Határozott, önmagával és a sorsával is elégedett; nem véletlenül – Szulák Andrea soha nem akart több lenni annál, mint ami valójában. Énekesnő és színésznő, akinek a stílusán már nincs mit „kozmetikázni”. Talán éppen ezért tud őszintén rácsodálkozni a fiatal előadóművészek tehetségére.
Szeret sodródni, mégis az elvárások ösztönzik, inspirálják, és egyetlen szakmai, művészi értelemben gazdagító felkérésre sem mondana nemet. Hogy miért? Sok egyéb mellett erre a kérdésre is megadja a választ Szulák Andrea a Díványnak adott interjújában.
Nem gyakran szólal meg a sajtóban. Mi annak az oka, hogy csak ritkán ad interjút?
Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amely csak akkor szeret beszélni, ha van mondanivalója.
A fellépéseit elnézve úgy látom, hogy a színpadon van mondanivalója. Több előadásban is szerepel, ezek közül számomra a legizgalmasabb a Rózsavölgyi Szalon kortárs darabja, a Szívhang. Jól érzem, hogy ez különlegesebb, másabb, mint az egyéb színpadi munkái?
Önmagában már a helyszín is eléggé speciális, hiszen egy szalonban van, ahol nem a klasszikus formában foglal helyet a közönség, és nem is a klasszikus formában, egy függönnyel van elválasztva a nézőtértől a színpad. Egy olyan teret álmodott meg a darab rendezője, mintha a nappalinkban lennének vendégek a nézők. Bár ez nem egy interaktív előadás, mégis intimebb ahhoz képest, mint ha egy hagyományos nézőtérről néznék.
Nemcsak színésznőként, hanem énekesnőként is igen sok fellépése van. A kettőt el lehet határolni egymástól? Melyik áll a szívéhez közelebb, a színjátszás vagy a zene?
A tanult hivatásom az éneklés, de most már a pályán eltöltött 27 év talán már feljogosít arra, hogy színésznőnek is tartsam magam. Rengeteg szerep, rengeteg főszerep van a hátam mögött, prózai és zenés egyaránt.
Mind a kettő szenvedély, mind a kettő szerelem, mind a kettő önkifejezési forma, és a létezésemet határozza meg.
A színpadon mi motiválja?
Sok minden. Legfőképpen a kíváncsiság, hogy mennyire tudok hatni az emberekre. Ha zenés produkcióról van szó, akkor az izgat, hogy mennyire hat a zene, vagy az a fajta zenei vízió, amit én megálmodtam magamnak. Ha színházi produkcióról beszélünk, akkor pedig az, hogy mennyire hat a mi közös munkánk, tehát a rendező és a játékostársaim által létrehozott közös munka mennyire talál célba a közönségnél.
A 21. században is elég a hatni tudás, vagy a közönséggel való kapcsolatteremtésnek ma már elengedhetetlen része, vagy sokkal inkább eszköze a digitalizáció, azon belül is a közösségi médiában való jelenlét?
Talán a láthatóság az, ami fontossá teszi. Én magam nem vagyok nagy híve és rajongója a közösségi felületeknek, de megértem, hogy miért van erre szükség, ugyanis annyira nagy a zaj, annyira nagy a médiazaj, annyira sokféle hang van velünk, körülöttünk, hogy ebből kihallatszani, kilátszódni nagyon nagy kihívás.
Egyáltalán nem irigylem az utánunk következő generációkat, mert iszonyatosan nehéz ebben a zajban megtalálnia az embernek a saját hangját, és elérni azokat a nézőket, hallgatókat, helyzeteket, melyekre vágyunk.
Én magam azért használom a közösségi médiát, mert megértették velem a munkatársaim és az alkotótársaim, hogy a jelenlétnek súlya van, és igény is van rá. Ezt pedig én tudomásul vettem.
Nemrég ünnepelte a születésnapját. Hogy viszonyul az idő múlásához?
Ezekről a számokról nem szívesen beszélek, mert nem érzem magát a számot, a kort, ráadásul ezek az adatok az interneten nyomon követhetők. Esetemben egyáltalán nem releváns az évek száma, mert hol 25-nek érzem magam, hol 95-nek, és ami közben történik, az maga az életem.
A hétköznapokban mi élvez az Ön életében prioritást?
Mindenféleképpen a gyermekem. Én vagyok a nagy magyar anya. A szó legkevésbé sem ironikus értelmében, mert azt tudom, hogy amióta anya vagyok, azóta egy csomó feladatnak, kihívásnak, örömnek és nehézségnek van egy miértje, és az a gyerekem. Eddig ebben az egyben nem csalatkoztam, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy mindezt megélhettem, arról már nem is beszélve, hogy az anyaság egy hihetetlenül nagy inspiráló erő.
Miben tudja a lánya inspirálni Önt?
Például abban, hogy reálisan rálássak az engem körülvevő világra, hogy ne csak a múltban létezzem, hanem érzékenyen, fogékonyan, nyitottan tudjak reagálni a jelenre.
Ez mely területeken nyilvánul meg?
Szinte mindegyiken. Például a zenei ízlésemet jelentősen árnyalja a gyerekem által felvillantott tudás. Nagyon komoly jelenséggé nőtt Azahriah, akit én a gyerekem kapcsán ismertem meg, illetve azokat a közlendőket, melyeket ez a fiatal előadóművész magával hozott. Innentől kezdve rengeteg fiatal előadóművészre tudtam rácsodálkozni, és nagyon értékelem is az ő munkájukat. Csendesen, a háttérből, a magam módján. Én nem fogok háromnaponta óriási kommenteket kiírni, hogy kinek melyik koncertjén vagy előadásán voltam ott, mert ezek az én kis kincseim.
A fiatal előadók akár még a zenei pályafutására is hatással vannak, inspirálják Önt?
Sokkal inkább kedvelem őket, rajongok értük, és nagyon drukkolok nekik, hogy minden álmuk valóra váljon. Én már valamelyest kialakítottam a saját zenei hovatartozásomat, és nem gondolom, hogy ezen nagyon sokat kellene még kozmetikázni. Azonban, ha olyan együttműködésre kerülne sor, ami egy teljesen szokatlan, új műfaji vagy szakmai kihívás elé állít, az mindig gazdagító, de nem befolyásoló tényező. Gazdagító művészi és szakmai értelemben egyaránt.
A kollégái közül, legyenek színészek, énekesek vagy zenészek, ki az, aki inspirálóan hat Önre?
Nagyon jó, hogy épp erről beszélgetünk, ugyanis jelenleg a Szívhang az egyik legkedvesebb előadásom. Nem mintha az összes többi, amelyben játszom, nem lenne nagyon fontos, de ebben a darabban olyan általam nem ismert, új kollégákkal hozott össze a sors, akikre rácsodálkoztam a színpadon. Emellett olyan mérvű szeretet és olyan szakmai elismerés alakult ki közöttünk kölcsönösen, ami kifejezetten nagy ajándék a sorstól. Egyébként nem olyan régen a Pécsi Nemzeti Színházban is játszottam, szintén ejtőernyősként odarepülve, és fantasztikus kapcsolataim, barátságaim születtek abból a munkából is, mert egy hihetetlen helyes társulattal volt alkalmam együtt dolgozni. Ezért is szeretem a hivatásomat, mert nem hagy, és nem is szeretek belesüppedni a komfortzónámba. Nagyon jó, amikor időnként kibillentenek belőle.
Mi lenne az, ami még ki tudná billenteni a komfortzónájából szakmailag? Van valami, amire vágyik, amit szívesen kipróbálna?
Sosem szövögettem ilyen ábrándokat. Én mindig is egy sodródó ember voltam, aki annak örül, hogy eszébe jut rendezőknek, igazgatóknak, produkcióknak. Így konkrét vágyam, álmom nincs. Inkább csak azt szeretném, ha még húsz, harminc vagy negyven évig kilökdösne a szakmai sorsom a komfortzónámból.
Mészáros Máténem elégedetlen a sorsával, de nem bánná, ha bizonyos dolgokból egy kicsivel több jutna neki. Például a filmfőszerepekből és a zenés színdarabokból. Igazi társból elég lenne egy is.
