagy párterápia segíthet. Erre talán némi unszolással, kérleléssel vagy a családi konfliktusok puszta létének beláttatásával még egy narcisztikus is rávehető. A családterápia a partnerünk alapsérülését sajnos nem lesz képes gyógyítani, de a családot, a párkapcsolatot megerősítheti. Mindkét részről tanulható, fejleszthető, hogyan lehet ezzel együtt élni, és a hétköznapi élet néhány egyszerű közös szabállyal könnyíthető. A család- vagy párterápiában azt is elérhetjük, hogy az áldozatokat vállaló partner a helyzet megértésével már ne sérüljön tovább, újabb frusztrációkat ne szerezzen, és közös erővel, a partner és a terapeuták közös támogatásával talán a narcisztikus személyt is elindíthatjuk a személyes gyógyulás útján.