Ultramarin címmel jelent meg az írónő legfrissebb regénye, melyben Molnár Ferenc és Ottlik Géza öröksége, valamint a magyar történelem egy nehéz időszaka mellett a lélek tisztasága kerül előtérbe – Finy Petrával beszélgettünk.
1968, Budapest, egy budai gimnázium: öt fiatal, öt sors, de mégis egy történet, amelyekben ezek összefonódnak. Finy Petra legújabb regénye, az Ultramarin a prágai tavasz évében játszódik, és nem is kerüli el annak eseményeit, de a legfontosabb történések mégis egy maroknyi fiatal lelkében játszódnak, nem a külvilágban. Barátság, szerelem, felelősség és egyenes gerinc: elgondolkodtató történet minden korosztálynak.
A regény utószavában említed, hogy tíz évvel az abban leírt események után születtél, édesapád jelentette a fő inspirációs forrást ezzel a korral kapcsolatosan. Hogyan került az Ultramarin cselekménye épp ebbe az időszakba?
Teljesen véletlenszerűen, attól eltekintve, hogy kikapcsolódásképpen szívesen hallgatom a hatvanas évek zenéjét, és van egy enyhe Beatles-függésem. A történet onnan indult, hogy a bátyáméknak van egy szőlője Móron, ahová a család több generációja is lejár segíteni, és egy alkalommal apukám a legnagyobb anekdotamesterként az életével kapcsolatos különböző történeteket mesélt szőlőszedés közben. Az egyik sztori, amit hallottam tőle, a regény első fejezetét adó Pucér részek-történet volt: teljesen lenyűgözött. Apukám kifejezetten konzervatív, joviális ember, aki mindig is szerény, visszafogott életet élt, erre előadta, hogy fiatal korában hogyan próbált pénzt szerezni egy barátjával sakkozással azért, hogy láthassa a moziban a Brancaleone ármádiája című filmet, mert abban állítólag vannak pucér részek is. Olyan volt, mintha nem is ő mesélné, pedig hát ő is volt egyszer 18 éves!
Az én lányom most 18 éves és ugyanúgy a Rákóczi gimibe jár, mint annak idején apukám. Ahogy belegondoltam apukám fiatalkori történeteibe, és a lányom mai életébe, egy dolog világos volt: fiatalnak lenni gyönyörű, fiatalnak lenni nehéz – hogy Szabó T. Anna a kötethez írt ajánlójából idézzek. De akár a hatvanas években, akár most fiatal az ember, ugyanaz a kérlelhetetlen életszeretet és szabadságvágy jellemzi. Mindkét korban élő fiatal meg akarja váltani a világot, legfőképp a saját világukat, történjen bármi, akár a prágai tavasz, ami a történetben is megjelenik a tankokkal.
Bár azt gondolom, hogy a legveszélyesebb tankok az emberre nézve mindig a saját érzései, érzelmei lesznek.
A regény főszereplői gyerekek, de nem ifjúsági regényről van szó. Kinek szántad?
Görcsössé teszi az embert, ha célcsoportnak kezd el írni. Bennem a történet kezdett el mozgolódni, egy olyan történet, amely rengeteg szomorúságból ragyog ki. Mint Kelemen figurája: tündöklően életteli.
Az irodalom célja szerintem az, hogy a körülöttünk lévő sok-sok bánatra adjon valami erősebb választ, a legerősebb pedig a szerelem és a barátság.
A saját életemben is azt tapasztalom, hogy ezek segítenek át a legnehezebb helyzeteken. A nagykamasz korosztály számára, akik kezdenek már leválni a szülőkről, talán még nagyobb jelentősége van a barátságnak, ezért ők belecsúszhatnak olyan helyzetekbe is, amelyekben a barátságért meg kell küzdeni a szerelemmel, vagy épp azért kell feladni egy barátságot.
Meg szokták különböztetni a női és férfi barátságokat: én ebben a szétválasztásban nem hiszek, azt gondolom, hogy az igazi barátságok nemtől, kortól függetlenül egy életre szólnak. Mivel nem örökölt, hanem választott kapcsolatról van szó, ezért mélyebb rétegekben is működnek. Talán ezért tűnhet nagyobb árulásnak egy barát elárulása. Mert azzal egy kicsit önmagunkat is eláruljuk. A kötet erről szól, egy teljesen régimódi és manapság nem divatos fogalomról: a becsületről.
Az eddigi regényeimre jellemző volt a traumafeldolgozás, ennek a következő generációkra való hatása – az Ultramarinban is megjelenik a családi örökség, de a regény nem pusztán erről szól. Szerettem volna egy mélyebb dinamikát is bemutatni a generációk között, azt, hogy az idősebb korosztály támaszként állhat a fiatalok mellett.
Napjainkban divat is azt mondani, gondolni, mekkora a generációs szakadék, és lefitymálóan kijelenteni, hogy a mai fiatalok prioritásai, hozzáállása egész más.
Ezzel ellentétben én azt szerettem volna bemutatni, mennyire tudnak egymásra számítani különböző generációk tagjai. Itt is vannak toxikus szülők, de pozitív példák is: gondolok itt Kelemen Vilmára, aki pedagógusként és szülőként példamutató, vagy Márvány tanár úrra, aki kicsit olyan, mint az Abigélben Kőnig tanár úr, aki útravalót is ad tanítványainak, teljesen privát kríziseikben is számíthatnak rá. Olyan leckéket is megtanít nekik, amelyek rég nem az iskoláról szólnak.
Ha már a transzgenerációs traumák szóba kerültek: a gyerekszereplők közt is akadnak olyanok, akiket akár gonoszként is bélyegezhetnénk, de mindegyiküknél megmutatod a könyvben azt is, hogy ennek mi áll a hátterében…
Az élet nem fekete-fehér, bármennyire is próbálják sokan így beállítani. Nem mondom, hogy egy háborús bűnöst fel lehet menteni azzal, hogy nehéz gyerekkora volt, de az ember viselkedése mögött sokszor jóval bonyolultabb működési rendszer áll, mint amit feltételeznénk. Megjelenik a regényben két kifejezetten negatív, bántalmazó figura – az iskolai bántalmazást azért tartottam fontosnak megjeleníteni, mert ma is nagyon komoly problémákat okoz –, A Pál utcai fiúkat megidéző Pásztor testvérpár. Nem felmentés a részemről az, hogy bemutatom, ők miből, milyen családi vákuumból jönnek, de kicsit árnyalja a karakterüket.
De ezzel együtt azt gondolom, hogy mindenkinek vállalnia kell a felelősségeit tetteiért, akármilyen nehéz érzelmi háttérből jönnek.
A történetben sok olyan karakter, család is van, akik érzelmi elakadásban vannak – ma ezt már elképzelhető, hogy kiterápiáznák magukból, de akkor ilyesmiről nem lehetett szó. Ez gyakran a gyászfeldolgozás elakadását jelenti, amikor az illető a múltban reked, és ez sorvasztja a lelkét. Ezeket az érzelmi elakadásokat úgy próbáltam bemutatni, hogy jelezzem, az élet mindannyiunk számára megadja az eszközöket arra, hogy túllépjen, a kérdés az, hogy élünk-e vele, elfogadjuk-e a felénk nyújtott kezet.
Megidéztem a regényben az Iskola a határont is: vagyis az Ultramarinban is megjelenik, hányféle lehetősége van valakinek arra, hogy egyes erkölcsi, emberi helyzetekre reagáljon. Menekülhet, de meg is erősítheti az integritását – a regény öt főszereplőjének döntenie kell néhány erős pillanatban.
A Pál utcai fiúk és az Iskola a határon vendégszövegek képében is ott van a regényben, de Martin Amis Találkozások Háza című könyve is. Ez a könyv miért fontos neked?
Tőle van a legkevesebb idézett szöveg, mégis erős hatása volt arra, hogy a könyvben az idősebb generáció történeteiben megjelenik a Gulag. A málenkij robotról, az orosz kényszermunkáról persze sokat hallottam, olvastam, de a Találkozások Háza olyan módon jelenítette meg az ottani létet, hogy jobban kezdtem utánamenni a témának, az érdekelt, mihez tud kezdeni az ember az embertelenségben. Szeretem a pozitív hősöket. A Marlenka című regényemnek, amely 1944-ben játszódik és a nyilasok rémuralmát mutatja meg a XII. kerületben,
egy borzalmas, démoni alak Kun Páter az egyik szereplője, de mellé felhőkön áttörő napsütésként kerül be Sztehlo Gábor figurája, mint egy angyal.
A munkatáborok borzalmas világában is találtam egy olyan embert, Placid atyát, aki a reménytelenségben hitet adott a többieknek. Azt találta ki, hogy rendezzenek örömolimpiát. Borzasztó körülmények között, hőség, kényszermunka és fázás mellett akár napi több olyan dolgot keresniük a raboknak, aminek lehet örülni, és így nagyobb eséllyel élték túl. Elképesztő esély, mentális eszköz volt ez a kezükben.
A hatvanas években számtalan olyan ember volt, aki átélte ezeket a traumákat, de nem beszéltek róla. Merészség és szemtelenség, hogy Márvány tanár úr tanulmányi kirándulás jelleggel utal erre – meg is kapja a maga büntetését a regényben. A Találkozások Háza nagyon sokat adott a történethez.
Az elhallgatás nem először kerül elő a beszélgetésünkben, mintha ez a magyarok történelmének szerves része lenne.
Igen, mintha tényleg hozzánk tartozna az elhallgatás, vagy az elakadás dédelgetése, még ha ez furcsán is hangzik.
Mintha jól is esne beleragadni valamibe és nem továbblépni. Hiszen az sok munkát és energiát igényel, és mi, magyarok, szembenézésben sem vagyunk jók.
Ez, azt gondolom, a családok életére is igaz, nem csak a társadalmi gondokkal való szembenézésre.
A prágai események fegyveres konfliktusáról akkor írtál, amikor Ukrajnában is épp fegyveres konfliktus, háború zajlik… Ez ott volt benned írás közben?
Nem gondoltam ilyen párhuzamra. Az biztos, hogy a prágai eseményekben, ha passzívabban is, de részt vevő magyarok számára egy 1956-tal a fejekben, szívekben, lelkiismeretfurdalást jelentettek a történtek. Tudták, mit jelent, ha bevonulnak a városodba és leverik a forradalmad. Nem véletlenül kér Gizi szinte minden magyar nevében bocsánatot Ninától, a cseh-magyar lánytól. A történetben szereplő öt fiatalnak bár nem ez van élete fókuszában, de erős lenyomatot hagy a működésükön. Fel kell tudniuk dolgozni az ott történteket, még ha ezt nem is fogalmazzák meg.
A kötet külseje különlegesen szép: kiadói bennfentesként hogy látod, ez a mai magyar könyvkiadásban mekkora segítség?
Kiadói emberként tudom, hogy rengeteg könyv jelenik meg, nagyon nehéz, hogy észrevegyenek egy könyvet a boltban.
A borító az interneten és a boltban mini óriásplakátként működik, az az első megjelenési mód, amivel el lehet adni egy kötetet, de szerintem csínján kell bánni ezzel a lehetőséggel.
Ma nagy divat élfesteni, minél díszesebbé változtatni egy kötetet. Ennek a könyvnek nem tett volna jót, ha még élfestéssel is megterheljük a kinézetét. A borítón a pávák és az arany tollak is olyan szimbólumai a regénynek, amelyek csak egy idő után mutatják meg magukat, de a szabálytalan, mégis feszes szerkezetű kompozíciója a zenére is utal, aminek fontos szerep jut a regényben.
És utal az álmodozásra is, amely a Belphégor nevet viselő szereplő életében nagyon fontos szerep jut. Ő egy érzelmi menedéket épített ki magának, ide menekül a nehéz lelki helyzetekből. Ez az álmodozás és a szárnyalás is megjelenik, nagyon hálás vagyok Somogyi Péternek, hogy ilyen borítót álmodott a könyvnek.
Az olvasás volt az első függősége – ajánljuk Bajzáth Sándorral készített interjúnkat is.
