Herendi Gábor nevéhez olyan nagy sikerű, közönségkedvenc filmek fűződnek, mint a Valami Amerika, a Kincsem vagy a Toxikoma. A filmrendező most két szerzőtársával írt pörgő cselekményű, izgalmas krimit, Tízparancsolat 2.0 címmel. Herendi Gáborral beszélgettünk.
Nem szokványosan indult a pályafutása: fogorvosként végzett, és később lett filmrendező. Miért alakult így?
Már kisgyermekként is filmrendező szerettem volna lenni. Fábri Zoltán a szüleim jó barátja volt, korán belekóstoltam a filmrendezői munkába: így gyermekként ott lehettem A Pál utcai fiúk, Az ötödik pecsét és sok más Fábry-film forgatásán. Ott alakult ki ez a szerelem, és nagyon komolyan elhatároztam, hogy filmrendező szeretnék lenni.
A szüleim viszont féltettek a rendezői pályától: Fábri Zoltán mindent elkövetett, hogy apámat lebeszélje arról, hogy engedje, hogy erre a pályára tévedjek. Filmrendezőként csak néhány embernek sikerül olyan szintre emelkednie, hogy meg tud belőle élni. Abban az időben a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, filmrendező szakra csak másoddiplomásként lehetett menni, tehát előbb kellett valamilyen diplomát szereznem.
Megkérdeztem a főiskolán, hogy a fogorvosi diploma is megfelelő-e a felvételihez. Mondták, hogy mindegy, csak diploma legyen.
Jelentkeztem a fogorvosi egyetemre, felvettek, elvégeztem, és mégiscsak lett egy vargabetű az életemben, mert megszerettem a fogorvosi pályát. Állást kaptam a Fogpótlástani Klinikán, egyetemi tanársegédként taníthattam, amit nagyon élveztem, magánrendelőt nyitottam, jól kerestem, és a filmrendezés egy kicsit elfelejtődött. De a kisördög mégis motoszkált bennem, és ekkor sietett a segítségemre a rendszerváltás. Ekkoriban kezdett kialakulni Magyarországon a reklámszakma, én magánfogorvosként heti két délután dolgoztam, és nagyon sok páciensem jött a reklámszakmából.
Nekik ajánlottam fel, injekciós tűvel a kezemben, hogy szívesen írogatnék reklámokat, mert kreatívnak érzem magam.
Forgatókönyvet írtam reklámokhoz, megnéztem a forgatásokat, és lépésről lépésre egyre több és egyre komolyabb munkám lett. Mindeközben jelentkeztem a filmrendező szakra, de nem vettek föl, ami engem még inkább megacélozott. 10 éven át reklámfilmeket készítettem, ez idő alatt annyi technikai felkészültséget szereztem, hogy végül összeszedtem a bátorságomat, és belevágtam a nagy álmom, egy játékfilm rendezésébe.
A filmjei közönségsikerek, amelyeket a nézők is nagyon szeretnek. Mennyire volt tudatos döntés, hogy közönségfilmeket készítsen?
Nem volt tudatos, olyan filmeket rendeztem, amilyeneket szerettem volna. Optimista és – remélem – jó humorú ember vagyok, az én habitusomhoz, vérmérsékletemhez az ilyen típusú filmek állnak közel. Mázli, hogy ez összetalálkozik a közönség igényével.
Mint filmrendezőt mi vagy ki inspirálja leginkább?
Nincs tragikus személyes sorsom, ebben peches vagyok. (Nevet) Talán éppen emiatt fordulok a könnyedebb műfajok felé. De akad azért, ami belőlem fakad: a Valami Amerika 1, még ha vígjátéki köntösbe is van rejtve, nagyon az én életemről szól. A Toxikomához, Szabó Győző történetéhez is nagyon kötődöm személyesen. Természetesen én is, mint minden rendező, nyitott szemmel járok a világban, és keresem, miből lehet inspirálódni.
Van bőven tragédia a világban, könnyű innen ihletet meríteni és a témákat boncolgatni, de sokkal nehezebb a filmterveket megvalósítani, és financiálisan létrehozni.
A Tízparancsolat 2.0 is filmnek indult, miért lett mégis inkább könyv?
Régi, dédelgetett, közös projektünk ez Divinyi Rékával. Az ő ötlete alapján íródott a forgatókönyv, tizen-egynéhány éve. Egy fiatalokról szóló filmet terveztünk, és nagy intenzitással küzdöttem, hogy megvalósuljon, de nem sikerült: a forgatókönyv utal a mai viszonyokra, és itt-ott a rendszer magára ismerhet benne. Nem is csodálkoztam, amikor a Nemzeti Filmintézet grémiuma kerek-perec visszautasította.
Több ötletét is visszautasították már?
Nemhogy ötleteket, kész forgatókönyveket. A legjobban a Máté Péter életéről szóló film visszautasítása fáj. Nem engedték át, pedig semmilyen politikai áthallás nincs benne. De egy nagyon jópofa, kosztümös kalandfilm forgatókönyvével is így jártam, ami az aradi vértanúknak állított volna emléket. Sok minden van még a fiókban, de úgy tűnik, engem most személyesen nem engednek labdába rúgni.
Hogyan zajlott a közös munka?
Úgy éreztük, mégiscsak szeretnénk, ha lenne valamilyen lenyomata a projektnek, és ekkor jött az ötlet, hogy jelentessük meg regényként. Segítséget kértünk Réti Lászlótól, aki nagy rutinnal rendelkezik hasonló regények megírásában, és ő a forgatókönyv alapján kiegészítette a történetet leíró részekkel, mi pedig a konzulensei voltunk. Nagyon örülök, hogy megjelent a könyv, és bízom benne, hogy sikere lesz. Nagyon olvasmányos, nem is akartuk nagyon eltávolítani a film világától: peregnek az események, az olvasó pedig vizuálisan maga elé tudja képzelni a jeleneteket. Rékával egyébként nagyon jól tudunk párban írni, bár ő jobb író, mint én. Kicsit úgy dolgozunk, mintha pingpongoznánk: oda-vissza adogatjuk egymásnak a forgatókönyvet. Réka egy picit mindig szándékosan túlírja a párbeszédeket, hogy pontosan tudjam, mit érez egy-egy szereplő. Én pedig mindig bátran meghúzom a szöveget, mert tudom, mi az, amit majd el tud játszani a színész. Bár nem mindig egyszerű, sok előnye van a közös munkának: több szem többet lát, és nagyon jókat szoktunk vitázni egy-egy jelenet kapcsán is.
A könyv főszereplői fiatalok, akik sajátosan értelmezik a tízparancsolatot. Milyennek látja a mai tizen- és huszonéveseket?
A Tízparancsolat, függetlenül a vallástól, az erkölcsiség egyik bázisa, jó igazodási pont, amelyhez egyre nehezebben tudunk igazodni, és egyre inkább feszegetjük a határokat. A fiatalok minden generációban lázadnak, ebben nincs igazi változás, de az, hogy ezt mennyire tudjuk kezelni, kordában tartani, változik. A mai világban borzasztóan könnyen manipulálhatóak a fiatalok, és komoly veszélyt érzek abban, hogy nincsenek kapaszkodók, fogódzkodók, nincs igazán jövőképük. A felnőttek és az oktatás felelőssége lenne irányt mutatni, kapaszkodókat adni. Ennek a hiánya akár tragédiába is torkollhat, mint a könyvben.
Nézőként be tud ülni azokra a filmekre, amelyeket viszont államilag támogatnak?
Próbálok. Ha magával ragad a film, egyszerű nézőként nézem, és nem figyelek a szakmai szempontokra.
Abban a pillanatban, amikor elkezdem boncolgatni, hogy mi hogyan van rendezve, felvéve, már nem jó a film.
Megnéztem a Most vagy sohá!-t a moziban, és egyszerűen nem kötött le. Hiteltelen, rossz a színészválasztás, rossz a színészvezetés.
Mi volt az utolsó film, amire beült a moziba, és elnyerte a tetszését?
Nagyon tetszett a Magyarázat mindenre, de jókat hallottam a Lefkovicsék gyászolnakról is. Készülnek jó magyar filmek, de nagyon eltolódtak az arányok. Nagy tragédiája a filmiparnak és filmművészetnek, hogy drága műfaj. Egyre több a független film, most gyakorlatilag az inkubátoros filmek mentik meg a magyar filmművészetet. Ezek mind nagyon kis költségvetésű filmek, ami egyrészt növeli a kreativitást, másrészt pedig be is határol: mi az a történet, amit meg tudok csinálni ennyi pénzből?
Min dolgozik most?
Jobb híján én is a független film irányába mozdultam el. Ritka a független vígjáték itthon: a független filmek általában komolyabb hangvételűek, és a művészfilm kategóriába tartoznak. A Futni mentem viszont egy nagyon bájos, szerethető, szívhez szóló vígjáték lesz, ami november végén kerül majd a mozikba. Az államilag támogatott filmekhez képest lényegesen kisebb pénzből valósítjuk meg, ennek ellenére sokan szeretetből és a hagyományos pénzek töredékéért csatlakoztak hozzánk, de így is elképesztő színészi gárdával büszkélkedhetünk. A főbb szerepekben Udvaros Dorottya, Tenki Réka, Lovas Rozi, Trill Beatrix, Csányi Sándor, Bányai Kelemen Barna és Ember Márk látható.
Ha szívesen olvasnál még egy interjút hazai művészekkel, ezt a cikket ajánljuk.
