Magyar nők a munka frontján - a traktoroslányoktól a munkaerőpiacra visszavágyó kisgyerekes anyákig

TARTALOMJEGYZÉK

| ELSŐ FEJEZET 
Gyertek lányok traktorra! Látszólagos egyenjogúság a szocializmusban

| MÁSODIK FEJEZET
Egyenjogúság nélkül álom marad az arányos foglalkoztatás

| HARMADIK FEJEZET
Kevesebb pénzért és többet güriznek a magyar nők

| NEGYEDIK FEJEZET
Az új trendek változtatásokra ösztönzik a munkaadókat is

| ÖTÖDIK FEJEZET
Posztolj, és megmondom ki vagy

 

 

Ha pusztán a statisztikákra hagyatkoznánk, akkor rövidre zárhatnánk a kérdést, hiszen a számok alapján a hazai foglalkoztatás csak úgy dübörgött a szocializmus idejében, de persze ma már tudjuk, hogy a vonzó adatokban jócskán szerepet játszott a rejtett munkanélküliség, és az, hogy elsősorban a nők munkába állása pörgette fel az ötvenes évektől a munkaerőpiacot.

A szocialista állam traktororvoslányait, nő buszvezetőit, élmunkásait büszkén mutogatta az akkori propaganda: lám, itt mindenki egyenlő jogokkal bír, pláne, ha a “munka frontjáról” van szó. De tényleg paradicsomi hely volt a nők számára a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer, vagy csak látszólagos egyenlőségről volt szó?

A KSH 2001-es népszámlálási adatai szerint, míg az 1930 és 1949 közötti adatokban hozzávetőleg egymillió dolgozó nő szerepelt, addig 1960-ban már csaknem 1,7 millió, 1970-ben és 1980-ban pedig már több mint 2 millió magyar asszonynak/lánynak volt munkája. A számok szerint tehát a hatalom egyik fő propaganda-jelszava - ami a nők egyenjogúságát hirdette - megvalósult, és az is tény, hogy a második világháború után a nők a férfiakkal egyenlő, általános választójogot kaptak, széles körben lehetőségük nyílt a továbbtanulásra, sőt, egyenjogúság címén megjelentek a nők olyan munkaerőpaci szektorokban is, amelyekben addig elképzelhetetlen volt a jelenlétük.

Az 1950-es években a propaganda előszeretettel demonstrálta az egyenjogúságot az olyan férfiasnak minősülő foglalkozásokban jeleskedő nőkkel, mint traktorosoké, kőműveseké, buszvezetőké. Ugyan a reflektorfényben főleg a férfiak szerepeltek, de azért elvétve lehetett olvasni munkásnőkről is, mint például Panyi Ferencné szövőnőről, vagy Wekerle Irén kábellerakóról.

Tóth Eszter Zsófia történész Kádár leányai: nők a szocialista időszakban című könyvéből azt is tudjuk, hogy “a munka frontján” a férfiakkal egyenlő nők a szabadsága mégsem volt teljesen egyenértékű a férfiakéval. A női buszsofőrök például még a nyolcvanas években is csak komoly korlátozások között dolgozhattak: nem túlórázhattak, nem vezethettek éjszaka vagy nagy forgalomban, munkatársaik pedig gyakran keresztnevükön, vagy egyszerűen csak „kislánynak” szólították őket. Közmegítélésük is visszás volt, a többség ugyanis erkölcstelennek találta azokat a nőket, akik férfiakkal dolgoztak együtt ugyanazon munkakörben – nyilván már akkor is kevesebb fizetésért.

A beszámolók szerint az ilyen férfias foglalkozásokban dolgozó nők a női bérekhez képest viszont jól kerestek, gyerekeiket várakozás nélkül felvették a BKV bölcsődéjébe, óvodájába, és a műszakokkal „úgy tudtak variálni, hogy elláthatták a családot is”.

Adatok forrása: KSH

Utóbbi igazolja, hogy már a szocializmusban elkezdődött az, amitől azóta is annyira szenvedünk: a házimunka terhe is a dolgozó nőre hárul.

A női egyenjogúság tehát látszólagos volt, és nem csak a házimunka egyenlőtlen eloszlása miatt: Tóth Eszter Zsófia interjúalanyainak beszámolói szerint a nők bábként funkcionáltak a parlamentben is, ahol utasításba volt adva, hogy a képviselők között legyen egyharmad munkás, egyharmad paraszt, egyharmad értelmiségi, mint ahogy az is, hogy változó mértékben, de képviseltessék magukat a nők is. Ez az arány akkoriban a 25 százalékot is elérte, ami a mai siralmas tíz százalékunkhoz képest még mindig rendkívül jó arány. Kár, hogy ez is csak a számok szintjén volt ennyire pozitív, a két munkásnőből lett parlamenti képviselőnő beszámolójából ugyanis az is kiderül, hogy a nőknek nem volt országos ügyekbe beleszólásuk, csupán helyi szinten tudtak „érdekkijáró tevékenységet” folytatni.

A mögöttes igazság tehát nem a nemek egyenjogúságáról szólt. A szocialista rezsim egyfajta eszközként használva, az aktuális politikai érdekek szerint terelgette a nőket a munkaerőpiacra, majd a hatvanas évek végén onnan ki. Ehhez mérten a nők egyenjogúságának emlegetése egyből kevésbé lett hangsúlyos a központi kommunikációban, amikor az iparnak már nem igazán volt szüksége a képzetlen női munkáskézre. Hirtelen az lett a hatalom érdeke, hogy a nők önmegvalósítás helyett gyerekeket neveljenek, és mindezt lehetőleg hosszú ideig, otthon, a négy fal között tegyék, így fenntartva továbbra is egy olyan gazdaságilag stabil ország látszatát, ahol nincs munkanélküliség.

Ezért a Kádár-rendszer sajtója ekkor már egészen másképpen jelenítette meg mind a férfifoglalkozásokban dolgozó, mind a munkaversenyben részt vevő nőket, mint a Rákosi-propaganda. Az új értelmezési keretben az ötvenes évek traktoroslányairól, mint a női egyenjogúsítás áldozatairól beszéltek, akik a rossz munkakörülmények hatására meddőkké is válhattak. Az új cél ezúttal az volt, hogy minél több nőt vonjanak ki az egyre szűkülő munkaerőpiacról.

Mindentől függetlenül a GYES kezdetben rendkívül vonzó juttatásnak bizonyult, hiszen keresettől függetlenül fix havi hatszáz forint összegű volt, ami az átlagos női kereset kb. negyven százalékát jelentette. Ráadásul rendkívül hosszú ideig járt, eleinte a gyermek két és fél éves koráig lehetett igénybe venni, majd ezt 1969-ben meghosszabbították három éves korig. Egészen 1977-ig tartott a felfutása, az ezt követő években viszont csökkenni kezdett az ellátásban részesülők száma, ami valószínűleg összefüggött azzal is, hogy felütötte a fejét egy nem várt tünet, a gyesneurózis. Nők tömegei, akik szülésig a férfiakhoz hasonlóan helyt álltak a munkában és részesei voltak a munkahelyi közösségeknek - ami akkoriban nagy társadalmi értékkel bírt –, nem tudtak hosszú távon mit kezdeni azzal, hogy életterük és kapcsolataik drasztikusan korlátozódtak. Érthető, hogy a panelházakba zárt kismamák között terjedt a depresszió, az alkohol- és gyógyszerfüggőség.

Tóth Eszter Zsófia könyvében az egyik interjúalany visszaemlékezését lehet olvasni: „Az ember bedilizik a négy fal között. (...) Egyedül marad a kisgyerekkel, aki még csak alszik meg eszik, és nincs vele más dolog, mint 3-4 óránként megkotyvasztani a papikáját és tisztába tenni..."

A rendszerváltás óta folyamatosan rossz a nők, azon belül pedig főleg a kisgyermekes anyák foglalkoztatási aránya, ami leginkább annak a következménye, hogy eddig egyik kormányunknak sem volt prioritás, hogy felszámolják a nemek közötti egyenlőtlenségeket, amelyek az élet számos területén megnehezítik a nők helyzetét. Ez persze nem kizárólag magyar sajátosság, hiszen hiába írunk 2017-et, még mindig alig léteznek olyan országok a világon, ahol a nők és a férfiak egyenlősége ténylegesen megvalósul. Ez egészen addig így is marad, amíg nem teremtődik meg országonként egy olyan környezet, amelyben mindkét nem egyenlő választási lehetőségekkel rendelkezik, és teljes körűen, arányosan vesznek részt a társadalmi életben, a vezetői pozíciókban, a munka világában, a gyereknevelésben, és a házimunkában is.

A kevés pozitív példa közé tartoznak az unásig emlegetett skandináv államok, ahol például annyira jól működik a nemek közötti egyenlőség, hogy az egyik globális problémát - amely a nők hátrányos helyzetének egyik fő tünete -, a nemek közötti bérszakadékot is sikerült, még ha nem is a nullára, de rendkívül alacsonyra redukálni. Magyarország a bérkülönbségek tekintetében nem áll túl jól, a Világgazdasági Fórum nemek közti rést mérő indexe (global gender gap) szerint 2016-ban a 101., 2006-ban az 55. helyen állt (144 ill. 115 ország közül).

A foglalkoztatási arányukon is volna mit javítani, mert bár Magyarországon az ILO adatai szerint 45,7 százalék a nők aránya a dolgozók közt (ami regionális szinten átlagosnak mondható), a KSH statisztikáiból viszont az is kiderül, hogy hazai foglalkoztatási mutatók további javulása is elsősorban a munkaerőpiacról kiszorult nők bevonásával lenne elképzelhető.

Pedig a statisztikák azt mutatják, hogy a minél több dolgozó nő pozitív irányba mozdítja el az ország GDP-jét is.

Nézzük csak meg a társadalmi jólétet mérő listákat, amelyek élén olyan országokat találunk mint Svédország, ahol a nők és a férfiak politikai, gazdasági és társadalmi lehetőségei hasonlóak, a sort pedig olyan államok zárják, mint Magyarország, ahol a nemek közötti egyenlőtlenségek kiugróan magasak.

A munkához való hozzáférés, a munkavégzés, a munkában való előrejutás, és a bérek területén tapasztalható egyenlőtlenségek tehát nemcsak a nők helyzetét és lehetőségeit határozzák alapjaiban, hanem tudásuk, valamint speciális, társadalmi helyzetükből fakadó tapasztalataik kihasználatlansága egyaránt visszafogják a társadalmi-gazdasági fejlődést is.

Ezt igazolja a PwC OECD-tagállamokat vizsgáló friss tanulmánya, amely többek között azt is megállapítja, hogy ha a hazai női foglalkoztatottság elérné a svéd szintet, az önmagában is a GDP 9%-os növekedését eredményezné. Ha pedig a nemek közti bérkülönbség is megszűnne, a női keresetek 18 százalékkal nőnének Magyarországon.

Annak ellenére, hogy a kommunista propaganda viszonylag sokat reklámozta a „modern apát” - aki igyekszik minél többet foglalkozni a gyerekeivel -, ez a gyakorlatban ritkán valósult meg. Már akkor sem a férfiak arányos szerepvállalásán múlott, hogy a nők viszonylag könnyebben tudtak zsonglőrködni a családra és a munkára fordított idővel, mint ma, hanem a bölcsőde és óvoda hálózatnak, a választható műszakoknak, illetve annak, hogy jellemzően más idősávban voltak a munkaidők, mint manapság (például a hivatalokban, ahol reggel nyolctól délután négyig dolgoztak).

A rendszerváltás után aztán egyre inkább általánosabbá vált, hogy a dolgozó nőnek otthon is teljesíteni kell. Egyrészt azért, mert újra előtérbe kerültek a hagyományos nemi szerepek (miszerint a férfi legyen a kenyérkereső, a nő pedig a család és a háztartás ellátója), másrészt egyre több női diák jelent meg a felsőoktatásban, harmadrészt a gyermekintézmények és a családok életét könnyítő más szolgáltatások univerzális elérhetősége is csökkent.

A kettős munkavégzés nemcsak igazságtalan és kizsigerelő

- hiszen senki nem fizeti ki a nőknek az otthon végzett munkát -, hanem hátráltatja az érintettek szakmailag kiteljesedését is. A munkáltatók számára a nők ugyanis kevésbé megbízható munkaerőt jelentenek túlterheltségük miatt.

Az egyenjogúság szempontjából mintának tekintett országokban (mint például Belgiumban), az aktív korú nők és férfiak munkavégzéssel töltött ideje közel azonos, tehát a férfiak a nőkhöz hasonlóan kiveszik a részüket az otthoni munkából (is). A CEU kutatói szerint csak a kelet- és közép-európai országok között találunk olyan helyet, ahol még nálunk is durvább a helyzet, ez pedig Bulgária: ott a nők még magyar sorstársaiknál is többet gürcölnek.

Érdekes, hogy az Economist 2016-ban készült üvegplafon-indexének számítása szerint Magyarország meglepően jó helyen, a skandináv államok után helyezkedik el a rangsorban. A CEU kutatói szerint azonban ez az eredmény csalóka: mutatóink azért ilyen jók, mert az alacsony jövedelműek között nálunk mindenki minimálbért keres, ezért nincs különbség a nemek között, a közepes jövedelműek között pedig a nők bérhátránya 8,7 százalék, ami nemzetközi összehasonlításban is jónak minősül. Ám a magas jövedelműek körében már más a helyzet. Magyarországon ebben a szegmensben a legnagyobb a nők bérhátránya: összesen 26 százalékkal kapnak alacsonyabb bért, mint a jól kereső férfiak.

A CEU szakértői szerint erre alapvetően két magyarázat létezik:

• vagy a nők keresnek inkább alacsony jövedelemmel járó, de családbarát foglalkozásokat,
• vagy a munkaadók léptetnek elő kevésbé szívesen nőket.

Visszatérve még egy kicsit az Economist kutatására: az előkelő helyünkben jócskán szerepet játszik a szocializmusból ránk maradt örökségünk is, a szülés utáni nagyvonalú állami juttatásaink rendszere. A három éves GYES ugyanis a magyar anyákat a mai napig otthon maradásra ösztönzi. Bár vannak olyan állami törekvések, amelyek a kismamák minél gyorsabb visszatérését segítik (ilyen például a Gyed extra), de a jelenlegi családpolitika mégis inkább választás elé állítja a nőket: karrier vagy család? A munkaerőpiacra való visszatérést merev foglalkoztatási kultúránk sem segíti (lásd. részmunkaidő, távmunka).

Különösen nehéz helyzetben vannak a kisgyermekes, többgyermekes, és az ötven feletti nők

Értük jelenleg nem kapkodnak a hazai munkáltatók, sőt: utóbbiak foglalkoztatási rátái a gyermekszám növekedésével drámaian romlanak. A KSH 2015- ös felméréséből tudjuk, hogy a 15 éven aluli gyermeket nevelők 83, a két gyermeket nevelők 79, a három négy, vagy ennél több gyermeket nevelőknek viszont csak 62, illetve 52%-a gondolja, hogy visszatérne a munkahelyére. Az okok között hangsúlyosan szerepel a hosszú távollét – ami egyben növeli annak az esélyét is, hogy ez idő alatt megszűnt a munkahely –, és hogy a jellemző foglalkoztatási keretek nehezen összeegyeztethetők a családi élettel.

Családbarát, rugalmas munkahelyek szempontjából tényleg nem igazán vagyunk eleresztve, pedig igény is volna rá, ráadásul a jog is lehetővé teszi a munkáltatók számára, hogy részmunkaidővel, távmunkával, a munkakör megosztásával segítsék a gyermekes nők visszailleszkedését a munka világába. A rugalmas foglalkoztatás egyébként nemcsak a nőkre, hanem a társadalom egészére is jó hatással lenne, demográfiai értelemben mindenképp: a nők bátrabban vállalnak azokban az országokban gyereket, ahol nem kell attól félniük, hogy anyává válásuk után le kell mondaniuk a karrierről, vagy hogy veszélybe kerül megélhetésük.

Jellemző, hogy nem szívesen veszik vissza szülés után a kisgyerekes anyákat, és az is gyakori, hogy bár papíron 4 órás munkavégzésre alkalmazzák őket, de 6-8 órányi munkamennyiséggel terhelik őket. Az sem bevett gyakorlat, hogy otthonról dolgozó anyákkal töltsék be azokat a nyitott pozíciókat, ahol a távmunka megoldható. A legnagyobb akadály pedig az, hogy kevés a családbarát, rugalmas munkahely, és gyerekcipőben jár az is, hogy a vállalkozások különbséget tegyenek a teljesítmény- és az időmenedzsment között (azaz teljesítmény- vagy órabér alapján fizetnek). Akad viszont már olyan online vállalkozás, ahol 2 hetes határidővel adják ki a munkákat a kismamáknak, és arra is sok pozitív példát találunk, hogy a szülési szabadság után visszatérnek az anyák.

A kisgyerekes, főleg nagyvárosokban élő anyák visszatérését a gyermekfelügyelet problémája is nehezíti, főleg, ha nem számíthatnak nagyszülői segítségre. Számukra az állami bölcsőde jelentene megoldást, viszont az ellátórendszer hiányossága miatt sokan nem jutnak férőhelyhez.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint a jövőben az egész bölcsődei rendszer átalakítása a cél: az idén január elsejétől hatályba lépő törvénymódosítás szerint azokon a kisebb településeken, ahol eddig létszám miatt nem lehetett bölcsőde, ott ezentúl, ha a 3 év alatti gyermekek száma eléri a 40-et, kötelező lesz bölcsődét nyitni. A munkahelyi bölcsődék mellett (ilyenből jelenleg mindössze hat van az országban) pedig a hagyományos, mini és családi bölcsődék létrehozását is ösztönözni szeretnék. Ezek hiányában azonban egyelőre sok nő, ha szeretne sem tudna visszamenni dolgozni, hiszen, ha az állami bölcsiben nem tudja elhelyezni a gyerekét, akkor marad a fizetős verzió, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak.

A munkáltatóknak ma a kisgyerekes nők mellett számolniuk kell a Z generáció új munkakeresési preferenciáival, sőt azzal is, hogy munkaerőhiány mellett az állással rendelkezők is pörgetik az álláspiacot, kihasználva a közösségi média lehetőségeit. A cégeknek bele kell húzniuk, ha alkalmazkodni szeretnének.

Rácz István, az Állás.hu vezérigazgatója szerint

a hazai munkáltatók kénytelenek lesznek változtatni az előítéleteken és a berögzült szokásokon alapuló foglalkoztatási kultúrájukon.

Egyre inkább számolniuk kell az idősebb korosztállyal, a kismamákkal, sőt, a Z generációval is, akik teljesen eltérő preferenciák mentén keresnek maguknak munkahelyet, mint a szüleik és a nagyszüleik. Többségüknek például elképzelhetetlen, hogy olyan cégnél dolgozzanak, ahol rugalmatlanok a munkafeltételek, mint ahogy az is, hogy az első munkahelyükről menjenek nyugdíjba. 

Miközben például a KSH adatai szerint a hazai munkanélküliségi ráta 4% körül jár, minden eddiginél többen keresnek munkát az állásportálokon. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat augusztusi adatai szerint 150 ezer meghirdetett állásból 100 ezret nem tudtak betölteni, annak ellenére sem, hogy 270 ezren nem dolgoznak. A visszás helyzetnek több oka is van: a munkanélküliek egy része nem rendelkezik megfelelő képzettséggel, vagy nem ott él, ahol a pozíciót meghirdették, és vannak, akik nem is akarnak elhelyezkedni, ezért a cégek egyre inkább a már állásban levőket próbálják elcsábítani, főleg a fehérgalléros területeken.

Nem is gondolnánk, de ma az állásportálok jobban pörögnek, mint a 2008-as válság idején, amikor rengetegen vesztették el a munkájukat, az álláskeresők pedig teljesen más perspektívából böngészik ezeket. Kicsit olyan mentalitással, mint amikor autót keresünk egy használtautós portálon: körülnézünk akkor is, ha épp nem aktuális az adásvétel, de addig is információt szerzünk, hogy mennyit ér az autónk, és várunk a megfelelő pillanatra, amikor át tudunk ülni álmaink kocsijába.

Ugyanez történik az álláspiacon is: az álláskeresők nagy részének van állása, de keresik azt a pontot, amikor válthatnak, ez pedig kihatással van arra is, hogy mennyi időt töltenek egy munkahelyen. Míg korábban kínosan ügyeltünk arra, hogy legalább 3 évet eltöltsünk egy munkahelyen, és ne legyen az önéletrajzunkban túl sok váltás, ma már egy év után jobb lehetőségek után nézünk. Munka mellett járunk állásinterjúkra, és próbáljuk felmérni, hogy a fizetés, a munkába járásra fordított idő, a megbecsültség és a kihívás hol optimális, és ha érdemes váltani, váltunk.

Amikor a hagyományos álláskereső oldalak a közösségi oldalakon is posztolni kezdték a hirdetéseiket, a munkaadók rájöttek, hogy ezt ők is meg tudják tenni, és követni kezdték a példájukat. Magyarországon azonban (kevés kivétellel) még mindig nem használják kellőképpen profin a social mediát.

2016 májusában átfogó kutatást végeztünk azzal kapcsolatban, hogy mire vágynak a munkavállalók, amikor állást keresnek. Az eredmények szerint a második legfontosabb számukra az, hogy több információt kapjanak a cégekről – és ezt pont a social media csatornákon keresztül lehetne megoldani. A cégeknek be kellene mutatniuk, hogy milyen a munkakörnyezet, meg kellene szólaltatni az ott dolgozókat, stb. A legtöbben ma még azt gondolják, hogy elég kitenni egy hirdetést, amit sokan látnak, és majd ömlenek az önéletrajzok.

Nem így van: míg régen a jelöltek gyűltek az álláshirdetésekre, és csak be kellett húzni a megfelelőt, most lasszóval kell összeszedni az embereket egy-egy pozícióra” - mondja a vezérigazgató.

A megváltozott körülmények új lehetőségeket teremthetnek azoknak, akik hátránnyal indulnak a munkaerőpiacon, mint a kisgyermekes anyukák, vagy épp az ötven fölötti nők.

A cikket a Brand & Content készítette az Állás.hu megbízásából, nem az Index szerkesztősége. Arról, hogy mi is az a támogatói tartalom, itt olvashat részletesebben.