Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hat etapban összesen 275 kilométert futni sivatagban, hátadon egyheti élelemmel, váltás ruha nélkül: az átlagember számára ez nemhogy a komfortzónán kívüli világ, de olyasmi, amit elképzelni sem tud. Lubics Szilvia ultrafutó a női mezőnyben első helyezést szerezve teljesítette a pontosan a fenti körülményeket biztosító Grant to Grand Ultra távját. Az Arizonát és Utah államot átszelő sivatagi versenyre régóta vágyott – a Díványnak nemcsak arról számolt be, hogyan élte meg azt, de arról is, hogy mi jelent a versenyeknél nagyobb kihívást számára.
Lubics neve egyáltalán nem ismeretlen azok számára, akik akár csak egyszer is hallottak már az ultrafutásról: a futó civilben fogorvos és háromgyermekes anya, két könyv szerzője, 2006 óta az ultratávok specialistája.
Az UltraBalatont kétszer is megnyerte, de háromszor győzött a legendás Spartathlonon, első lett az Antarktisz Ultrán, valamint futott már az Atacama sivatagban és Namíbiában is.
Leghosszabb távja, melyet megtett, a Moab 240 volt – a 240 csalóka szám, hiszen itt 240 mérföldről van szó, tehát 400 kilométeres volt ez a futás, bronzzal fejezte be azt a versenyt.
A Grand to Grand Ultra volt élete legextrémebb versenye?
Nem mondanám. Sok különböző nehéz versenyen vettem már részt. Az ultraversenyek közt egy kategória a többnapos sivatagi futásoké, azok közül viszont tényleg ez a legnehezebb.
Melyik futása volt még ennél is keményebb?
Azok a 200 mérföldes vagy hosszabb távok, amelyeket egyben, 30-40 perces pihenőkkel teljesítettem.
A Grand to Granden lehetett éjszaka aludni, ami könnyebbség, még akkor is, ha hat másik emberrel együtt aludtam egy sátorban a földön.
Két éve az Antarktiszon nyertem ultrát, az is kemény volt, de a Badwater is, amit a Halál-völgyben, Kaliforniában teljesítettem, 217 kilométer forró aszfalton.... Szeretem az ilyesmit.
Mi volt a vonzereje az észak-amerikai versenynek, miért döntött a nevezés mellett?
Ha valami kemény, nehéz, az megdobbantja a szívem, attól csillog a szemem. A másik tényező a helyszín volt: mindig is úgy gondoltam, hogy ha engedi az egészségem és a versenynaptáramba is befér, egyszer szeretném lefutni ezt a versenyt. Utahban futottam már 400 kilométert, imádtam minden pillanatát, így vágytam ide vissza. Nekem ez az igazi Amerika: vörös sziklák mindenfelé, az igazi Vadnyugat.
Két kategóriában lehetett indulni: segítséggel vagy anélkül. Az előbbi kategóriába tartozók csak a verseny alatt szükséges frissítésüket vitték, a többi holmit a szervezők szállították a táborhelyek közt, az utóbbiban, ahol indult, ezt viszont mindenki maga vitte a teljes heti élelmet és felszerelést futás közben is. Egyértelmű döntés volt, hogy ha már belevág, a nehezebb változatot választja?
Az összessivatagi versenyen segítség nélkül futottam eddig, ott nem volt választás. El is játszottam a gondolattal, hogy a másik kategóriába nevezve milyen könnyű lenne.
A táskám kezdetben 12 kilogramm volt, a végére 8 kilóra apadt – enélkül örömfutás lett volna.
Tehát megfordult a fejemben a dolog, meg is néztem, az induló nők hány százaléka választja a segítséget, de nem segített a statisztika, mert fele-fele arányban oszlottak el. Aztán úgy döntöttem: ha csinálom, akkor csinálom rendesen, viszem a holmimat is. Végül az összes segítővel versenyző nőt is megelőztem.
Az étel nyilván nem rántott húsos szendvics – hanem mi?
Olyan étel kell, aminek kicsi a súlya, de sok energia és fehérje van benne. Fagyasztva szárított expedíciós ételekről van szó, amelyek zacskóban vannak, forró vizet kell rájuk önteni és fél óra múlva fogyaszthatók. Normális étel jellegük van, de zacskóban akkora a méretük, mint egy zabkásának. Van egy márka, amit nagyon szeretek, mindig jólesik, ilyeneket ettem.
600 kalória volt már a reggelimben, a vacsorámban 8-900.
A futás alatt szénhidrát italporokat fogyasztottam: a szervezőktől körülbelül 10 kilométerenként kaptunk vizet, ebbe kevertem bele.
A többi körülményt hogyan képzeljük el, például a hétfős sátorban alvást?
Nem vagyok az a nomád típus a hétköznapokban, nyaralásnál se sátrazunk. Először mindig ijesztő, hogy van egy hátizsákom, és egy hétig az lesz mindenem. A szervezők estéről estére felállítják a sátrat, meghatározzák, kik alszanak együtt, férfiak-nők vegyesen, de ennyi. Kapunk seprűt-lapátot, egy este ötször is kiseperjük a homot meg a növényeket, de a szél így is mindent behoz. Van, hogy az ember a szájában homokkal ébred… Egy felfújható derékaljat viszek, azon fekszem a hálózsákban.
Ami itt plusz volt a többi versenyhez képest, az az, hogy volt WC-papír és kézfertőtlenítő. Sok versenyen probléma, hogy fertőzésforrássá válnak a vécék, ezt itt el szerették volna kerülni.
Komoly segítség is volt, mert sokan spórolnak a kézfertőtlenítőn is, a harmadik napra elfogy a kis flakon, és ez nem jó. Ami a vizet illeti, a sátrak előtt két tizenöt literes ballonban van víz, ezt használhatjuk estétől reggelig. Fürödni nem lehetett, én vittem magammal kendőket, azzal tisztálkodtam.
Váltás ruha sincsen: a futófelsőm nagyjából a harmadik naptól megállt a sótól a földön. Volt a futóruhám, egy másik, amire átcseréltem, és éjszakára egy hosszú nadrágom.
Az ember a mindennapi életében azt gondolja, hogy ez borzalmas, de itt a negyedik naptól jelentéktelen. Otthon futás után az ember alig várja, hogy beálljon a zuhany alá, itt ez sem fontos.
Az viszont igen, hogy az ember lába le legyen fertőtlenítve, ragasztva, ne dörzsölődjön ki. Ha kisebesedik, az nagyban lassít vagy akár a verseny feladására is kényszeríthet. Nekem egy vízhólyagom sem lett, nagyon figyeltem erre, a versenyorvos azt mondta, ez nem is ultrafutó láb.
Volt egy közel 90 kilométeres szakasza is a versenynek. Ez azért megerőltető, vagy amikor az ember már futott pihenés nélkül 400 kilométert is, ez ujjgyakorlat?
Minden reggel izgultam, a második nap átvettem a vezetést, onnantól ment a nagy matekozás, hogy mi hogy fog alakulni. A hosszú napon nagyon nehéz volt még a zsák is, csak két etap előzte meg, még nagyon sok étel volt nálam. Meleg volt, a puha homokban kellett felfelé mászni – ez semmivel nem hasonlítható össze. Ugyanakkor csak 88,5 kilométer volt a táv, azt mondtam magamban: „ne viccelj már, ez semmi!”.
Azért jó 200 mérföldet futni, mert utána semmi, ami 30 órán belül van, az nem gond.
De azért bennem volt, hogy nehéz lesz, kimerítő.
Van olyan ultraverseny, amit már túl extrémnek érez, vagy ezek után ilyen nincs?
Nem, nincs. Ami nálam probléma, hogy magaslaton az asztmám miatt nem tudok versenyezni. Itt is 1600-2200 méter közt voltunk, a futások elejét, amíg nem alkalmazkodott kicsit a tüdőm, nagyon megszenvedtem. A Himalája vonzana, de olyan felkészülést igényelne, hónapokon át, amit nem tudok a munka mellett rászánni.
Olyan is van, hogy egy verseny túl unalmas lenne – most volt Magyarországon a hatnapos ultrafutó világbajnokság, a barátnőm nyerte meg, amiért borzasztóan csodálom, de engem nem vonz, hogy hat napig egy 900 méteres körön keringjek egy kempingben. Én azt szeretem, ha futás közben látom a világot, azt akarom, hogy történjen valami.
Hogyan tudja a munka és a család mellé a versenyekre való felkészülést is beiktatni az életébe?
Nem a verseny a nehéz, hanem a mindennapok. Délelőtt harminc kilométert futni egy nagy zsákkal, aztán beérni a munkába, ez a nehezebb. De én nagyon akarom. A verseny előtt most másfél hónapig heti 24 órákat sportoltam, mellette dolgoztam, motivációs előadásokat tartottam. A gyerekeim már egyetemisták, nem laknak otthon – ez nagy változás, a mindennapokban nincs dolgom velük, de így is irdatlan meló van a felkészülésben.
Volt, hogy éjszaka, előadás után futottam éjjel egy óráig.
Előadásaiban hogyan tudja ezt az elkötelezettséget, elhivatottságot átadni a hallgatóknak?
Tizenkét éve tartok előadásokat, én úgy érzem, ez is átmegy. Olyan helyeken is kérdeznek tőlem, ahol azzal fogadnak, hogy itt senki se fog, aztán meg úgy kell belefojtani a szót az emberekbe. A sport adta helyzeteken keresztül mutatom meg, hogy lábalok ki nehézségekből, hiszen mindegy, milyenek a céljaink: ugyanúgy kell hozzáállni mindenhez.
Felnőtt fejjel kezdett el futni – mit gondol, van olyan életkor, amikor már nem éri meg, nem lehet elkezdeni ezt a sportot?
Nem azokban a számokban kell gondolkodni, amiket én futok, ez nem való mindenkinek, és sok év kell, hogy egy ilyet megcsináljon valaki. Elkezdeni akárhány évesen lehet. Amikor az első könyvemet 2017-ben kivittem dedikálni egy budapesti maratonra, rengeteg hölgy jött oda azzal, hogy nyugdíjasként kezdtek el futni. Mindegy, ki mennyit tud, csak szánjon rá az egészségére heti háromszor fél órát. Ez tényleg sokat segít, jót tesz, ha az embernek van ideje önmagával foglalkozni. Nem csak neki lesz jobb, de a környezetének is.
Nem is muszáj futni: én nagyon szeretem ezt, akármikor, akárhogy megoldható, ezért is kezdtem futni a gyerekeim mellett.
De nem kötelező, csak legyen valami mindenki életében, amit szenvedéllyel csinál.
Szakadjon ki a rutinból.
Hazatérve a versenyről hogyan alakul az edzésterve?
Elég jól ismerem magam, a saját edzőm is vagyok, és a mozgás nekem alap – a héten már kimentem egy-egy órát futni, de hagyok időt regenerálódni is magamnak. Ez az időszak veszélyes, mivel ilyenkor, verseny után nem érzek semmit, fáradtságot sem, de az ízületek, izmok kaptak rendesen. Nem szabad nekimenni ilyenkor a falnak, visszafogom magam. Ilyenkor csak örömfutás van, hétvégén például a legidősebb fiammal párban indulunk a Budapest Maratonon.
Férfi ultrafutónk nevéhez is köthető extra teljesítmény: Takács Krisztián Csipi kétszer futotta körbe egymás után a Balatont idén!
