Lackfi János legújabb kötetében, A magam szakállában arra hív meg bennünket, hogy vele együtt barangoljuk be élete tájait. A költő ezúttal hol kacagtató, hol torokszorító történetekben meséli el élete csodáit, kalandjait, felismeréseit és fájdalmait.
Új könyved, A magam szakálla alcíme, műfajmeghatározása az „emlékezős novellák”. Mit jelent neked az emlékezés?
Minden emlékezés újramesélés. A pszichológusok szerint az ember képtelen kétszer ugyanúgy felidézni ugyanazt az eseményt. Vagyis a sok újrastrukturálás addig csiszolja az eredeti sztorit, amíg valami egészen más nem lesz belőle. Ha valaki Háry János vagy Münchhausen báró, akkor tetten érik, lecsapják, kikiáltják cégéres hazudozónak. Mert hogy amit mond, az egyáltalán nem felel meg valóságfogalmainknak. A „mezítlábas”, köznapi újramesélő viszont azért igazgatja folyton a történeteit, mert szeretne hatást gyakorolni azokra, akik hallgatják-olvassák. Ennek érdekében kiemel színeket, megváltoztat részleteket, tömörít és buborékosít, túloz és elbagatellizál. Ugyanis egy jó történet olyan erősen hat ránk, hogy az szinte visszaadhatatlan. Gondoljunk csak bele, mennyi íz, szín, szag, érzés, gondolat, tapintás kapcsolódik életünk legfontosabb pillanataihoz! Hogyan is regélhetnénk el, mit jelentenek nekünk, ha itt-ott nem fokoznánk a festői hatást! Vagyis az emlékező azért hazudik kicsiket, hogy valahogy megközelítse a nagy Igazságot, amit egy-egy húsbavágó sztori jelent neki.
Olvashatjuk-e ezeket a novellákat önéletrajzi visszaemlékezésként?
Elég tömény valóságtartalmuk van, és remélem, jól elválnak a dokumentarista jellegű részektől azok, ahol nekieresztem paripáimat a fantázia mezőin, hadd nyargalásszanak kedvükre. Annyi apróbb-nagyobb csodát, annyi szabálytalan és meghökkentő eseményt hozott az életünk, csak arra kellett ügyelnem, hogy fenn maradjak a nyeregben mesélőként a meredek kaptatókon, és hihetővé tegyem azt, ami sokszor tényleg felülmúlt minden képzeletet. Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha Kenyáról vagy az Antarktiszról mesélnék, ugyan hány olvasó ellenőrizhetné, mennyit hantázok hozzá a mondókámhoz? Mi ellenben itt éltünk, a mai és közelmúltbeli Magyarországon, úgyhogy az egzotikumot nem a környezet hozza, hanem a harsány, színpompás és forgatagos élet maga.
A kötetben az ősöktől kezdve egészen a jelenig bebarangolhatjuk életed tájait. Mit gondolsz, miért lesz egyre fontosabb a gyerekkor, a múlt az évek múlásával?
Ott érnek minket az első benyomások. Érzékeink, agyunk olyan szűzek a kezdet kezdetén, mintha az imént megteremtett Ádám venné szemügyre ámulva a nem sokkal korábban alkotott világot. Ezeknek a benyomásoknak a frissességével nem érhet fel semmi, ami későbbi életünkben esik meg velünk.
Sosem felejtem kiskorom felfordított kőlapjait, melyek alól csak úgy rajzottak az ászkák. Az első feltúrt hangyabolyt, amelyből tojásaikat menekítve iszkoltak a hatlábúak.
Az első kilátást, mikor fel mertem mászni egy vadmeggyfára. Vagy azt, amikor kikukkantottam nagyapámék padlásablakán, és a magasból láttam a szomszédok meg az utcán járók feje búbját. Vagy a napmelengette kerti paradicsom izzó golyóbisát a tenyeremben. Az előszobaszekrényben nevelgetett sünink foga alatt hersegő, kapálózó cserebogarakat. Ekkor tanuljuk meg, hogy működik a világ. Ekkor érnek az első örömök, fájdalmak, szégyenek, bántások is. Ekkor találkozunk az önzetlenség, a gondoskodás, a hazugság alakzataival. Ekkor kapott sebeink gyógyulnak a leglassabban.
Olyan nehéz, ám mindenkinek ismerős témákat is érintesz a novellákban, mint például az akár gyerekként, akár felnőttként megélt szégyen, a kudarcok, vagy az apai elismerés fájó hiánya. Milyen apa Lackfi János, és milyen nagyapa?
Huh, erről gyermekeimet kellene megkérdezni. Szoktam is faggatni őket, hiszen ha eddig nem sikerült jól csinálnom valamit, eztán még mindig megpróbálhatom. Tízéves Julcsi lányom például nemrég azt felelte, nincs kedvére, hogy sokszor komoly dolgokat is elviccelek. Úgyhogy most ezen dolgozgatok. Miközben a humort az esetek többségében szeretik a kicsik. Ki kell tapasztalni, mik azok a helyzetek, amikor ez inkább fárasztó vagy gátló tényező. Amíg ki nem hűl az ember, próbáljon alakulni, mert a megkövülés, az elgémberedés eljön a korral feltartóztathatatlanul. Figyelemzavarom miatt sokszor felszínesen vagyok jelen még legfontosabb kapcsolataimban is, ebben is szeretnék javulni.
Egyik lányom mondta mostanában, hogy nem ismer embert, aki annyi mindenben tudott volna változni az évek során, mint én.
Tagadhatatlanul jólesett, megrendített. Amúgy alapvetően azt hiszem, gyengéd, odaadó, gondoskodó apa, nagyapa igyekszem lenni. Tanulgatom az évek során azt is, hogy nem kell mindig túljátszani a szerepemet, elég vagyok, ahogy vagyok. Nem kell minden pillanatnak eredetinek, izgalmasnak, mindent felülmúlónak lennie. Gyerekekkel sosem árt némi találékonyság, de már a szeretetteljes, odaszánt jelenlét is nagy dolog önmagában. Semmi sem pótolhatja.
Feleséged, Juli alakja is többször megjelenik a novellákban. Hosszú évek óta házasok vagytok, szinte együtt nőttetek fel. Mi a hosszú házasság titka szerinted?
Sok-sok, évtizedek óta hűséges párt kérdeztek erről kutatók, s az egyetlen ismétlődő motívum az volt: meg kell tanulni együtt élni megoldhatatlan problémákkal. Manapság sokszor a gyorsjavításokra, frappáns trükkökre koncentrálunk, s ha ez nem jön be, hajlamosak vagyunk eldobni a társunkat, mint valami tárgyat. Márpedig a tartós párkapcsolat lassú örömöket ad, vagyis hosszan és kitartóan kell bele invesztálni. Sokan elvesztik a türelmüket, és idő előtt feladják. Amit azért sajnálok, mert nekünk mindig a krízisek leküzdése után következtek a legnagyobb, katarzisos egymásra találásaink. Vagyis az együtt legyőzött nehézségek mögött hatalmas ajándékok rejlenek, korábban elképzelhetetlen mértékű egység-tapasztalat és átlényegülés. Döbbenetes az emberi lélek határtalansága: harmincnégy év házasság után is elképesztő dolgokat tudunk meg egymásról nap mint nap, amiket nem is sejtettünk, pedig rengeteg órányi beszélgetés van mögöttünk! Ehhez persze az is kell, hogy ne a társamról bennem kialakult képpel találkozzam, ne tudjam előre, hogy „most biztos megint azzal jön majd, hogy…”, hanem teret nyissak a váratlannak. Egy hosszú kapcsolat akkor mutatja meg teljes gazdagságát, ha nem beletörődöm, hanem próbálok friss maradni benne.
Noha az írások többségén átsüt a jellegzetes Lackfi-humor, olykor torokszorító történetekkel is találkozhatunk. Melyik az a téma, életszakasz vagy esemény, amiről a legnehezebb volt írni?
Amiről a legnehezebb volt írni, arról egyben a legkönnyebb, talán a legfontosabb is. Ez talán az apa-sebem, pedig odaadó, gondoskodó, szerető apukám volt. Csak nagyon nem tudta ezt kifejezésre juttatni, és nehézsége volt abban is, hogy megfogalmazza, mi az, amiért büszke rám. Pedig erre rettentő nagy szükségem lett volna. Amikor sikerült ezt prózában megfogalmaznom, az olyasmi érzéssel járt, mint, gondolom, búvárként egy mélymerülés: kishíján szétrobbantak belé a sejtjeim. Mégis felszabadító, örömteli élmény, hogy ennek az azóta is tartó megbékélésnek néhány állomását papírra vethettem. Külön öröm, hogy sok visszajelzést kapok, az írás hatására sokakban felszakadnak hasonló gátak, gyógyulásnak indulhatnak régi sérülések. Néhány írás esetében, például ahol válogatott kudarcaimról, a belőlem olykor előtörő vadállatról, az általam barátaim rovására elkövetett, sokszor vaskos csínyeimről, vagy éppen az apák elszörnyesedéséről beszélek, kényszerítenem kellett magamat, hogy nézzek tükörbe, és merjem megmutatni önmagam kevéssé vállalható arcait is.
Őszintén írsz a sztrókról és a szívinfarktusról, máshol megjegyzed, hogy két, „szakmai szempontból” neuralgikus életkort is túléltél már. Van-e még „szakmai szempontból” hasonlóan neuralgikus életkor?
Valóban túléltem már Petőfit, és nem haltam meg Segesváron, no meg József Attilát is, és nem végeztem a sínen.
Bár egyik kedves kollégám mondta, hogy kislánya szerint legalább százéves vagyok, és régen elestem csatában, amit nyilván a „fi”-vel végződő nevemnek, no meg a tankönyvbe kerülésnek köszönhetek.
Hát igen, a „nyugdíjas író-költő” elég furán hangzik, és már csak tizenegy év választ el ettől a korszakhatártól… Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy ténylegesen is nyugdíjba vonuljak. Annyi a tervem, ötletem, elképzelésem, hogy száz évre is sok. Ráadásul a napok cunamiként sodorják felém a megírnivalók tömkelegét. Természetesen megrendítő érzés, hogy Petőfi életkorát már kétszer is megéltem, és szépen elhúztam Tóth Árpád, Kosztolányi meg Karinthy, s idén Juhász Gyula mellett is, s ha minden jól megy, lassan Babits papát is beérem. Egyik felemben kamaszos energiák ugrabugrálnak még mindig, lobog a csikó-tűz, és egy idétlen szójátékra úgy vetődöm, mint kutya az agyonrágcsált gumicsirkéjére. A másik felem viszont nagyon jól ismeri a napok, percek értékét, igyekszik beosztóan élni, kialudni magát, gondot viselni a testére, lelkére. Ezek ketten összevesznek olykor, de lassan kezdik megtalálni az ideális munkamegosztás ritmusát, mikor van szükségem az ifjabbra, mikor az idősebbre…
Hogyan változott meg az életed a betegség óta, vissza tudja-e magát fogni a „Hétfőember”?
Belekezdtem hosszabb lelki folyamatokba, ezek segítenek higgasztani a bennem buzgó aránytalanul nagy lelkesedést. Vannak komoly személyes, napi imavállalásaim, plusz egy baráti csapattal folyamatosan olvassuk a Bibliát, elejétől végéig. Két tervet is megvalósítok párhuzamosan egy Mijo Barada nevű, elképesztő horvát lelki író útmutatásai nyomán. Átimádkozom saját életidőmet hónapról hónapra, és így sok-sok sebem gyógyulhat. Valamint ugyanilyen kitartó izzással végigveszem imában mindkét oldali felmenőim sok-sok nemzedékét, hogy a generációról generációra átadódó átkokat szétrobbanthassa Isten ereje, és az áldások szabadon áramolhassanak. Az ilyen gigászi vállalások, melyeknek ugyanakkor van egy konkrét, mindennapokra lebontott ütemezése is, nagy nyugalmat adnak, összekapcsolnak életem tágasabb összefüggéseivel. Vagyis igyekszem egyre inkább nem a pillanatnyi szeszélyeim és felszíni érzéseim szerint létezni, hanem mélyülni, tágasabb dimenziókban elhelyezni magamat. Arra törekszem amúgy is, hogy ügyesebben beosszam az időmet, mint korábban. Szívrohamom óta nagyjából sikerül tartani a napi tízezer lépést (ez tavaly 3000 megtett kilométerre rúgott), a napi kapcsolat a természettel szintén hatalmas átformáló erő. Észszerűbben táplálkozom, ha már kicsit kevésbé szigorúan is, mint korábban, mindamellett soványan eszem, sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok. Érdekes módon ezek a vállalások nem csökkentik kreatív energiáimat, inkább megsokszorozzák. Élvezem a munkámat, nagy kedvvel csinálom. Kevesebb a fellépésem, de így is rengeteg izgalmat tartogatnak, és igazán változatosak.
Míg a kötet elején a gyerek szemszögéből láttuk a világot, aki szégyenkezett vagy félt a Mindentlátó Felnőttektől, az utolsó néhány írásból nekem úgy tűnik, a felnőtt „felszabadította” a benne lévő gyereket, és megengedi neki, hogy papírzacskót durrogtasson, vagy kavicsot rugdosson az utcán. Mennyire volt tudatos ez a folyamat?
A játékos, felfrissítő örömökről nem kell lemondanunk attól, hogy igyekszünk mélyíteni az életünket. Ugyanakkor nem kockás papíron megrajzolt, tudatos érlelődés az enyém, nagyon is zegzugos utat jártam be. A legfőbb gyógyító, maga az élő Isten viszont ott volt velem, és pontosan tudta, mit csinál. Féltő aggodalommal járta velem végig a legvadabb és legfeleslegesebb zsákutcákat is, ajándékozott meg rengeteg pazar úti élménnyel, vezetett egyre közelebb szeretteimhez, mutatott egyre több mélységet a hitben, a létezés végtelen tereiben. Amikor meztelenül, szemtől szemben állsz a legfőbb Szeretettel, mely téged örömmel megteremtett, amely neked elképzelhetetlen jövőt álmodott, ott lehullanak a gőg, a gyanakvás, az emberi önérzet leplei. Ez az élmény alapjaiban megrendíti lényedet. Ez tesz szabaddá, nem az elméleti érvelések, nem a tudományos eszmefuttatások, nem a puszta hagyományhoz való ragaszkodás. Mindezek nemes és jó dolgok lehetnek, de kívánom mindenkinek azt a sistergő, mindent felülíró tapasztalatot, mikor Isten „rendezői kommentárban” elbeszéli nekünk, hogy mi miért történt az eddig megtett pályánkon, és hol volt, mit tett mindeközben Ő, akinek az életünket köszönhetjük. (Borítókép: Szepesvári Petra / Helikon Kiadó)
Ha szívesen olvasnál egy másik interjút is, ezt a beszélgetést ajánljuk.
